Lassan egy évtizede működöm együtt Balázs Péterrel, akit ízig-vérig színházi embernek tartok, a Magyar Teátrumi Társaságot is együtt alapítottuk. Emellett Eszenyi Enikővel is jó a kapcsolatom, többször eljött Debrecenbe megnézni az előadásaimat. Nyilván más-más színházat csinálnak, de a fenntartó főváros dolga eldönteni, kit választ. Bárkit választanak, biztos tele lesz a Vígszínház.
Balázs Pétertől nyolc-tíz éve nem láttam előadást, de a Vígszínházban sem jártam, amióta Eszenyi Enikő az igazgató, tehát nincs személyes élményem. Balázs Péternek most a szakma nagy része nekiesett, ami nem fair. Pedig a szolnoki színházban bebizonyította, hogy jól tud működtetni egy intézményt, tud gazdálkodni, és a színházába tódulnak a nézők. Alkalmas igazgató. Ahogy Eszenyi Enikő is.
Alföldi Róberttől miért nem kérdezte meg senki 2008-ban, hogy nem tartja-e kínosnak a kinevezését? Hónapokkal előtte lehetett tudni, hogy ő kerül a Nemzetibe. Ez a baj: kettős mérce működik. Balázs Pétert politikai, és nem szakmai alapon támadják, ahogy Eszenyi Enikőt sem a szakmai érvek támogatják, hanem a politikai szimpátia. Pedig folyhatna a vita, a pályáztatás szakmai alapon is, mégsem ez történik. Hol vannak a szakmai érvek? Akárki mellett születik döntés, abban nem a szakmai, hanem a politikai érvek esnek majd döntő súllyal latba. Na de, ez így megy évtizedek óta, álszent dolog ezen most háborogni. Amikor a szakmánk bizonyos képviselői - tudatosan - összekeverik a szakmai és a politikai érveket, az nem segít, hanem tetézi a szakmánk amúgy sok gondját. Akik a minőségre olyan nagyon érzékenyek, miért nem hallatták a hangjukat ilyen vehemenciával, amikor a 90-es években a Törőcsik Mari nevével fémjelzett Művészszínházat kicsinálták? Miért nincs szakmai alapú tiltakozás az ellen, hogy Madách forog a sírjában, ha látja, mivé lett a nevét viselő színház?
Az én esetemben is - mint ahogyan ez helyes és szokásos - volt egyeztetés. Természetes, ha a felelős vezető, például a miniszter egyeztet azokkal a jelöltekkel, akik az egyik legfontosabb kulturális intézmény vezetésére pályáznak.
Egy sor fontos megbeszélés történt, hiszen mindenki számára nagy a tét, hogy ki vezeti a Nemzeti Színházat.
Korrektül. Nem hiszem, hogy ennek a hátteréről most beszélnem kellene. A magyar színházvezetők kiválasztása évtizedek óta így megy. Én már Hiller István minisztersége idején, az előadó-művészeti törvény első tárgyalásakor javasoltam, hogy tisztességesebb lenne, ha nem csinálnánk végig a pályáztatási cirkuszokat, és a politika vállalná a döntést és a felelősséget azért, hogy kit nevez ki színházvezetőnek. Lehet pályáztatni, de a kinevezés is lehetséges - ezt javasolta a Magyar Teátrumi Társaság, nemrég pedig L. Simon László kulturális államtitkárként próbálta meg újra felvetni a kérdést. Hiába. A szakma ragaszkodott a pályáztatáshoz, amelyről pontosan tudja, hogy rossz. De arra nem volt javaslata, hogy azt miként lehetne igazságosabbá, átláthatóbbá tenni. Botka László szegedi polgármester is kijelentette, amikor annak idején Székhelyi József lett a színházigazgató, hogy neki fontos, hogy a város fontos intézményeinek a vezetői lojálisak legyenek hozzá.
Tudni vélhető, kihez vagyok lojális. A hazámhoz, a nemzethez, a magyar kultúrához.
A kérésük az volt, hogy pályázzak, ennyi. Nem volt semmi más konkrét kérés. Ismerték a munkásságomat, látták Debrecenben, milyen színházat csinálok, sejthették, milyen igazgató leszek, ha ide kerülök.
Beregszásztól a Nemzetiig
Vidnyánszky Attila Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas rendező a határon túl, az ukrajnai Beregszászon született 1964-ben, és bár először Ungváron, majd a kijevi színházművészeti egyetemen tanult, az első színházvezetői sikerei a szülővárosához köthetőek. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházban, amelynek alapítója és művészeti vezetője volt, olyan darabok rendezése hozta meg számára az elismertséget, mint Csehov Három nővére vagy Beckett Godot-ra várva című drámája, vagy a Juhász Ferenc-költemény alapján készült Szarvassá változott fiú. Magyarországon 1999-től a régi Nemzeti Színházban rendezett darabokat, majd 2004-től egy évig a Magyar Állami Operaház vezető rendezője volt (a Jenufát, illetve a Kisvárosi Lady Macbethet is színre vitte). 2006-ban lett a debreceni Csokonai Színház művészeti vezetője, 2007-ben pedig átvette a színház vezetését. A debreceni évek alatt nagy sikerrel játszották az Úri muri- és a Mesés férfiak szárnyakkal-rendezéseit. 2008 óta a főleg a vidéki színházigazgatókat tömörítő Magyar Teátrumi Társaság elnöke. 2012-ben nyerte el a budapesti Nemzeti Színház vezetését, az idén júliusban vette át a színházat Alföldi Róberttől.Megtörtént.
