Patthelyzettel indul a Föld jövőjéről szóló tárgyalás

A fejlődő államok nem akarnak olyan klímavédelmi egyezséget, amely őket is arra kötelezné, hogy jelentősen fogják vissza üvegházgáz-kibocsátásukat. A fejlettek viszont nem vállalnak több csökkentést, amíg nem látszik az átfogó megállapodás. A volt magyar klíma-főtárgyaló szerint tipikus "róka fogta csuka" helyzet áll elő a hétfőn kezdődő durbani klímakonferencián.

Folyamatosan növekvő különbség van a klímakutatók és a klímavédelmi intézkedéseket kidolgozó, majd gyakorlatba ültető szakértők és politikusok között abban, hogy mennyivel kéne csökkenteni az emberiség üvegházgáz-kibocsátását, és milyen csökkentésben tudnak ténylegesen megállapodni a világ államai.

A tárgyalások 1991 óta tartanak: az első eredményét az Egyesült Nemzetek égisze alatt létrejött egyezmény volt, amelyet 1992-ben a Rio de Janeiróban megtartott környezeti világkonferencián állam- és kormányfők írtak alá. A klímakonferenciák új fordulója november 28-án kezdődik a dél-afrikai Durbanben, ahol viszont nem várható előrelépés a legfontosabb kérdésben: vállalják-e a különböző államok, hogy az eddigi ajánlataiknál jobban visszafogják a földi éghajlatot veszélyeztető üvegházgáz-kibocsátásaikat.

"Róka fogta csuka helyzet alakult 2008-2009-ben, és azóta igazából nincs előrelépés" - mondta az [origo]-nak adott interjúban dr. Faragó Tibor egyetemi tanár, aki 1991 és 2010 között Magyarország klímapolitikai főtárgyalója volt az ENSZ-ben. A patthelyzet oka az, hogy 2007-ben jelent meg a klímatudomány azóta is mértékadónak számító összefoglaló jelentése. Az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (IPCC) szerint csak akkor kerülhetők el a klímaváltozás legrosszabb következményei, ha a Földön átlagosan nem lesz 2 Celsius-fokkal magasabb a felszíni hőmérséklet, mint amilyen az ipari forradalom előtt volt. Márpedig az ehhez szükségesnek tartott kibocsátás-visszafogás mértékénél jóval kevesebbre mutatnak hajlandóságot a világ államai.

"2007 végén Baliban volt az a klímakonferencia, ahol minden fél számára világos lett, hogy a jelentés fényében nem elég az a kibocsátás-csökkentési vállalás, amit korábban tettek az országok. 1992-ben a fejlettebb államok még csak az ígérték, hogy egy ideig nem fognak tovább növekedni e kibocsátások, majd az 1997-ben elfogadott Kiotói Jegyzőkönyv keretében pedig azt, hogy 1990-hez képest átlagosan öt százalékkal csökkentik az energiagazdálkodás és más ágazatok révén a légkörbe kerülő és ott felhalmozódó gázok kibocsátását. Azóta viszont kiderült, hogy ezen államok részéről 25-40 százalékra van szükség ahhoz, hogy betartsuk azt a bizonyos legfeljebb 2 fokos határt és egyúttal már az érintett fejlődő államoknak is vállalniuk kellene valamit e cél érdekében" - mondta Faragó.

A Balit követő két évben egyfelől az derült ki, hogy a fejlett országok - mint például az USA, Kanada, Ausztrália, az EU tagállamai, Japán vagy Oroszország - között is jelentős ellentétek vannak e téren a nemzetközi együttműködés jövőjéről, de a további vállalásokat illetően a fejlődő országok sem tudtak kiegyezni a fejlettekkel, és viszont. A fejlett országok tárgyalói azzal érvelnek, hogy nem hajlandók jelentősebb mértékben visszafogni üvegházgáz-kibocsátásukat addig, amíg a fejlődők nem tesznek konkrét és ellenőrizhető vállalásokat a kibocsátásaik növekedésének mérséklésére.

"Abszolút merevek az álláspontok"

A fejlődőnek számító országok, például a mára legnagyobb kibocsátóvá vált Kína azzal érvelnek, hogy az üvegházhatású gázok felhalmozódnak a légkörben, tehát a mai felmelegedéséért az a szén-dioxid felelős, amit a 20. század elején engedett a levegőbe Nyugat-Európa és az USA. (A Nemzetközi Energiaügynökség 2010-es adatai szerint a világ CO₂-kibocsátásának egynegyede Kínából származik, a döntően szénalapú energiaszektor miatt.)

