Munkaverseny kikapós asszonnyal

Miért nehéz ősszel lefékezni egy villamost pontosan a megállóban? Mi a legcikibb álértelmiségi meló, ahol dúl a munkaverseny a kikapós asszony és a progrockos zenész között? Munkatársaink meghatározó élményeivel adózunk a munka ünnepe előtt!

Május 1-je van, a munka ünnepe, ami egyáltalán nem valami kommunista hablaty, hanem a brit gyári munkások által kivívott szociális vívmányokra vezethető vissza, a dátum pedig az 1886-os véres chicagói munkástüntetésből ered. Május 1-jén lényegében azért nem dolgozunk, hogy kifejezzük az emberi munkakörülményekhez való jogunkat, és hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy mennyire fontos a gürizés mellett a pihenés és a feltöltődés is.

És persze azt is, hogy a munka semmivel nem kevésbé fontos része az életünknek, mint a pihenés. Hogy miért? Mert segít túlélni, eligazodni a világban, és megismerni magunkat. Hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga, egy kis segítségnek itt van néhány kollégánk legextrémebb vagy legelső története a munkával való találkozásról.

Munkaverseny a kikapós asszonnyal - Ballai Vince, újságíró

Az 1980-as években a szocialista neveléshez hozzátartozott, hogy az általános iskolák felsőseit 1-2 hétre elküldték valami gyárba dolgozni, hogy tudják, mi fán terem a kétkezi munka. A szép emlékű Kismotor- és Gépgyárban reszeltünk frissen esztergált fogaskerekeket. Szép íves mozdulatokkal kellett leszedni a marás utáni sorját. Ez maradt meg az egészből, meg persze a barna köpenyes szakik. Még mindig jobban jártunk, mint azok, akiket a sajtgyárba vittek bűzlő ömlesztett sajtot lapátolni.

Később is ment a kétkezi vonal. Amíg gimnazista társaim többsége csajok után kajtatott, vagy belevetette magát a rendszerváltozás forgatagába, az egyik utolsó gimis nyáron 1990-ben, megkaptam a tutit: pénzt kereshettem egy fűtésszerelő brigádnál.

Öntöttvas radiátorok tagosítása és cipelése, csőhajlítás, menetvágás, menetkócolás, falvésés volt a feladat. Viszont elmondhattam, hogy a Budapesti Műszaki Egyetemen dolgozom (azt újította fel a éppen Fővárosi 1-es sz. Ép. Ip Váll. ominózus brigádja). Igaz, az öltöző retkes volt, a mosdó pedig zöld a rászáradt zsíroldó-kéztisztító Ultra Dermtől.

A legextrémebb mégis a Kárpótlási Hivatalnál eltöltött néhány hónap volt valamikor 1993-94 körül. Szuper álértelmiségi bürokrata meló, igazi hivatalos papírgyártás volt a kárpótlási határozatok szerkesztése. Egy számítógépes célprogramot kellett kezelni, amelynek segítségével a benyújtott kárpótlási igényeket elbíráló határozatokat szerkesztettük naphosszat a jogászoktól kapott döntések alapján. A programba be kellett pötyögni az érintettek személyes adatait, a döntés lényegét, néhány egyéb adatot (helyrajzi számok, aranykorona-értékek), és magától legenerálta a határozatot jogi hivatkozásokkal. Utána átfutva pár helyen igazítani kellett a szövegen, és lehetett küldeni a nyomtatónak.

Klasszikus, zajos mátrixnyomtatók voltak, egész nap percegtek és zúgtak, illetve jellemző zaj volt még a tűzőgépek csattanása, és az iratok csapódása az irattartókban. Ráadásul komoly munkaverseny is kialakult a határozatszerkesztők két kis szobájában. A frissen a fővárosba érkezett 'Barcikai fiatalasszony küzdött egy barlangmániás sráccal, a megátalkodottan progresszív-rockos zenészfiú a férjéből éppen kiábrándulófélben lévő kikapós asszonnyal, a nyugdíj előtt járó őshivatalnoknő az éppen egyetemre vágyó, nagy reményű fiatallal (ez voltam én) azon, hogy ki szerkeszt több kárpótlási-határozatot.

A nevem úgy ejtette, Pénisz - Inkei Bence, újságíró

Érettségi után nem vettek fel elsőre egyetemre, így egy évet apám akkor indult vállalkozásában dolgoztam napi 6 órában. Novemberben aztán kimentem egy hónapra a skóciai partnercéghez: nagyrészt könyveket kellett pakolnom egy kis targoncára, vagy a targoncáról a megfelelő polcokra.

