"Nézz ki jól, hogy tudd, hol vagy, ha nem tudod, hol vagy, legalább nézz ki jól!"
Ismeretlen kiképző
"Leszállt velünk a kisgép, a gyakorlat szerint körben voltak gerillák, nekünk őket elkerülve kellett volna találkozni a mieinkkel" - mesélte Sándor Tamás ezredes, a 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj parancsnoka egy korábbi amerikai kiképzési gyakorlatáról. "Leszállt a gép a kifutóra, kidobáltuk a cuccot - fejenként 40 kilós zsákokat -, a gép már húzott is el, mi meg körbenéztünk, de sehol senki. Akkor irány a legközelebbi erdő..."
Átmásztak a reptér kerítésén, bevették magukat a fák közé, még mindig sehol semmi. Térkép elő, semmi nem ismerős. "Hol vagyunk?" Akkor visszaóvatoskodtak a repülőtér felé, hogy megnézzék, melyik reptéren tették le őket. Takarásban tudtak menni a bejáratig, Silver City Grant County Airport - olvasták. Erről nem volt szó a bevetéskor, tanakodtak, amikor egy gép jelzőfényei tűntek fel az égen. Két embert visszaküldtek, hogy megnézzék, nem értük jöttek-e vissza. De. Akkor négy zsákkal ketten rohantak, át megint a kerítésen, vissza a géphez. Tévedésből tényleg rossz helyen tették ki őket.
A pusztán vagyunk
A napszemüveg által takart részt kivéve napbarnított arcú ezredes kedélyesen mesél a Magyar Honvédség táborfalvi gyakorlópályájának egyik romantikusan elhasznált barakkjában az egész éjjel gyalogoló, közben túlélőpraktikákat gyakorló újságírók kókadozó csoportjának. Történetével a túlélés egyik alapelvét illusztrálta: tudd, hol vagy.
Tudjuk, hol vagyunk? (Kattintson még több képért!)
Az ezredes éjszakázástól nagyokat pislogó hallgatósága - köztük az [origo] munkatársai - messze nem került olyan helyzetbe, hogy ne tudja, hol van: végig a Duna-Tisza-közén, valahol Táborfalva és Örkény határában bóklásztunk a holdfényes, csillaghullós éjszakában, akácosok, tüskés borókabokrok és mindenhova beakadó, szúrós királydinnyék között.
A National Geographic Channel és a honvédség közös szervezésében tartott 20 órás túlélőképzésre a tévécsatorna egyik őszi új sorozatának bemutatása adott alkalmat. Rövid elméleti és gyakorlati felkészítés után három csoportban vágtunk neki a fás, bokros homokos pusztának, hogy reggelig a gyakorlatban adjunk számot előző délután megszerzett túlélőtudásunkról, három ellenőrzőponton.
A szökés, a menekülés és az ellenállás kimaradt
Menedéket kellett építeni a pihenéshez, eszközt készíteni vadak elejtéséhez, tüzet gyújtani a főzéshez gyufa nélkül, térképen tájolóval koordináták alapján megtalálni a következő állomást, elsősegélyt nyújtani. Akár egy éjszakai cserkészkirándulás. Ez persze távol van egy igazi túlélőképzéstől, amelynek ezek a feladatok csak az alapjait jelentik.
A zászlóalj katonái ezeket is napokon keresztül csinálják, teljes menetfelszerelésben, nagy távolságokat gyalogolva, később jönnek a túlélés további szintjei, amikor szökésre, menekülésre, ellenállásra oktatják őket, a végén szinte éles vallatáson kell bebizonyítaniuk, képesek eladni fedőtörténeteiket. Ez nem mindenkinek sikerül, az ezredes szerint a zászlóaljba jelentkező 100 főből jó, ha 15-en sikeresen végigcsinálják a teljes kiképzést, amelynek csak egy része a túlélés.
A kimerültség mindenkit elér
Az ezredesen másnap reggel cseppet sem látszik, hogy az egyik csoport kísérőjeként ő is fenn volt egész éjjel: kedélyesen meséli a katonatörténeteket, miközben a csoportból néhányan összetolt székeken szundítanak az épület előtt. A kimerültség mindenki elér - magyarázza -, volt olyan, amikor valaki 25 centeseket próbált betömködni egy fatörzsön egy résbe. "Azt hitte, kólaautomata, hiába mondtuk neki, hogy egy fa. Végül ráhagytuk" - meséli amerikai kiképzéséről. Neki erre is van módszere: alvás menet közben. "10-20 másodperceket is lehet így aludni." Hogy ilyenkor mi ébreszti fel? "Az előttem lévő hátizsákja, amikor nekimegyek."
A kimerültség az egyike a túlélést negatívan befolyásoló tényezőknek, amelyeken felül kell kerekedni. Ez még előző délután derült ki a Különleges Műveleti Zászlóalj (KMZ) egyik tiszthelyettesének előadásából, aki mindenekelőtt a megszokott komfort utáni vágyat említette. Ez az, amit le kell győzni mentálisan, a fájdalmon, a hidegen, a melegen, a szomjúságon, az éhségen, a kimerültségen és az unalmon kívül. És persze ki kell használni minden alkalmat, akár evésről, akár pihenésről van szó - sorolta, szavait időnként egy-egy fojtott "Következőt kérem!" felszólítással színesítve: erre egy laptop előtt ülő másik katona az előadás diáit váltogatta.
