Dolgozik a cigánytelepeken a kitörési vágy

A konfliktust kerülik, egymást védik és támogatják a legvégsőkig, de kitörésre vágynak sok cigányközösség tagjai. Az előítéletek az ő életüket és a többségi társadalomhoz való közeledést is megnehezítik. A kriminológiai intézet tavaly megjelent tanulmánya ijesztő képet festett a legnyomorúságosabb telepeken élő cigányokról, de a kisebbségei ombudsman felháborodott a kutatás megállapításain, ezért másokat ajánlott helyette.

Kegyetlen világot ír le Solt Ágnes az Élet a reményen túl című, az ország legszegényebb cigánytelepein készült kutatásában. Az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) kutatója szerint ebben a közegben a mélyszegénységben élő emberek mentalitása átalakul: csak a jelennel törődnek, elképzelhetetlennek tartják, hogy van kiút a helyzetükből, a kitörni vágyókat visszahúzzák vagy kiközösítik. A tanulmány szerint a telepeken élők számára az ellenállás érték, az erőszak a konfliktusok megoldásának magától értetődő eszköze, a nincstelenség és a tehetetlenség folyamatos bizonygatása pedig a túlélést segíti. A tanulmányról részletesen ebben a cikkben olvashat.

Az Élet a reményen túl óriási felzúdulást keltett a szociológusok között, akik szerint a kutatás alacsony színvonalú, felületes, ráerősít a sztereotípiákra, és indokolatlanul általánosít. Eközben a bírálók szerint a következtetései hibásak és a kutatási módszerei rosszak, mert kizárólag interjúkkal nem lehet feltárni a valós helyzetet. Múlt héten a kisebbségi ombudsman közleményben bírálta élesen a kutatást, amelyről azt írta: a "horror műfajába illik", "nem üti meg a végzett szociológustól elvárható szintet", hipotézisei és célkitűzései zavarosak. Ráadásul - írta Kállai Ernő - "a bemutatott kutatási eredmények messze nem esnek egybe a témával elméleti vagy gyakorlati szempontból foglalkozó szakemberek, kutatók, az OBH munkatársai által gyűjtött tapasztalatokkal".

Az [origo] megkérte az ombudsmant, hogy válogassa össze a szerinte mérvadó a kutatásokat. A terjedelmes irodalomlistából végül négy olyan tanulmányt választottunk ki, amelyek terepen készültek, és elkülönülő cigánytelepek életét vizsgálják - többé-kevésbé hasonló szempontok alapján, mint az OKRI kutatója.

Az összehasonlítás nem könnyű, a különböző kutatások ugyanis nem egyforma közegekben készültek. Míg Solt Ágnes az ország legszegényebb telepein készített interjúkat - nem feltétlenül csak cigányok körében -, az ombudsman által ajánlott kutatások kifejezetten falusi cigány közösségeket vizsgálnak, amelyekre nem mindenütt jellemző a nyomor. A közösségek között van beás és oláh cigány, szegényebb és gazdagabb, a nem romáktól kevésbe elzárt vagy szinte teljesen elkülönülő.

Miközben ezzel együtt is sok megállapításuk egybevág az OKRI kutatásával, ezek a tanulmányok nem vagy csak alig érintenek olyan témákat, mint az agresszió, a lopás, a verekedés vagy az irigység. Miközben Solt Ágnes arra jutott, hogy a telepeken a verekedések gyakoriak, és a lopás bizonyos esetekben a bosszú eszköze lehet, ennek jelentőségét az ombudsman által ajánlott, főként kulturális antropológusok által készített tanulmányok nem hangsúlyozzák. Solt Ágnessel ellentétben viszont szoros összetartást írtak le a közösségben élők között, és találtak számos olyan roma családot, amelnyek tagjaiban él a kitörés vágya - ellentétben az OKRI kutatásával, amely szerint a telepen élők létének egyik alapgondolata, hogy a helyzetük megváltoztatása lehetetlen.

Kényes magyarok

Bakó Boglárka, az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársa Cigány módra - magyar módra című kutatásában egy erdélyi falu lakosságát vizsgálta. Ebben a faluban - eltérően a Solt Ágnes által meglátogatott telepektől - nincs óriási anyagi szakadék cigányok és nem cigányok között, a két csoport között vannak - főként gazdasági - kapcsolatok, a romák nem csak segélyekből élnek, hanem napszámból, közmunkából, vályogvetésből is. A két csoport mégis elkülönül egymástól, és bár viszonylag sok köztük a kapcsolat, a másikról alkotott sztereotípiák elevenek.

