Nem emberi élet? Ki dönti el?

Doktor úr, segítsen meghalni, mert én ezt már nem bírom - az intenzív ellátásban dolgozó orvosok közül minden ötödik találkozott már ezzel a mondattal. Közben egyre kevesebb magyar támogatja az eutanáziát, az orvosok többsége szerint pedig a betegek utóbb nem szokták megbánni, hogy végigélték utolsó napjaikat. Igaz, ehhez az is kell, hogy profi szakemberek mentsék meg őket a napi kínszenvedéstől.

Tóth Krisztina főorvos, a Korányi Kórház végstádiumú betegeket kezelő osztályának vezetője váratlan telefonhívást kapott. Egy kollégája volt a vonal másik végén, aki gyorsan a tárgyra tért. Azt mondta, rákos, jól tudja, mi vár rá, és azon gondolkodik, hogy kimenjen-e Hollandiába, ahol legális az eutanázia, vagy feküdjön be a Korányiba. A főorvos jól emlékszik az ügyre, és nemcsak azért, mert pont egy orvos vetette fel neki a kegyes halál lehetőségét, hanem mert az ő osztályukon is nagyon ritka, hogy valaki ezen gondolkozzon. Hétéves osztályvezetői praxisa alatt összesen kétszer fordult elő, és ebben benne van az említett eset is.

Magyarországon az aktív eutanázia jogilag és az orvosi eskü szerint is tilos, így aki nem akarja a törvényt megkerülni, annak külföldre kell mennie. Az egészségügy szereplői mereven elzárkóznak attól, hogy nekik valaha is a halálba kelljen segíteni egy ezt kérő beteget, ezt jól mutatja a Magyar Orvosi Kamara harcos kiállása is, ahányszor szóba kerül az eutanázia.

Minden ember élni akar

Ugyanakkor az úgynevezett életvégi döntéseknél, amikor már nincs remény a gyógyításra, mások a szabályok, mint egy megfázásnál vagy gyomorrontásnál, nem fekete vagy fehér egy-egy ügy, és a különböző orvosi döntéseket a közvélemény is sokszor keveri az eutanáziával.

Holland formanyomtatvány az eutanázia kéréséhez Forrás: AFP/Roos Koole

"Nálunk ez úgy ment, hogy a betegek annyi fájdalomcsillapítót kaptak, hogy ne szenvedjenek, de tisztában voltunk a kettős hatással, vagyis azzal, hogy a morfium ronthat a légzésen" - emlékszik vissza Vadász Gábor nyugdíjas orvos, egykori intenzív terapeuta, sebész. Nem azért adták a szert, hogy meghaljon az illető, hogy rövidítsék az életét, hanem hogy ne szenvedjen elviselhetetlenül az egyébként morfium nélkül is már csak néhány óráig vagy napig tartó életében. Orvosi értelemben gyógyítottak, szenvedést csökkentettek, csak közben meg is rövidülhetett az élet.

Vadász egyike annak a nagyon kevés orvosnak, aki megengedőbb a passzív eutanáziával. A jogilag jól szabályozott elvi engedélyezés mellett van, és többször fordult erről szóló beadvánnyal az Alkotmánybírósághoz is. Azt mondja, amikor az ember olyan helyzetbe kerül, amit egészségesen nem tudunk elképzelni, akkor meg kell adni neki a jogot, hogy dönthessen az utolsó lépésekről. Az aktív eutanázia bevezetését a "társadalmi körülmények és az orvoskar anyagi kiszolgáltatottsága miatt" ellenzi, ugyanakkor azt mondta, tudja, hogy "alkalmanként és titokban sor kerül erre is".

"Minden ember élni akar. Auschwitzban, a Gulagon, Recsken sem lettek öngyilkosok az emberek. Ez a normális reakció, amíg van remény. Amikor viszont végleg elveszett, és valaki azt mondja, hogy meg akarok halni, az egy olyan súlyos állapot, amit tisztelni kell. Fontos, hogy legyen választójogom, akkor is, ha nem megyek el szavazni" - magyarázza, hozzátéve, sokszor látott olyan esetet, aminél szerinte jogos és méltányolható lett volna a kérés. Aki meg akarja oldani, az meg fogja oldani, erről szólnak általában azok a hírek, amikben valaki kizuhant a kórház ablakából, a belgyógyászati osztályról, és szörnyethalt. "Volt egy betegem, súlyos csonttörésekkel, iszonyú szenvedéssel járó rákja volt, megkérdezte, hogyan tudna elmenni. Csak annyit mondhattam, hogy gondolja át, milyen gyógyszer van otthon. Bevett egy csomó mindent, de nem sikerült az öngyilkosság, kimosták a gyomrát. Még egy vagy két hetet élt elképzelhetetlen fájdalmak közepette. Ez lenne a jó megoldás?"

