Csinosan felújított épületrész, a lépcső pincehelyiségbe vezet, itt nyílt meg a Nem adom fel Café & Bar, Budapest első olyan kávéháza, amit fogyatékossággal élő emberek alapítottak. Az őszinte nyolcadik kerület szívében járunk, a Szűz utca – Magdolna utca sarok (bár címként a Baross utca 86. szerepel) az itteni fogalmak szerint konszolidált környék.
Van még egy kis idő a nyitásig, szándékosan jöttünk korábban, hogy belessünk az előkészületekbe. Profi vendéglátóhelyek segítettek a Nem adom fel csapatának létrehozni a helyet, így precíz checklist alapján mennek a dolgok. Kicsit döcögősen, mert van, aki szorgalmi feladatként már tegnap este felporszívózott valahol, ahol csak ma kellett volna.
Autisták, Down-szindrómások, látás-, hallássérültek, értelmi fogyatékosok, mozgáskorlátozottak, de olyanok is akadnak a csapatban, akiknek „csak” megváltozott a munkaképessége. Rengeteg rutindolgot kell megtanulni, egy hölgy éppen a kétfázisú felmosó szerkezet működését mutatja meg. Vannak srácok – magyarázza Csorba Nóra, a Nem Adom Fel Alapítvány projektfelelőse, a kávézó egyik vezetője – akik kevésbé jól tudnak figyelni, ezért gyakran van szükségük egyeztetésre, hogy mit, hogyan kell csinálni.
A fő cél az volna, hogy egy idő után találják fel magukat, ha új helyzet adódik, de ez hosszú folyamat – teszi hozzá. Azt mondja, ez egy nehezített pálya, de izgalmas is egyben.
Erről eszembe jut a Holló Színház jelenete, amit el is mesélek a projektfelelősnek: „Tehát ön, Mr. Spiggott jelentkezik Tarzan szerepére. – Igen! – Mr. Spiggott, nem tudtam nem észrevenni szinte azonnal, hogy ön féllábú. – Észrevette? – Észrevettem, Mr. Spiggott. Ha valaki ilyen régen van a szakmában, mint én, őőő… szinte azonnal észreveszi az ilyesmit. Tehát, ha jól értem, akkor ön, Mr. Spiggott, a féllábú jelentkezik Tarzan szerepére, amit a hagyomány szerint általában kétlábú színművészekre szoktak kiosztani. – Bizony!”
Meg hogy „Semmi sincs a jobb lába ellen. Az a baj, hogy mellette sem!” A „Bizony” a kulcsszó, csak hát nyilván megkötésekkel. Igen, például egy autista is lehet sikeres pincér, vagy egy látássérült is tud pultosként dolgozni – mondja Csorba Nóra, aki szerint négyszer ennyire is képesek lesznek majd idővel. Valaki nem lát, nem hall? Megoldjuk! – teszi hozzá. Egyelőre hétfőtől péntekig 13 és 20 óra között vannak nyitva, aztán ha profin belejönnek, majd tovább is. Melegkonyhájuk nincsen, alkoholt még nem mérhetnek, de ezek is a terveik között szerepelnek, meg hogy esténként bulikat szeretnének szervezni. Ezért is van a hely nevében, hogy Bar.
A hely ötlete egyébként onnan jött, hogy szükségük volt egy közösségi térre, ami akadálymentes, ahová vakvezető kutyát is be lehet vinni, ahol ellenszolgáltatás nélkül le tudnak ülni és nem nézik ki őket, amiért nem csinálnak hatalmas számlát. Ekkor vették meg a helyet pályázati pénzből. Körülbelül 40 millió forintban van. Eredetileg novemberben nyitottak volna, de gond volt a csatornával, gázzal.
Ezen a helyen a beilleszkedéssel van a legkevesebb probléma, viszont a munkatársak igénylik, hogy időnként elbeszélgessenek velük, akár magánéleti dolgokról is. Szemlátomást családias a légkör. Ahogy itt mondják, relaxes a hangulat, és tényleg. Klassz meleg színek mindenhol, ízléses bútorok, ugyanakkor rusztikus is tudott maradni a tér.
– Nem akarunk mi semmit bebizonyítani ezzel a kávézóval.
Ez egy tök hétköznapi munkahely, hétköznapi feladatokkal, amiket megpróbálnak jól csinálni a dolgozók.
Ha van titok, hát ennyi: a képességekhez kell rendelni a feladatokat, és nem fordítva – mondja Csorba Nóra. És hát persze az is jó, hogy a sérültek nem egy világtól elzárt műhelyben raknak össze mondjuk tollakat, hanem napra nap találkozhatnak az „egészségesek” világával.
