Így próbálták elérni, hogy a forint ne jusson a pengő sorsára

1949. - Fővám (Dimitrov) tér, Központi Vásárcsarnok. Kosárral a kezében Surányi Magda színművésznő.

1946. augusztus 1-jén, 75 évvel ezelőtt vezették be a forintot, mint a nemzet új fizetőeszközét Magyarországon, ami a pengőt váltotta. Ez a folyamat nem várt módon alakította át a gazdaság értékviszonyait, teljesen elszakadva a háború előtti és a világpiaci árarányoktól. Néhány év elteltével ezek az arányok csak kisebb módosításokon mentek keresztül, ami a szocialista gazdaságban már torzulásokat hozott - egészen a rendszerváltásig várni kellett, hogy az árviszonyok versenypiaci környezetben rendeződjenek. Hogyan álltak át az új árakra akkoriban? Mikre kellett figyelniük a gazdaság akkori irányítóinak, hogy a forint ne jusson a pengő sorsára?

Mesterségesen kellett letörni a mezőgazdasági árakat

Az új árakat és béreket a gazdasági szakértők úgy határozták meg, hogy azok optimálisan támogassák a kereslet-kínálat háború utáni egyensúlyának létrejöttét. A piac szabályzása érdekében a kormány úgynevezett agrárollót alakított ki a mezőgazdaság hátrányára. Ez azt jelentette, hogy az 1938-as és 1939-es árarányokhoz képest a mezőgazdasági és ipari termékek árát mesterségesen változtatta. Ezzel az intézkedéssel próbálta elkerülni a munkásosztály hátrányos helyzetbe kerülését, mivel az élelmiszerhiány miatt a parasztok, földműves termelők javára elszabadulhattak volna az árak. Ezt ellensúlyozta, hogy a kormány a mezőgazdasági termékek árát csökkentette, míg az iparcikkekét növelte.

Így a forint bevezetésekor, a drága termelési eszközök mellett, a parasztok olcsón tudták beszolgáltatni, illetve eladni termékeiket.

Ebben az időszakban a megélhetés is jelentősen drágult, mivel körülbelül négyszeresére ugrott a létfenntartási költségindex a háborút megelőző évekhez képest. A munkásemberek óradíja felére, a közalkalmazottak fizetése pedig 22-35 százalékára csökkent az 1938-as állapotokhoz képest.

A kormány számos intézkedéssel próbálta megakadályozni az új fizetőeszköz inflációjának megindulását, helyreállítani az ország gazdaságát és stabilizálni a forintalapú árakat.

Mindez azonban nem védhette meg az új fizetőeszközt attól, hogy azonnal megkezdődjön értékvesztése.

A forint kibocsátását követően az új árarányok kidolgozása sem segítette az infláció megakadályozását, amelyet tovább nehezített a világháborús vereség következményeként megjelenő pénzügyi és természetbeni jóvátételi kötelezettségek teljesítése, valamint az újjáépítéssel kapcsolatos kiadások.

A képen a Fővám (Dimitrov) tér, Központi Vásárcsarnok látható. Kosárral a kezében Surányi Magda színművésznő 1949-ben Forrás: Fortepan / Kovács Márton Ernő

Árarányok kidolgozása és bérmeghatározás

A forint bevezetésével 1946-ban az állam új árviszonyokat alakított ki, amit az 1938-as és 1939-es évek különböző béreinek és pengőárainak adatainak begyűjtésével kezdett. Ennek segítségével első lépésként meghatározta

az új agrárárakat, aminek kiindulópontja a búza önkényesen rögzített, mázsánkénti 40 forintos ára lett, amely a világháború előtti ár duplája (2,1-szerese) volt.

Ennél is nagyobb drágulást hozott az állami árszabás az élelmiszerek, termények (2,1-4-szeres növekedés), vagy akár a húsfélék esetében - utóbbiak minimum háromszor, ha nem hatszor annyiba kerültek, mint 1939-ben.

A vasúti fuvardíjak a háború előtti érték 4,1-szeresére, az ipari árak az 5,1-szeresére nőttek (mivel az állam 37,5 százalékos agrárollót tervezett elérni).Továbbá a központilag megszabott jövedelmek jóval alacsonyabbak voltak, mint a háború előtt.

A lakosságnak tehát fele akkora jövedelemből kellett kifizetniük a megvásárolt termékek és szolgáltatások sokszoros árát.

Annak érdekében, hogy az állam mesterségesen alacsonyan tarthassa a lakosság fogyasztása szempontjából fontos termékek egy részének árát (ilyen volt például a lakbér és a tüzelőanyag), a kormánynak árkiegészítést kellett fizetnie. Ennek eredményként a lakhatásért fizetett bér csak 20 százalékkal haladta meg a 8 évvel ezelőtti értékét.

Az új magyar fizetőeszköz értéke

A nagykereskedelmi árszint átlagos értékét 3,6-szeresre várták, ami pár hónappal az új fizetőeszköz bevezetésével már 4-szeresre emelkedett. Mindemellett a nemzeti pénz értékét az arany 35 dolláros unciánkénti árfolyamának figyelembevételével határozták meg, vagyis 1 kilogramm finom arany 13.210 forintot ért.

Azonban rögzítésnél nem vették figyelembe az amerikai fizetőeszköz aranyban számolt értékvesztését, valamint a sárga nemesfém értékkülönbözetét (felárát) a legtöbb ország bankjegyével szemben.

Ez azonban hosszabb távon a forint értékvesztéséhez járult hozzá, afféle tervezési hiba volt a bevezetésben. Az ország gazdaságának és a nemzetközi kapcsolatainak szempontjából ugyanis jobb lett volna a dollárt 15-16 forintos áron meghatározni, nem pedig kisebb értékben feljegyezni, hogy kevesebbet kelljen fizetni a beszolgáltatott termékekért.

A képen egy százforintos bankjegy látható 1947-ből Forrás: Magyar Nemzeti Bank / commons.wikimedia.org

A bankjegysorozat változása az évek során

Az államilag erősen szabályozott környezetben (vagyis központi ármeghatározással és tervgazdálkodással) a forintot a következő csaknem négy évtizedben viszonylagos stabilitás jellemezte. Ez idő alatt a pénz külalakja folyamatosan megváltozott, míg 1949-ig a Kossuth-címer szerepelt rajta, 1957-ig már a Rákosi-címer, majd 1990-ig a Kádár-címer.

A lassú infláció hatására 1969-ben kiegészült az addigi bankjegysor (10, 20, 50 és százforintos) az 500, majd 1983-ban az ezerforintossal.

A rendszerváltás után pedig bevezették az 5 ezer forintost, illetve 1990-től már az új köztársasági címer szerepelt a bankjegyen.

A piacgazdaságra való átállás során Magyarországon jelentős pénzromlás jelentkezett, aminek következtében a fogyasztói árszínvonal 1990 és 1994 között az egekbe emelkedett.

Így 1997-ben a Magyar Nemzeti Bank teljesen új bankjegysorozat kibocsátását kezdte meg. A 2000-es évek végétől a 20 ezer forintos bankjeggyel egészült ki az akkor már forgalomban lévő kétszázas, ötszázas, ezres, kétezres, ötezres és 10 ezres címletlista.