Bevásárlás Ausztriában, avagy a Gorenje-turizmus időszaka

Vágólapra másolva!

Az 1980-as évek második felében, a politikai légkör enyhülésének időszakában készülődött egyfajta nyitás a nyugatra való utazásban is, aminek első megjelenési formái a magyaroknak szóló világútlevél és a személyre szóló valutakeret voltak. Ekkor beindult a Gorenje-turizmus, vagyis a bevásárlás Ausztriában, amit az hívott életre, hogy a hiánygazdaság keretei között akkoriban elég szűkös és sok tekintetben silány termékkínálat volt a hazai üzletekben. Az utazási könnyítések bevezetését követően egyre nagyobb tömegek keltek útra vásárlási céllal nyugati irányba, az ennek nyomán kialakuló bevásárlóturizmus elsődleges célállomása pedig a földrajzi közelségből adódóan Ausztria volt.

Origo

Vágólapra másolva!

bevásárlás vásárlási láz valuta bécs Gorenje

A nyolcvanas évek második felében hihetetlen méreteket öltött a bevásárlás Ausztriában, az úgynevezett Gorenje-turizmus jegyében sem előtte, sem azóta soha nem látott tömegekben zúdultak át a magyarok ezekben az években a nyugati országhatáron, megcélozva többek között a korszak kedvelt, nyugati kínálatot felmutató bevásárlóutcáját, a bécsi Mariahilferstrassét. Ott olyan "menő" – és Magyarországon nem kapható – dolgok után kutattak, mint a Tchibo kávé, a Milka csokoládé, a Grundig magnó, a Gorenje hűtőláda, a Fa szappan vagy a Persil mosópor, a maradék valutából pedig még lehetett vásárolni egy kevéske banánt és kivit is.

Mehrwertsteuer: a korszak kulcsszava

A hajnalban induló, majd este visszaérkező személyautók és autóbuszok dugig voltak pakolva az Ausztriában vásárolt legkülönfélébb árucikkekkel. Az előbb említett termékeken kívül személyiszámítógép-alkatrészeket, mikrohullámú sütőt, színes tévét, videómagnót, elektronikus játékokat is nagy tételben hoztak haza akkor honfitársaink, akik a hazafelé vezető úton már azon gondolkodtak, miként váltsák vissza "okosba" a Mehrwertsteuert, vagyis az általános forgalmi adót, amit vissza lehetett igényelni az Ausztriából kivitt termékek után.

Ez a vásárlási hullám – vagy ahogy akkoriban emlegették, a „magyar invázió" – 1988 őszétől 1989 tavaszáig söpört végig Ausztria keleti részén, és rekordjait a Magyarországon munkaszüneti napoknak számító november 7-én, március 15-én és április 4-én regisztrálták.

Annak hátterében, hogy ez a sajátos bevásárlóturizmus megszületett – amikor az ausztriai utazás egyedüli célja százezrek, sőt milliók számára kizárólag a bevásárlás lett –, bizonyos kormányzati döntések és gazdasági folyamatok sajátos egybeesése állt.

Az egyik fontos tényező az volt, amikor 1987 novemberében a Grósz-kormány úgy döntött, hogy állampolgári joggá teszi a külföldi utazást. Az Elnöki Tanács akkor született törvényerejű rendelete szerint 1988. január 1-jétől a Magyar Népköztársaság útlevele immár a világ összes országába többszöri beutazásra jogosított. Ezeknek a külön engedélyezési eljárás nélkül használható úti okmányoknak, az úgynevezett világútleveleknek a kiállítása hatalmas érdeklődés közepette kezdődött meg. Az év első öt munkanapján már több mint 24 ezer kérelmet adtak be, 1988 közepéig pedig már másfél milliónál is többet bocsátottak ki belőlük.
Szintén az ausztriai bevásárlóturizmus megindulását segítette elő, hogy még a világútlevél megjelenését megelőzően 10 ezer forintra emelték a vámmentesen behozható áruk értékét. Egyidejűleg lehetővé vált, hogy a 10 ezer forintok összevonásával egy-egy család vámmentesen vagy csekély vám megfizetésével hozhasson be nagyobb értékű műszaki cikkeket. Sokan emiatt készíttették el idős, szinte mozgásképtelen szüleik útlevelét is, hogy a hátsó ülésre betuszkolt nagymamával-nagypapával együtt azok valutakeretét is magukkal vihessék. A kényszerűségből utaztatott, sokszor súlyos beteg nagyszülők ilyen utazásaiból ugyanakkor komoly tragédiák is származtak.

Bevásárlás, Ausztria — Az ikonikus bevásárlóutca, a Mariahilferstrasse Bécsben
Fotó: wikimedia / TARS631

A harmadik fontos tényező pedig az volt, hogy 1989-ben eltörölték a nyugati utazás utolsó adminisztratív kötöttségét is, amely addig megkövetelte az utastól, hogy legalább 3000 forintnyi „hivatalos eredetű", azaz legális forrásból származó konvertibilis valutával rendelkezzen.

Felvirágzott a valuta-feketekereskedelem

A szükséges valutaösszegek összegyűjtéséhez forrást a beutazóturizmus nyújtott: turisztikai szolgáltatásokat – szobakiadás, étkezés, személyfuvarozás, stb. – konvertibilis valutáért nyújtották. De a személyi szolgáltatásokat nyújtók közül is sokan – például kisiparosok, orvosok, fogtechnikusok – külföldi valutában kérték a járandóságukat.