Vadász a magyar társadalom kisebbségéhez tartozik ezzel a véleményével, legalábbis a Medián mérése ezt mutatja. A cég egy tíz évvel ezelőtti közvélemény-kutatását ismételte most meg a HVG megbízásából, az eredmények szerint 40-ről 30 százalékra csökkent az aktív eutanáziát is elfogadók aránya. Általában az eutanáziát elutasítók aránya 34-ről 38 százalékra nőtt, a támogatók aránya 62 százalékról 55 százalékra csökkent.

Nagyon sűrű az idő

"Én ezt nem fogom végigcsinálni, az biztos" - az öngyilkosságra, eutanáziára utaló mondatot a legtöbbször minden bizonnyal azok hallják, akik végstádiumú betegeket ápolnak, gondoznak, csillapítják a fájdalmaikat, azaz úgynevezett hospice ellátást nyújtanak. A Magyar Hospice Alapítvány központjában rutinnal fogadja az ilyen kijelentéseket Muszbek Katalin igazgató. Mint mondja, ahogy telik az idő az első sokk, a rémület után, és nem marad támasz nélkül az ember, "szépen lassan leolvadnak az öngyilkos gondolatok".

Tony Nicklinson brit üzletember kérelmezte, hogy orvosi segítséggel véget vethessen életének. Visszautasították, mire éhségsztrájkba kezdett és egy héten belül elhunyt Forrás: MTI/EPA/Bindsmans LLP

Így aztán, bármilyen hihetetlenül is hangzik, 25 év tapasztalata, hogy olyan napokat kaphat a beteg a halála előtt, amelyekre azt mondja, ez volt életem legszebb időszaka. Ilyenkor már nincs vesztenivaló, az ember olyan gesztusokat is meg tud tenni, amit előtte nem. Helyrehozza a kapcsolatot a családjával, számot vet az életével, egészen máshogy tekint vissza a múltjára, és kivétel nélkül mindenki azt mondja, kevesebb lett volna, ha ezt nem éli át, mondja Muszbek.

Ugyanez a tapasztalat a Korányi Kórház hospice-osztályán is. Tóth Krisztina sokszor hallotta már betegektől, hogy az utolsó pár nap is sokat számított. Előfordult, hogy két, egymás mellett fekvő ápolt olyan mély barátságot kötött, amilyet azelőtt, egészségesen egyikük sem az életben. "Nagyon sűrű az idő ebben az utolsó szakaszban, ezt látjuk, és ezt is mondja mindenki." Éppen ezért a hospice-osok erősen eutanáziaellenesek, szerintük fel sem merülne ez a kérdés, ha mindenki méltósággal tudná leélni az utolsó időszakot is.

Csakhogy ehhez az is kell, hogy ne legyen fájdalma a betegnek, márpedig ez a kulcsfontosságú dolog ma még hibádzik az orvosi ellátásban. Az egyetemi tananyagba csak most kezd beszivárogni a gyógyíthatatlan betegek ellátásról szóló úgynevezett palliatív terápia, de még mindig csak kis óraszámban, felvehető tárgyként. A szenvedés enyhítése ezért a nem erre specializálódott orvosoknál ma még gyakorlatilag a morfiumból áll Magyarországon.

Az ítélet-végrehajtás nem az orvos dolga

"Egy leukémiás betegünknek a háziorvosa nem írt fel fájdalomcsillapítót, mert szerinte az a jogszabályok alapján nem jár neki. Vagy egy másik eset: egy beteg orvos lánya közölte velünk, hogy van ugyan fájdalma az apjának, de nem kell még semmi szer" - érzékelteti a hozzáállást Muszbek Katalin, a Hospice Alapítvány vezetője. De olyan is volt, hogy a háziorvos azt mondta a betegnek, ha felírja azt a morfinmennyiséget, ami neki kéne, az egész kerület összefut, hogy mi folyik itt, ami viszont az adminisztrációs kötöttségekre és félelmekre mutat rá.