Egy héttel vagyunk a (január 27-i) nyitás után, az elmúlt napokban nagyon pörgött a hely. Van, aki célzottan jön, miután a közösségi oldalakon elég szépen körbement a kávézó híre.
Amiben speciális a hely, az annyi, hogy itt táblák, számok, színek segítik a dolgozókat. A pultnál kell rendelni, az ember kap egy számot, a tálcájára ugyanolyan szám kerül. Ha összeállították a pultosok a rendelést, akkor a felszolgáló a szám alapján keresi meg a vendéget.
Emiatt sokszor elindul egy interakció, valami kis beszélgetés vendég és pincér között: – Hahó, erre, itt vagyok!
Összesen 24 sérült ember és két olyan dolgozik a kávézóban, akiknek nem változott meg a munkaképessége. Egy-egy műszak 4–6 órás, a terhelhetőségtől függően, a fizetés a közalkalmazotti bértábla szerint megy: a minimálbér részarányos összege. Három castingon választották ki őket 90 jelentkezőből, még tavaly ősszel. A felkészülés rengeteg szituációs gyakorlatból állt, azt is elpróbálták, mi van akkor, ha mondjuk a kedves vendég illuminált, erőszakos, vagy mondjuk megjegyzést tesz a felszolgáló kerekesszékére.
Persze volt, aki az elején egy ilyen szituációban azonnal lefagyott, de aztán szépen begyakorolta magát.
És hát bármi adódik, az alapszabály az, hogy szólni kell a műszakvezetőnek.
Közben sokadszor sír fel a porszívó, és belül én is, szerintem olyan tiszta a padló, hogy enni lehetne róla. Apropó evés: szendvicsek, sütemények, péksütemények vannak az étlapon (a mindenféle kávék, teák, üdítők mellett). Az egyik nagyágyú a Nemadomfel muffin, ami az egyik dolgozó saját fejlesztése, glutén- és laktózmentes, szénhidrátcsökkentett.
Kicsit itt minden lassúbb, mint egy hétköznapi helyen, de aki ide bejön, az nem rohan. Türelmetlenség miatt eddig még senki nem ment el.
Szóba kerül, hogy az egészségeseknek is nehéz munkát találniuk, a sérülteknek meg körülbelül háromszor olyan nehéz. Minduntalan megalázó helyzetekbe kerülnek. Mert az emberek félnek az ismeretlentől, idegenkednek attól, hogy sérülteket alkalmazzanak, pedig csak egy kicsit kéne a komfortzónájukon túllépniük. Ez a hely ezekre a dolgokra is frappáns válasz lehet, ha bejön.
Vannak vendégek, akik nem vesznek tudomást arról, hogy itt csökkent munkaképességűek dolgoznak. Ezt már nyitás után tapasztalom meg, egy ötvenes úr például békésen megkávézott, majd amikor távozóban megkérdezem a helyről, értetlenkedve néz: rendben megkaptam a kávémat, finom volt, senki nem bántott, mi van? Ja, ha nagyon észre akarom venni, akkor látok itt sérülteket, de ha nem akarom, mint ahogy nem akarom, akkor nem látok – teszi hozzá.
Elő is jön hamarosan az anekdota, amely szerint kérdezik a kerekesszékben ülőt:
Mit szeretne, hogyan szólítsam? Fogyatékos? Sérült? Mozgáskorlátozott? – Szólítson csak Józsinak!
A kávéház egyelőre nullszaldós, ha sikerül meghosszabbítani a nyitvatartást, akkor nyereséges is lehet. A működést egyelőre pályázati pénzekből finanszírozzák, ahogy a 400 négyzetméteres – korábban egy kínai cég irodájaként működő – helyiséget is ebből a forrásból vették és újították fel.
Alig néhány napja nyitottak, de van tervük ezer: kiadnák például a kávézó egyik részét rendezvényteremnek, de lesz itt babasarok is, pelenkázóval. A kávézó kutyabarát hely, hamarosan lesznek kutyapokrócok, itatók is. Épp itt tartunk, amikor vakvezető kutyája oldalán megérkezik az egyik munkatárs, Vincze Zsuzsanna.
Utolsó simítások, a konyhán dolgozók 9-re jöttek, ők már régen elkészültek a szendvicsekkel, süteményekkel, itt kint még egy kicsi porszívózás, még egy kicsi felmosás, és már nyitnak is. Hárman állnak az ajtóban. Mindhárman fiatal nők. Jámbor Dóra volt az első, szerintem legalább húsz perce várhatott. Azt mondja, a barátnőjétől hallott a helyről, és éjjel a kávézóról álmodott, úgyhogy nem volt mese, jönnie kellett. Tetszenek neki a meleg színek, a helyet nagyon otthonosnak érzi, itt fog most dolgozgatni néhány órát (ingyenes wifi van). Frissen végzett közgazdász.