Nem volt túl megerőltető, és izgalmas sem, de nem is utáltam, viszont nagyon érdekes volt betekinteni a komoly megszorításokra kényszerülő cég életébe. Egy hónapon keresztül jó skót módjára spóroltam, mert nem volt tiszta, mennyit fognak fizetni, és különben is 1993-at írtunk, és a Nyugat akkor még messzebb volt, mint most. Utolsó héten aztán hívtak a pénzügyre, ahol egy kedves néni - aki a Bencét kb. úgy ejtette ki, hogy Pénisz - leszámolt elém már nem is tudom, mennyi pénzt, de sokkal többet, mint amire én kishitű módon számítottam. El se tudtam költeni, egy nagy részét jó fiú módjára hazavittem anyáméknak.

Három évvel később, már egyetemistaként vittem még pár ügyet az egyre kevésbé működő vállalkozásban, és újra kimentem pár dolgot megbeszélni a skót céghez, de már más minőségben. Amikor az első reggel csörgött a telefon a szállodai szobámban, hogy "Mr. Inkel, your taxi is here" (az i helyett L-et mondott a portás), akkor életemben először éreztem istenigazából felnőttnek magam. Legalább annyira volt jó érzés, mint egyenrangú félként tárgyalni (bár az egész kb. negyed óra volt) az egykori feletteseimmel. A skót cég pár hónappal később csődbe ment, az egykori épületük most afféle történeti levéltárként működik (link: http://www.bbc.co.uk/news/uk-scotland-south-scotland-21877005), én meg azóta is sajnálom, hogy nem tudtam kihasználni, milyen jól megfizettek.

Kezemben a medvetalp ritmusa - Pálinkás Szűcs Róbert, Postr

Amikor a szüleimre csaptam az ajtót tizenhat évesen, akkor az elköltözés feltételéül azt szabták, hogy rögtön munkába kell állnom. Átmentem Szentesről Szegedre, és az elém kerülő első vendéglátós cégnél megnéztem a hirdetést. Cukrászt kerestek, de nem volt egyéb feltétel. Bementem, és mondtam, hogy ez (is) lenne a tanult szakmám.

Egyből felvettek, következő héten már munkába is állhattam. Február volt, hajnali ötre kellett járni a Hotel Hungária cukrászati üzemegységébe. A feladatom a sütés volt, hajnalban a péksütemények és a briósok várták, hogy elkészítsem őket. Aztán napközben jöttek a piskótalapok a tortákhoz, és a legnagyobb szívás, a medvetalp nevű sütemény elkészítése. Ez speciális volt, mert három különböző hőfokú sütőben nyerték el végső, ideális állapotukat. Néha odaégettem, akkor rendesen leszúrt a főcukrász, és azzal fenyegetett, hogy a fizetésemből - 1900 forint volt havonta - levonják.

Nem nagyon szerettem. Különösen azt nem, hogy munkába menet az első villamosra kellett várnom tök sötétben, hidegben, amikor csak a cigaretta melengette a kezemet. Egy hónapig bírtam, csaó vendéglátóipar, átnyergeltem a sokkal jobbnak tűnő kirakatrendezésre. Ott lehetett rajzolni, meg nyolcra járni. Medvetalpat azóta sem készítettem. Pedig fejben és a kezemben a ritmusa még megvan.

Ki kapja az 50-est a krumplikért? - Prókai Eszter, újságíró

Nagyon sok helyen dolgoztam már, tinédzser koromtól kezdve: negyven fokban hordtam ki telefonkönyveket egy hátizsákban, két hetet egy kábelgyárban dolgoztam összeszerelőként, a szalag mellett állva, pultoztam, voltam tudakozós, szórólapos, benzinkúton ablakmosó, egy nyáron pedig az egyik telekomcég mobilstickjét reklámoztuk a Balaton-parton. Az eszköz szivacsból elkészített, közel egyméteres változatát a hátamra kellett vennem, és egy rolleren kellett gurulnom a siófoki beach kigyúrt állatai és macái között. Ennél talán csak az volt megalázóbb, amikor a régi Gödör klubban hajnali ötkor egy szemeteszsákot magam után húzva szedtem össze az asztalokról a bulizók maradványait, és az egyik asztalnál az akkori nagy szerelmem és haverjai söröztek, két-három viháncoló csaj társaságában.