A fejlődő világban viszont sokkal később kezdődött meg az iparosodás, nagyon sok országban pedig jelenleg is a szegénység leküzdése a legfontosabb feladat, miközben ezen államok rendkívül sérülékenyek, ha a környezeti feltételek a tudósok által becsült módon és mértékben változnak a globális felmelegedés miatt. "Ez az ellentét erősen jelen volt a 2009-es koppenhágai konferencián, és bár a 2010-es cancúni tárgyalásokon volt előrelépés - például az alkalmazkodás, a technológiai együttműködés terén -, a kibocsátás-szabályozást illető lényegi kérdésekben abszolút merevek az álláspontok" - mondta a volt magyar főtárgyaló.

Faragó Tibor a budapesti Környezeti Charta Konferencián

A Durbanben kezdődő tárgyalásoknak viszont az a kulcskérdése, hogy meghosszabbítják és szigorítják-e ezt a vállalást a jegyzőkönyv keretében, és ezen túlmutatva össze lehet-e hozni egy új megállapodást, például egy másik jegyzőkönyvet. Ez utóbbinak azért van tétje, mert abba már a gyors gazdasági növekedésű fejlődők, mint Kína, India vagy Brazília is beletartoznának, kibocsátás-csökkentésre hajlandó felekként. Fontos tisztázni azt is, hogy a régi és az új megállapodás hogyan viszonyulna egymáshoz.

"A fejlődők nem hajlandók partnerek lenni egy új megállapodásban, amíg a fejlettek nem tesznek újabb, jelentős kibocsátás-csökkentési vállalásokat a Kiotói Jegyzőkönyv égisze alatt. A fejlettek viszont ebbe nem mennek bele, amíg nem áll össze a mindenkire vonatkozó új megállapodás. Az USA eleve nem részese a meglevő jegyzőkönyvnek, és az is tudható, hogy nem vállal jelentős csökkentést 1990-hez képest.

Ám 2010-ben az is kiderült, hogy a japán és az orosz fél sem hajlandó már újabb kötelezettségre a Kiotói Jegyzőkönyvhöz kapcsolódóan, hanem csak az új átfogó megállapodást tartja elfogadhatónak. Japán esetében mindezt az is tetézi, hogy a fukusimai katasztrófa árnyékában atomerőművek helyett a továbbiakban jóval nagyobb szerepet kapnak a fosszilis tüzelőanyagok az energiatermelésben, tehát nem lennének képesek visszafogni például a szén-dioxid kibocsátást. Az EU és néhány más fejlett ország mutat csak hajlandóságot arra, hogy a Kiotói Jegyzőkönyv is életben maradjon. Eközben pedig erősödik a fejlettek és fejlődők közötti kölcsönös függés az éghajlatváltozás veszélye, a jövő energiaellátása és számos más ezekhez is kapcsolódó környezeti és gazdasági ügyben" - mondta a korábbi főtárgyaló.

"Döntően a fejlettek a felelősek"

Tény, hogy ha éves szinten számoljuk a kibocsátásokat, akkor a fejlődő államok együttesen már több üvegházgázt engednek a légkörbe, mint a fejlett világ, ám emellett nem lehet megkerülni két fontos tényezőt - mondta Faragó Tibor. Egyrészt a korábbi kibocsátások javáért a fejlettek felelnek, másrészt ha egy lakosra vetítjük a környezetterhelést, akkor egy amerikai, ausztrál, brit vagy éppen magyar polgárra eső kibocsátás még mindig a többszöröse egy kínaiénak, indiaiénak vagy afrikaiénak.

"Mindkét megfontolás szerint a kialakult globális környezeti problémáért döntő mértékben továbbra is a fejlettek felelnek. A probléma tehát közös, mert feltételezett súlyos következményei , ha eltérő módon is, mindenkit érintenek, de a felelősség ezért nagyon különböző" - mondta a szakértő.

"A kompromisszumkötésnek két szintje van, és ez gyakran összemosódik a diplomáciai tárgyalások során. Az első a lényeget érintő kompromisszum, ilyen a mi esetünkben elsősorban a kibocsátás-csökkentés, vagy emellett a már elkerülhetetlennek látszó klímaváltozásra való felkészülés elősegítése. A másik arról szól, hogy meg tudunk-e állapodni egy-egy olyan ún. csomagban vagy megszövegezésben, amely valamilyen módon tükrözi az eltérő álláspontokat, nyitva hagyja a további egyezkedés lehetőségét, minden félnek nyújt valami pozitívumot és így mindenki haza tud menni különösebb arcvesztés nélkül. Ez nem sikerült Koppenhágában, jobban alakult tavaly Cancunban, és úgy látom, Durbanben is az utóbbin lesz a hangsúly" - mondta Faragó.