Akik pedig ilyen módon jutottak nyugati valutához, azok némi felárral részben továbbadták azt forintért, így egy országos „valutaváltó hálózat" jött létre a magánszemélyek között: beindult a valuta-feketekereskedelem.

Aki csak tehette, próbált amerikai dollárhoz, nyugatnémet márkához vagy osztrák schillinghez jutni a külföldi turistákkal érintkezésbe kerülő ismerőseitől.

A nyolcvanas években ismeretlen mennyiségű – becslések szerint több százmillió dollárnyi – külföldi fizetőeszköz halmozódott fel a lakosságnál, és nemigen nyílt mód ennek hazai felhasználására.

Noha működtek valutáért árusító üzletek, az úgynevezett dollárboltok, ám ezeknek egyrészt elég korlátozott volt a kínálata, ráadásul a mennyiségi igényeket sem tudták volna kielégíteni, másrészt magyar állampolgárok nemigen vásárolhattak ezeken a helyeken, mert az üzletek nem fogadhattak el tőlük 2000 – később 4000 – forint értékűnél több külföldi valutát.

Az ausztriai bevásárlóturizmust összességében tehát az hívta életre, hogy a belföldi áruhiány találkozott a külföldi utazási lehetőséggel és a vámkedvezményekkel.

Ausztria keleti részén a magyar vásárlói boom az ottani kereskedők számára az évszázad üzletét jelentette, dörzsölték a markukat a soha nem látott invázió láttán, amikor a Nyugatra kiszabadult magyarok szinte mindent „vittek", amit itthon nem lehetett megvásárolni – ilyen termékekből pedig volt bőven.

Elsőként a bécsi Mariahilferstrasse és a Shopping City Süd áruházai részesedtek az üzletből, az ezeken a helyeken működő kiskereskedők olcsó áruk tömegével, apró ajándékokkal, magyar nyelvű üdvözlő feliratokkal, magyarországi sajtóhirdetésekkel és a Mehrwertsteuer helyszíni visszatérítésével csalogatták a magyar vevőket. Az üzletekben magyarul beszélő eladók jelentek meg.

Bevásárlás Ausztriában: ömlött a valuta a határon túlra

Az ausztriai bevásárlóturizmus első nem mindennapi rekordját 1988. november 7-én jegyezték fel, amikor a bucsui határátkelőtől az onnan 12 kilométerre fekvő Szombathelyig állt a kocsisor.

De ez még csak a kezdet volt ahhoz képest, ami nem sokkal később következett az ennél is hosszabban kígyózó kocsisorokról.

Osztrák becslések szerint 1988-ban és 1989-ben mintegy ötvenmilliárd forintnak megfelelő schillingért vásároltak náluk a magyar bevásárlóturisták.

(A Magyar Nemzeti Bank hivatalos valutaárfolyamai szerint 1988-1989 fordulóján egy schilling 4,10-4,20 forint volt.)

Hatalmas összegekről volt tehát szó, nem csoda, ha a hazai politikai vezetés úgy döntött, lépni kell, és meg kell akadályozni a konvertibilis valuta nyakló nélküli külföldre áramlását.

Így ért véget a Gorenje-turizmus

Ezért 1989 március végén bejelentették, hogy

április 8-ától 5000 forintra csökkentik a vámmentesség mértékét,
és megszüntetik a vámkedvezmény családi összevonásának lehetőségét.

Az intézkedés minden addiginál nagyobb tömegeket indított meg a nyugati határ felé, valóságos pánikrohamot váltott ki.

Ekkor soha nem látott hosszúságú autókaraván indult meg a határ felé, és becslések szerint 1989 áprilisának első 7 napján félmillió magyar állampolgár, vagyis a lakosság 5 százaléka utazott Ausztriába bevásárolni.

A magyar vám- és pénzügyőrség egyik számítása a következőket állapította meg: ha csupán április első 7 napját tekintjük, és feltételezzük, hogy a félmillió kiutazó csupán azt a 4000 forintnyi valutát költötte el, amit engedély nélkül is kivihet, akkor az összeg félmilliárd osztrák schillingre rúg.

Darukkal pakolták a fagyasztóládákat az autók tetejére.

Gorenje-turizmusnak hívták ezt a jelenséget, noha nem teljesen pontos a kifejezés, legalábbis olyan szempontból, hogy nem a Gorenje hűtőláda volt a magánimport keretében akkoriban a legnagyobb mennyiségben behozott áru Ausztriából. Az 1988-as statisztikai adatok szerint ugyanis 210 ezer videómagnót hoztak be Magyarországra, ezzel szemben a jelenség nevét adó fagyasztóládából csupán 45 ezer érkezett.

Mégis ez vált a korszak szimbólumává, hiszen feledhetetlen látványt nyújtott, ahogy a Bécsből hazafelé tartó magyar rendszámú autók tetőcsomagtartóján egyre-másra ott díszelegtek a Gorenje hűtőbútorok, amelyek - ma már tudjuk - egy letűnőfélben lévő korszak utolsó éveit jelképezték.