A legkedvesebb és egyben legkorábbi munkához kapcsolódó emlékem ennek ellenére egészen pici gyerekkoromig nyúlik vissza, hat-hét éves lehettem. A nyarakat a nagyszüleimnél töltöttem, akik folyamatosan kertészkedtek. Én is segítettem nekik, amit tudtam. Az augusztusi burgonyaszüret aktív részese voltam, és nagyon korrekt megállapodást kötöttünk: az egész napos segítségemért 50 forintot fognak fizetni a nagyszüleim.

Nagyapám ásóval kiforgatta a földből a krumplikat, és mivel fájt szegénynek a dereka, a munkamegosztás úgy nézett ki, hogy én hajoltam le és szedtem össze. Egész jól ment a munka, már majdnem végigértünk a krumpliföldön, amikor megjelent a szomszéd, és beállt segíteni. Ezt látva teljesen kétségbeestem, és rohantam a nagyanyámhoz megkérdezni, hogy ugye nem kell ezért elfeleznem vele majd az ötven forintomat. Egész nap dolgoztam, ő meg idejön a vége előtt öt perccel. Hogy képzeli ezt? Nagyanyám megnyugtatott, hogy az enyém lesz mind az ötven forint. Ezen évekig nevettünk. Sajnos már meghaltak, úgyhogy már csak magamban röhögök a sztorin: már akkor sem szerettem, ha más kaparja ki az én gesztenyémet - illetve krumplimat.

Kiderült, hogy nincs magyar szenátus - Kalmár Csaba, újságíró

Volt egy eset, amiből megtanultam, hogy a betöltött pozíció nem feltétlenül függ a szellemi képességektől. Az [origo] előtt egy budapesti követségen dolgoztam, ahol egyik feladatom volt a reggeli lapszemle után összeállítani az attasé, a konzul és a nagykövet számára egy pár oldalas összegzést az előző nap magyar eseményeiről.

Egyszer tombolni kezdett a konzul, nem stimmelt valami az áfa-visszatérítéssel, és követelte, hogy azonnal, még aznap hozzuk össze egy szenátorral, mert méltatlanul bánik vele a magyar állam (az ő tárgyalási szintje amúgy legfeljebb egy államtitkár-helyettesé lett volna). Mikor felvilágosítottam, hogy a mi demokráciánkban se szenátus, se szenátor nincs, csak döbbent - és változatlanul vörös - fejjel nézett, majd újfent ordibálni kezdett: "Itt vagyok három éve, és most kell megtudnom, hogy itt nincs szenátus?!" Ekkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem érdekelte az ország, ahol állomásozott diplomataként, és egyszer sem olvasta el a napi összefoglalókat, azaz délelőttönként jórészt fölöslegesen dolgoztam.

Megállni egy 50 tonnás szerelvénnyel - Simon Tamás, rovatvezető

Egyetemi éveim elején kőművesek mellett dolgoztam, ami nem volt könnyű: csak a hétvége jöhetett szóba, és ha esett az eső, elmaradt a munka és a pénz. Egyébként az építőiparban csak egyszer kellett munkát keresnem: egyik reggel 5 órakor kiálltam a Moszkva térre, a metrókijárat elé, vagy ötven "kolléga" közé. Ez volt a "rabszolgapiac", ahol a melósjelöltek sorfala előtt kőművesek mászkáltak és válogattak.

Talán az alapvetően értelmes tekintetem miatt engem egy perc alatt elvittek, és utána már kézről kézre, csapatról csapatra vándoroltam a szakmában. Később a Budaörsi úti kollégiumban kitaláltuk, hogy jelentkezzünk a BKV-hoz, amely 1988-ban még emberhiánnyal küzdött. Egy 80 órás elméleti gyorstalpaló és egy hónapos gyakorlat után - örök hála mesteremnek, Fonalka Jánosnak - már mehettünk is villamost vezetni.

Négy év alatt sok vidám és rettenetes élményben volt részem, de az egyik legemlékezetesebb érzés, hogy milyen nehéz megállni egy 50 tonnás szerelvénnyel. Főleg ősszel, amikor a lehullott falevelekből a kerekek kisajtolják a növényi olajat, és ezen rettenetesen csúszik a gép. Volt olyan, hogy a 19-es vonalán csak az utolsó ajtóm maradt a megállóban. Az ott élők ezt már megszokták, nem reklamáltak. A legtöbb autós azonban nincs tisztában vele, hogy nem érdemes villamos elé bevágni és hirtelen megállni.