Közben a már említett Vincze Zsuzsanna – marketinges, rendezvényszervező, közösségi médiás – munkába állt, pontosabban ült a pultnál, valamit a laptopján ír. Hű kutyája, Dzsin a sarokban alszik. Ez a Dzsin komoly egyéniség: otthon már előfordult, hogy megpróbált belelefetyelni a kávéba, itt a kávéházban viszont soha, elvégre ez kérem egy munkahely! Zsuzsa felolvasóprogrammal dolgozik,
hülyén hangzik, de igaz: nem látszik rajta, hogy nem lát.
Egy csésze kávét tesznek elé, hogy fotózza le. A csészéket egy látássérült kolléganőjük, Baráth Marcsi készítette. Gond nélkül lefényképezi, megkérdezem, honnan tudja, hogy merre kell tartani a gépet? A kávé illata alapján? Nem, egyszerűbb a helyzet, tudja, hogy hová tették le. Ennyi.
Zsuzsanna egyébként a már említett gluténmentes muffin megalkotója, rendszeresen előfordul a konyhában is. Tizenkilenc éves volt, amikor a látását egy betegség miatt egyik pillanatról a másikra elvesztette. Száz százalékban. Azóta egy minimális fényérzés visszajött, de az csak bizonyos fényviszonyok mellett működik.
Huszonnyolc éves, ez az első legális munkahelye. Ez már a nyugdíjba is beleszámít.
Eddig önkéntesként dolgozott, ami azt jelenti, hogy néha kapott zsebbe pár ezer forintot.
Intézményi kommunikátori végzettséggel. Azt mondja, csoda, hogy végül lett munkája.
Zsuzsannának három kutyája van. Egy bokszer és egy csivava otthon, előbbi a portaszolgálatot látja el, miután ötször próbáltak betörni a fiatal nőhöz. Kifigyelték, hogy látássérült, egy ilyen ember meg ugye könnyű préda. Ez még Debrecenben történt, ahol egyedül lakott, és ahonnan egy éve költözött a kutyáival Budapestre a párjához. A csivava epilepsziát jelző kutyus, mert gazdájának nem csak a látásával vannak gondjai.
Kutyásként persze itt sem fenékig tejfel az élet, meséli, pont a minap dobták ki őket egy étteremből a vakvezető kutya miatt. Vacsorázni szerettek volna. Hiába hivatkoztak a jogszabályokra, az üzletvezető közölte, hogy ez őt nem érdekli. És a panaszkönyv átadását is többször kategorikusan megtagadta.
Közben a bolt telt házzal megy, nagy a pörgés. Várnunk kell, hogy asztalt kapjunk. A kirendelt kávé és ásványvíz mellé jó szót is kapunk, a felszolgáló, Szalay Anna, vagy ahogy itt emlegetik, Anna Lilla leül kicsit mellénk. A Facebookon látták a lehetőséget, hogy lehet jelentkezni, nagy örömére megfelelt a castingon.
Olyan munkája, hogy pénzt is kapott volna érte, még csak egyszer volt. Korábban egy ismerős kávézójában dolgozott kicsit pultosként, az sem volt bejelentett. Egyszer lett volna munkahelye, de ott megtiltották, hogy az anyukája elkísérje és érte menjen, ezért végül nem jött össze a dolog. Itt viszont nagyon jó helyen van, ez volt az álma, hogy felszolgáló lehessen. Mert szeret emberek közt lenni. És a csapatot is imádja, mint mondja, „együtt nevetünk, együtt sírunk, együtt öregszünk”.
Úgy képzeli, ha lehet, öt év múlva is itt dolgozna, de azért más dolgok is lesznek az életében. – Mire gondolsz? – kérdezek vissza. – Van egy barátom – válaszolja, miközben elpirul – már négy éve, vele szeretnék összeköltözni. Ez még messzi álom, a szülőkkel is meg kell beszélni, de tervben van. Még ráérnek, mert fiatalok, ő 24 éves, a párja 22.
Anna Lillának mennie kell, én meg hírességet szpottolok, másodmagával itt ül Nyáry Krisztián író, a Magvető Könyvkiadó igazgatója. – Ez egy trendi hely, vagy miért jöttetek ide? – kérdezem. – Egyszerű – válaszolja, a kiadó a közelben van, elindultunk, hogy keressünk valami jó helyet, és a jelek szerint megtaláltuk. Puff neki, ügyesen kivágta magát! És egyúttal ki is billentett, mert távozóban nagy bölcsen megkérdezek egy kerekesszékben ülő vendéget is, ugyan, miért pont ide jött kávézni.
Azért, mert ide le tudok jönni – mondja mosolyogva, majd faképnél hagy.