Az itteni cigányoknak a nem cigányokról, azaz a "magyarokról" alkotott véleménye nagyon hasonlít azokra, amelyeket a Solt által vizsgált telepeken élők fogalmaztak meg. A nem cigányok sokuk szerint "fukarok", mert például nem akarják elég jól megfizetni az elvégzett munkát. Hasonló kép él róluk a többi tanulmány szerint is.

Fotó: Vanik Zoltán [origo]

Egy másik tanulmány szerint a cigányok szemszögéből nézve a többségi lakosságnak két típusa van, a "cigányszeretők", vagy "olyan cigánygyűlölő fajták", abban azonban mind egyformák, hogy "kényesek". A telepre magyarok alig teszik be a lábukat - írta Horváth Kata egy cigány közösségről, amelynek tagjai domboldalba épített pincékben élnek.

Michael Stewart a Daltestvérek című könyvében - amelyet még 1994-ben adtak ki - azt írta, hogy az általa megismert cigányok gőgösnek és "nagyfejűnek" (nagyzolónak) tartják a gádzsókat. Tudatában vannak annak, hogy a magyar társadalom peremén élnek, szorongatottnak érzik magukat, és - talán ezért - nagyon érzékenyek a lenézésre, vagy a sértésekre. Közben tisztában vannak vele, hogy a megélhetésük a gádzsóktól függ, ezért igyekeznek vigyázni a velük kiépített kapcsolataikra - írja Stewart.

Furfangosság

Bakó Boglárka szerint a cigányok egészen máshogy állnak hozzá a munkához, mint a többség. Míg a vizsgált erdélyi faluban a magyarok és a románok is a kemény munkát tartják tiszteletreméltónak, a cigányok számára viszont a munka a létfenntartás eszköze, értékét az határozza meg, hogy mennyi pénzt lehet vele keresni. "Az ügyes módon szerzett pénz értékét emeli, hogy nem verejtékezve kínlódtak meg érte, hanem furfangossággal" - írja Bakó.

Ebben a faluban a romák egyike sem akar munka nélkül maradni, részben azért, hogy a létfenntartásukat biztosítsák, részben azért, hogy elkerüljék a konfliktusokat a többségi lakossággal. Itt tehát az ellenállás a cigányok számára nem érték - mint ahogy ezt többször említi az OKRI kutatása -, ehelyett a többséghez próbálnak meg idomulni a saját érdekükben.

Én nem vagyok cigány, csak apám és anyám

Hasonló jelenséget ír le Pálos Dóra is a Cseperedünk című 2006-os tanulmányában, amelyhez egy beás közösségben gyűjtött adatokat. Egyik alanya így kategorizálta a cigányokat: "Vannak a teknővájók, akik kétkezi munkával keresik meg a pénzüket, ezek vagyunk mi. A muzsikusok, akik énekelnek és táncolnak, és már nem úgy élnek, mint a többi cigányok. Aztán vannak a beások, ők elvárják az adományt... Aztán az istóriások, ők kolompárok és oláhok, a köszörűsökhöz sokban hasonlítanak, és a köszörűsök, akik harácsolnak, lopnak, csalnak és gyilkolnak." A kategóriák a "magyarok" véleményéhez hasonlítottak, az asszony csak a saját csoportját jelölte meg tisztességes munkából élőként, a többiek mind mások voltak.

Ebben a közösségben élt a kitörés vágya, a fiatalabbak egyre jobban elszakadtak a cigány tradícióktól, nyitni próbáltak a többség felé. "Én nem vagyok cigány, csak az anyám és az apám volt az" - mondta egy fiú magáról. Ezek az adatok árnyalják az OKRI tanulmányát, amely olyan fiatalokról írt, akik a külvilággal szemben dacot vagy dühöt táplálnak.

Fotó: Vanik Zoltán [origo]

A romáknak a saját érdekükben meg kell szerezniük a magyarok szimpátiáját, például azért, hogy hogy kapjanak kölcsönt a boltban, vagy elhívják őket napszámba dolgozni. Ezt kétféleképpen próbálják meg elérni a Hortváth Kata által vizsgált faluban. Egyrészt próbálják a magyarokat meggyőzni arról, hogy ők mások, mint a többi cigány, ők tiszták, tisztességesek, szorgalmasak - ezek kihangsúlyozásával a magyarok általános véleményére reagálnak. Egy másik reakció - amelyet a kutató szerint egy másik cigány csoport alkalmazott a faluban -, hogy "arra apellálnak, hogy ők a legszerencsétlenebb, legszegényebb, a leginkább segítségre szoruló cigányok". Bár ezt csak egyszer említi a kutató, az mégis párhuzamba állítható az OKRI kutatásával, amely szerint egyes mélyszegénységben élők kifejezetten a panaszkodásra építik a kommunikációjukat.