Mi mindebből inkább csak a kimerültséget - és kissé a hideget - tapasztaltuk meg másnap reggelig. A kimerültséghez az átvirrasztott éjszakán kívül az a fizikai felkészítés/felmérés is hozzájárult, amellyel a gyakorlati tudnivalók megismertetése előtt teszteltek.
Elszorított karok és combok
Először - az alaphangulat megteremtéséhez, kissé rájátszva a helyzetre - már megérkezésünkkor igazi kiképzőtisztként, üvöltve parancsolták le a buszról az érkezőket fekvőtámaszozni, amit a később, autóval jövők sem úsztak meg. Az elméleti felkészítés után egy akadálypályát kellett teljesíteni futva, homokzsákok, vizeskannák, farönkök és egymás cipelésével, terepjárótolással, húzódzkodással. A katonák kajánul figyelték a fújtató, izzadó, lihegő újságírókat, de azért többször is megkérdezték, mindenki jól van-e, nem szédül-e valaki.
Nem segített az sem, hogy az első ellenőrzőponton háromszor tíz fekvőtámaszt kellett lenyomni a tűzgyújtást oktató katona utasítására.
A hideg a fáradtsággal együtt támadt ránk pirkadatkor, amikor az elsősegélynyújtásról kellett számot adni. Persze nem mesterséges lélegeztetésről vagy újraélesztésről oktattak a katonák, hanem leszakadt, ellőtt végtag esetén a hatékony vérzéscsillapításról, eltört végtag rögzítéséről. Félálomban szorongattuk agyon egymás combjait a "tourniquettel" (érszorító), egy lelkes, de folyamatosan angol szakkifejezéseket használó katona instrukciói alapján. "Amerikában kapta a kiképzést, mindig engem kérdezget, hogy mondják magyarul" - nevetgélt szotyizó társa.
A kimerültség és a hideg egyszerre jött
A gyakorlatok után ki-ki lepihent, százados kísérőnk az itt parkoló terepjáróban szundított, a fotós kollégák a földön ülve bóbiskoltak pár percet, miközben a két katona filmekről és gyerekeikről mesélt. A szundításnak az indulás, a vacogásnak a nap első sugarai, és a gyaloglással járó mozgás vetett véget, miután visszaindultunk a táborba.
Túlmisztifikálják
Az evésre - vacsora nélkül indultunk útnak - az eszközkészítés gyakorlati helyszínén használtuk ki az alkalmat éjfél után, az akáctörzsből bajonettel faragott, ormótlan négyágú szigonyon sütöttük meg a tűznél zsákmányunkat: a katonáktól kapott krumplit. Nem vártuk meg, míg teljesen megsül, félig nyersen faltuk fel.
Az esti túrán improvizálásra is volt alkalom. Szigonykészítéshez szükséges zsinórnak pont jó volt a mindenkinek kiosztott gyakorlóruha csuklyájának zsinórja. "Majd jól rád hátékázzák" - viccelődtek a katonák.
"Hozzuk ki a jót a rosszból" - az elméleti előadást tartó tiszthelyettes szerint ez a túlélés lényege, de a médiában kissé túlmisztifikálják a dolgot. "Nagy dolognak hangozhat, pedig aki kicsit is járja a természetet, az előrelátóan tudja megközelíteni a kérdést, és képes pár órát, pár napot, rosszabb esetben pár hetet olyan körülmények között eltölteni, amelyekhez nincs hozzászokva" - magyarázta az őszülő hajú katona még az elméleti felkészítés alatt. Szerinte otthon is rendkívül egyszerűen fel lehet készülni, akár egy bográcsozás alkalmával is, "csak ne vigyünk magunkkal gyufát".
Legyőzni a fájdalmat
Kiderült, túlélés szempontjából egy egyszerű hegymászót többre tart, mint a népszerű túlélősorozatával sztárrá lett, egykor állítólag különleges egységnél szolgált brit Bear Gryllst. Az nem túlélés, hogy valahol ledobnak valakit egy ejtőernyővel, aki aztán rohanva közlekedik, és mindenfélét megeszik - derült ki szavaiból. Az igazi túlélő ismeri a hármas szabályt - az ember három percet bír levegő, három napot víz, három hetet élelem nélkül -, és ennek megfelelően mérlegel. Igazi túlélőként Aron Ralstont említi, aki a saját kezét vágta le, amikor szikla alá szorult egy elhagyatott kanyonban, és akinek történetéről film is készült.
Nekünk a legkomolyabb fájdalmat csak a nadrágszárba bújt, szúrós királydinnyék eltávolítása jelentette, meg a fekvőtámaszok miatt érzett másnapi izomláz. Ezt legyőztük, és már oklevél is bizonyítja, hogy túlléptük saját korlátainkat.