A volt főtárgyaló arra számít, hogy konfrontáció helyett a felek a viszonylag könnyebben kezelhető kérdésekben fognak előrelépni: ilyen kérdés az együttműködés az alkalmazkodásban, a technológiák átvételében, az erdővédelemben és a pénzügyi támogatásokban. Szerinte lesz valamilyen közös szándéknyilvánítás arra is, hogy folytatni kell a tárgyalásokat a legkritikusabb kibocsátás-csökkentési célokról. "Mindebben fontos szerepe lehet a tárgyalásokat koordináló házigazdáknak, márpedig a korábbi tapasztalatok alapján a dél-afrikai diplomaták, szakemberek nagyon felkészültek, jól ismerik e rendkívül szerteágazó témakört és képesek lehetnek értelmes kompromisszumokra rábírni a tárgyaló feleket" - utalt ezzel a 2009-es konferencia nehézségeire is Faragó Tibor.

Nem érdemes áttörésre várni

Mivel a kibocsátásokkal kapcsolatos ügyben továbbra is nagyok az ellentétek, így minden korábbi közös politikai elkötelezettség ellenére ebben az évben sem várható új átfogó nemzetközi megállapodás e globális probléma megoldására, márpedig a földi légkörben évről-évre nagyobb e gázok mennyisége, lassan emelkedik a felszíni átlaghőmérséklet és a tengerek szintje, olvadnak a gleccserek. Tehát jobb lenne elővigyázatosnak lenni és mielőbb cselekedni, mondta a szakértő.

A 2009-es állam- és kormányfők részvételével megtartott koppenhágai csúcs világosan megmutatta, mekkora érdekellentétek feszülnek ebben a témakörben az egyes országok, országcsoportok között. Ehhez képest a most kezdődő ülésszakra is a sokkal kötöttebb, kormányaiktól előre kapott mandátummal, felhatalmazással érkező delegációk nyugodtabb tárgyalási légkörben egyeztethetnek számos részkérdésben, de a már említett kritikus ügyekben sokkal nehezebb - ha nem is lehetetlen - már a helyszínen jelentős áttörést elérni.

Az összképhez tartozik a volt magyar főtárgyaló szerint, hogy a klímaügyi tárgyalások mindig is nehézkesen zajlottak. A Kiotói Jegyzőkönyv is már nagyon feszült légkörben jött létre, de látszott, hogy az 1992-es riói vállalások nem elegendők. Így amint hatályba lépett az egyezmény, már 1995-ben megkezdődtek az újabb nemzetközi tárgyalások: ezek eredményeképpen születhetett meg az 1997. évi jegyzőkönyv. Több év telt el, mire azt kellő számú ország ratifikálta, de már 2005-ben megint arról volt szó, hogy tovább kell lépni és így kezdődhetett meg 2007-től a következő megállapodás körvonalazása - és itt tartunk jelenleg is.

Miért nem csúcstalálkozó a durbani konferencia?
A diplomáciában akkor számít csúcstalálkozónak egy tárgyalás, ha azon a legfőbb közjogi méltóságok, vagyis az államfők, parlamenti elnökök, miniszterelnökök vesznek részt. Az ENSZ keretében szervezett klímakonferenciák rendszerint két hétig tartanak, ahol az első hét, de akár az első tíz nap is a szakértői szintű egyeztetéseké. Ezen helyettes államtitkári vagy államtitkári szinten képviseltekik magukat a részes államok. Ezután szoktak megérkezni a környezetvédelmi (vagy ezzel a területtel is foglalkozó) miniszterek vagy a helyetteseik, így az egyeztetés már magas szintű tárgyalássá minősül át. A végső megállapodást a miniszteri szinttől kapott felhatalmazás szerint szintén a szakértők szövegezik meg. "Mindez azért lényeges, mert a miniszteri delegációk általában szigorúan kötött, a kormányuk, kormányfőjük által jóváhagyott mandátummal érkeznek, ezáltal nagyon nehéz már a helyszínen tartalmi kompromisszumokat elérni" - magyarázta Faragó Tibor.