A romáknak ugyanakkor nemcsak a többségnek, hanem a saját közösségük tagjainak is meg kell felelniük. A közösség a Horváth Kata által vizsgált faluban megszólja azokat, akik túl szoros kapcsolatot alakítanak ki a nem cigányokkal, vagy túlságosan megpróbálnak rájuk hasonlítani. "Ő már nem köszön, ő már magyar asszony" - mondják fejcsóválva.

Ha pénzed van, van mindened

A tanulmányok alapvetően megegyeznek abban, hogy a romák máshogyan osztják be a pénzt, amit keresnek. Solt Ágnes szerint a szociális segélyek osztása után a családok rövid ideig jól élnek, utána pedig ismét éheznek, ünnep számukra minden alkalom, amikor pénzhez juthatnak. "Egy-két hétig esznek, utána meg koplalnak" - írta le neki a helyzetet az egyik megkérdezett.

Bakó Boglárkának egy idős cigányember ezt így magyarázta: "Tudja, hogy van? Hogyha egyszer pénzed van, van mindened, ha nincs pénzed, semmid sincs. Nálunk így van." Szerintük ez jobb hozzállás, mint a "fukar" magyaroké. A romák a Bakó által vizsgált faluban megütköznek például azon, hogy a magyar anyák a boltban síró gyereküknek nem mindig akarják megvenni az édességet, pedig "telne rá".

Bakó szerint segélyosztáskor ebben a faluban is a postához sereglenek a romák, belakva a falu központját. "A pénz felvétele után betérnek a helyi kisboltokba, s a segély jelentős hányadát otthagyják. A maradékból a tartozásaikat törlesztik. Gyakori, hogy a segélyosztás estéjére pénz nélkül maradnak." Ezeken a napokon alakul ki a magyarokban és a románokban az a képzet, hogy a cigányok hangosak, neveletlenek és szórják a pénzt - írja.

Fotó: Mudra László [origo]

Horváth Kata "Gyertek ki nálunk, hogy jobban megismerjük egymást!" című 2002-es tanulmánya egy olyan falu cigány lakosságáról szól, ahol a romák egy külön utcában, régi pincékben, "barlanglakásokban" élnek, teljesen elkülönülve a magyaroktól. Az itteni romák a saját utcájukban biztonságban érzik magukat, de a faluban - amelyet kissé félelmetes helynek tartanak - bizonytalanul mozognak, megpróbálva alkalmazkodni az ottani szabályokhoz. Ez alól csak a segélyosztás napja kivétel, amikor "az összes cigány, függetlenül attól, hogy kap-e segélyt vagy nem, összegyűlik a falu központjában levő kis téren, a Tanácsház előtt. Tudják, hogy ez az ő napjuk, az ő helyük, egymás között vannak, magolnak (szotyiznak), kiabálnak, sorra meghívják egymást a Katalinba (a kocsmába), vásárolnak a gyerekeknek. Erre a napra a falu is a saját terükké változik, olyan térré, ahol cigány módon viselkedhetnek."

Az osztozkodás határa a pénz

A roma közösség a fennmaradását az összetartás és a szoros testvériség segítségével próbálja meg biztosítani - többek között ez derül ki Michael Stewart Daltestvérek című könyvéből. A szerző 1984-86 között 15 hónapig élt roma nyelven beszélő cigányok között. A romák között evidenciának számított, hogy a kéréseket nem lehet megtagadni, segíteni kell egymást. "Bárkitől, aki valamiből nagyobb mennyiségre tesz szert, a többiek kisebb adagokat kérnek, amit nem lehet elutasítani" - írja Stewart, aki szerint annyira megosztották egymás között a javakat, hogy a háztartások közötti határok szinte elmosódtak.

A cigányok máshogyan is segítették egymást: vigyáztak egymás gyerekeire, megosztották a temetések, virrasztások költségeit, együtt gondoskodtak az öregekről, vagy egymás érdekében hazudtak a gádzsóknak, ha kellett. Ezen kívül imádtak mulatságokat rendezni egymásnak, amikor volt miből, és ezért nem vártak viszonzást. Az osztozkodás a pénzre kevésbé vonatkozott, a kölcsönkérés sokszor okozott kellemetlenségeket vagy konfliktusokat.

Hasonló jellegű összetartást ír le több más kutató is, köztük Horváth Kata, aki szerint "a családok közötti viták, a mindennapos civakodásoktól a nagyobb horderejű verekedésekig rögtön mozgásba hozzák az egész testvéri és sógori hálózatot. Ezekben az esetekben senki nem kérdezi, hogy kinek van igaza, egyértelmű, hogy mindenki a testvére vagy a sógora mellé áll".