Tóth Krisztina több mint tíz éve gyakorolja a fájdalomcsillapítás tudományát, amit szerinte igenis fel lehet építeni, meg lehet tanulni úgy, hogy ne szedálásról, kiütésről legyen szó, és ne csak a morfium jöjjön szóba. A beteg egy profi kezében olyan mennyiségű fájdalomcsillapítóval is teljesen magánál van, sőt járkál, utcára megy, amennyi a tudományban kevéssé jártasaknak óriási mennyiségnek tűnhet. Persze ahhoz, hogy mindez rendszerszinten működjön, legalább 500 palliatív ágyra lenne szükség az ország kórházaiban. Most 170 van.

Nem jellemző a meghalni akarás a Rákellenes Liga segélyvonalát tárcsázóknál sem, olyannyira, hogy a vezetőséghez nem is jutott el eutanáziáról érdeklődő hívás híre, állítja Simon Tamás elnök. A telefonnál ülő önkénteseknek ki van adva, hogy ilyen érdeklődésnél nem mondhatnak véleményt, a beteget a szakorvoshoz kell irányítaniuk. Simon nem foglal állást, azt mondja, őt mint orvost hagyják ki a dologból, mert "az ítélet-végrehajtás a hóhér dolga, nem az orvosé", de elismeri, hogy az önrendelkezés lehet jogos igény.

Az orvosoknak túl sok az élő akarat

Hogy nem fekete és fehér az élet végi ellátás, gyógyítás kérdése, azzal Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke amellett is egyetért, hogy az eutanáziával kapcsolatosan eltántoríthatatlanul elutasító állásponton van.

"Az orvoslás soha nem automatizált, technokrata dolog, mindenhatók sem vagyunk, és ez a halálközeli kezelésre is vonatkozik", világít rá a dilemmákra. Mint mondja, meg kell tanulnunk a halálhoz viszonyulni valahogy, ami főként a városi embernek megy nehezen. "Háziorvosként többször hívtak fel azzal a hozzátartozók, hogy csináljak valamit a beteggel, mert haldoklik, meg fog halni. Ilyenkor mindig megkérdem, hogy mit akar, zötyögtessük be a kórházba, hogy aztán ott ne tudjunk semmit segíteni?"

Nem ritka az sem, hogy az orvos beutalna ugyan a kórházba egy idős, gyenge embert, akinek talán már nem sok ideje van hátra, ő azonban azt mondja, hogy nem akar a városba beutazni, hagyják őt békén, akkor is, ha a legrosszabbra kell felkészülnie. "Ilyenkor megint ott a dilemma. Nem vagyunk gépek, emberként kell megfontolnunk, hogy orvosilag mi a jobb megoldás. Ha tudom, hogy biztosan és tartósan helyrehozza őt a kórház, akkor nem kérdés. De mi van, ha nem?", sorolja Éger István az olyan eseteket, amikor eutanáziáról nincs szó, de élet végi dilemmákról van.

Az orvosok sokszor annyira elzárkóznak az ilyen döntésektől, hogy még abban a bizottságban sem akarnak részt venni, amelyik a betegek úgynevezett living will (élő akarat) nyilatkozatáról döntenek, mondta az Origónak Mina András betegjogi képviselő, az Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központ munkatársa. Ez az a papír, ami arról szól, hogy ha valaki gyógyíthatatlan beteg lesz, akkor milyen esetekben nem kér orvosi ellátást, akkor sem, ha ez a gyorsabb halált jelenti. Ez egyébként gyakorlatilag a passzív eutanáziával egyenlő. A papírt közjegyző előtt kell megírni, két év után meg kell újítani, pszichiáterből, orvosból álló testület dönt az érvényességéről. "Sokszor kaptam hívást orvostól, hogy hadd ne legyen tagja ennek a többtagú bizottságnak" - mondta Mina András.

Ilyen nyilatkozat a betegjogi központ adatai szerint körülbelül egy-kettő születik évente az egészséges emberektől, és még kevesebb azoktól a kórházban fekvő betegektől, akiknél már reális kérdés, hogy mikor kapcsolják le őket a gépekről, vagy hagyjanak abba egy terápiát. Ebből összesen, az évek során volt körülbelül tíz az intézmény praxisában. A Korányi Kórházban egyetlen ilyen living willel találkozott Tóth Krisztina. Azt Polcz Alaine, a hospice ellátás magyarországi elterjesztője, a kórházi osztály névadója írta.

Ha nincs ilyen papír, sokszor előfordul, hogy már csak rossz döntések vannak, mondja Mina András. "Ha három értelmetlen, ráadásul önmagában is kockázatos műtétnek már nem teszi ki az orvos a beteget, akkor ahhoz hogy viszonyuljunk? Ezzel sérültek a beteg jogai, vagy épp ellenkezőleg?"

A lelkiismeret-furdalás életben tart

Ennél sokkal gyakoribb dilemma, amikor egy hozzátartozó fordul a betegjogi képviselőhöz, hogy meddig kell ezt még csinálnia, meddig kell életben tartani a szenvedő, emberhez nem méltó életet élő rokont. "Ilyenkor az érveket külön-külön ugyanis meg lehet kérdőjelezni. Szenved? Fájdalomcsillapítással kezelhető. Nem emberi élet? Ki dönti el? És ha csillapítjuk a fájdalmát, akkor az lesz?"

Évente két-három eset van, amikor mindez kiskorú gyerekekkel fordul elő, amikor a szülő már nem akarja a sokadik kemoterápiának kitenni. Ilyenkor a magyar joggyakorlat szerint a bíróság gyorsított eljárásban felülbírálja a szülői nyilatkozatot, így a kezelést az orvosi szándéknak megfelelően mindig folytatják.

Ami a cikk elején említett orvos döntését illeti: végül befeküdt a Korányiba, sőt, élete végső szakaszában nemhogy meghalni nem akart, morfiumot sem kért, hogy az utolsó pillanatig is tiszta elmével érzékelje, mi történik vele és körülötte.

Mindenki mást ért eutanázia alatt

Amíg elbeszélünk egymás mellett, mindenki mást ért eutanázián, addig soha nem lesz ebben társadalmi megegyezés, véli Zubek László orvos, jogász, bioetikus, az eutanázia és életvégi döntések kutatója. Mint mondja, az eutanázia alapja, hogy életvégi döntés, azaz a beteg egyébként is belátható időn belül meghalna, illetve, hogy tűrhetetlen testi-lelki szenvedést él át. Mindig önrendelkezésen alapul, a beavatkozó személye, aki általában orvosi végzettségű, elkülönül attól, aki meg akar halni. Nem tartozik tehát ide amikor egy agyhalott, vagy légzés-, keringéstámogató gépek nélkül életképtelen emberről egy orvosi konzílium szigorú szabályok alapján úgy dönt, hogy nincs értelme folytatni az életbentartást, mert a további orvosi kezelés hasztalan. Nem eutanázia, ha a halálos beteg lemond az életét meghosszabbító, de őt nem meggyógyító kezelésről, és emiatt spontán hal meg, vagy ha egy orvos a szakma előírásai szerint visszavon vagy el sem kezd egy haszontalan kezelést, amiről tudja, hogy amúgy sem gyógyítaná meg a beteget, csak a szenvedést nyújtaná el. Az ilyen kevéssé megengedő, korlátozó definíció mellett egyébként Magyarországon nem volt még klasszikus publikus eutanázia-ügy, hiszen a Nyírő "fekete angyala", vagy az Uzsoki-ügy nem tartozik ide. Zubek hangsúlyozza, hogy - amellett, hogy orvosként ő sem végezne aktív eutanáziát - a jogi lehetőség nem azt jelenti, hogy az orvosnak kötelező lenne ebben részt vennie, hiszen minden bizonnyal elegendő lenne egy-két olyan doktor egy tízmilliós országban, aki hajlandó lenne a kegyes halált kérőket átsegíteni a túlvilágra. Ami az aktív eutanáziát megengedő országok gyakorlatát illeti, Zubek arra hívja fel a figyelmet, hogy azt mindenütt csak rendkívül szigorú és többlépcsős protokoll mellett lehet végrehajtani. 

Zubek egy 2007-2008-ban, 103 intenzív szakorvos megkérdezésével készült kutatásából kiderül, hogy a magyar doktorok az életvégi döntéseket (meg nem kezdett terápia, leállított szervpótló kezelések) általában egyedül hozzák meg, kevéssé veszik figyelembe a betegek, hozzátartozóik, vagy az ápolók kérését. Minden ötödik orvos találkozott már eutanáziakéréssel, mégpedig átlagosan öttel a munkásságuk karrierjük során.