Megtörtént. Úgy, ahogy történnie kell.
Fontos volt. Aki hívő, érti ezt, és merem remélni, hogy aki nem hívő, azt nem sérti ez a történés.
Semmilyen politikai nyomás nincs, és semmilyen üzenet nem érkezett. Debrecenben sem volt. Nem is tudnék ilyen körülmények között dolgozni. De azt mindig is mondtam, hogy az olyan színház, amely a hétköznapok mocsarába ragadó valóságot mutatja, nem az én utam. Olcsónak, hatásvadásznak, kiégettnek tartom a provokációra épülő művészetet is.
Ilyen az európai színházi trend már két évtizede, amihez sokan igazodnak. A szakmát amúgy is évtizedek óta egyféle igazodási kényszer torzítja-nyomorítja. Fontos volna, hogy végre szabadon gondolkozó művésznemzedékek kezdjék meg a pályafutásukat. Azt határozotton állíthatom, hogy Európában már látszanak a paradigmaváltás jelei, a jó irányú változás már érzékelhető.
Rengeteg ilyen volt, de már nem szeretnék erről beszélni. Azt viszont fontos újra és újra kijelentenem, sose mondtam, hogy nincs létjogosultsága annak a fajta színháznak. De engedtessék meg nekem: én másként gondolkodom, másfajta színházat csinálok.
Az nem provokáció, hanem egy gondolat. A provokáció mindig öncélú. Ráadásul az eszköztára kimerült, a legtöbb próbálkozás ma már vérszegény és szánalmas. Világosan látni, hogy a provokációra épülő művészet zsákutcába jutott. Én nem provokálok. A felvonások cseréje a Három nővér előadásában a szerző üzenetének lényegét érintő gondolat mentén született. Csehov egy világ eltűnéséről mesél, és ezt erősíti a harmadik felvonás tűzvésze. Csehov tanúja volt a tűzvésznek, mi viszont már a tűzvész utáni nemzedékek vagyunk, így a felvonások cseréjével hitelesebben, mából szólóbban tudom Csehov eredeti gondolatát érvényre juttatni. Nem ellene megyek a szerzői szándéknak, hanem erősítem azt. Ez tehát nem provokáció.
Nem csak arról van szó, mi tetszett, és mi nem. Teljesen átalakult a társulat, a 37 színészből 18-an maradtak.
Többeket. Például László Zsoltot. Amikor 2002-ben a Nemzetiben rendeztem a Bánk bánt, nagyon jó hangulatban dolgoztunk együtt.
Maradjon ez a mi titkunk, de úgy álltunk fel a beszélgetés végén, hogy megkérdezte, megölelhet-e. Megöleltük egymást.
Az elmúlt évek hasonló időszakával összevetve teljesen jól állunk. Ráadásul akkor nem augusztus végén kezdték el árulni a jegyeket, hanem korábban. Az elmúlt félévben látott szimpátiahullámnak - amit nevezhetnék politikai demonstrációnak is - nem sok köze volt a színházhoz, azt nem szabad alapul venni. Az így felkorbácsolt figyelem nem mérvadó.
Nem, és nem is akartam efféle politikai demonstrációt. Elkezdhettem volna házalni, kilincselni, hogy szervezzük meg a telt házat, de én nem ilyen vagyok. Hiszek a színházam igazságában, nekem nem kell ahhoz politikai segítség, hogy ez megtalálja a nézőket. Így volt ez Beregszászon és Debrecenben is.
Biztos vagyok abban, hogy mi is megtaláljuk majd a közönségünket. Az embereknek először látniuk kell az előadásainkat, aztán szájról szájra terjed a hír, és majd megtölti a közönség a színházat. A debreceni Csokonai Színházban a bérletesek kétharmada hamar kicserélődött, viszont egy új közönségréteg kezdett színházba járni. Úgy jöttem el Debrecenből, hogy a művészszínházi programunkra többen váltottak bérletet, mint ahányan az előző, könnyedebb hangvételű és népszerű színházi korszak legjobb időszakában.
Nem az motivál, hogy bárkitől való különbözőségemet az alkotásaimon keresztül demonstráljam. Már Debrecenben is meg akartam csinálni a János vitézt, Petőfi művét.
Hogy folyamatosan ezt tettem volna, az erős túlzás. Éppen az Origo kérdezte meg, hogy miért nem álltam ki Alföldi mellett, amikor a Jobbik tüntetett ellene 2010-ben. Akkor is elmondtam, hogy egyrészt nem értettem egyet a román nemzeti ünnep Nemzeti Színházban való ünneplésével, másrészt a János vitéz befejezése felháborított. (Alföldi Tündérországot egy aluljáróba helyezte, ahol a tündérek prostituáltak.) Még egyszer mondom, bármit lehet csinálni egy darabbal, de a szerző, így Petőfi szándékát, szellemiségét nem lehet meghamisítani - Kacsóh Pongrác sem tette.
Ez egy nagy csalódás, nem is értem. Fájó dolog, mert nekem és több millió magyarnak mást jelentett az István, a király.
Az üzenete háborított fel. Bilincsbe, rabságba zár minket Szent István koronája - ez volt a vége, ez az üzenet, ehhez nem kell látnom az egész előadást. Önnek hány sort kell elolvasnia egy cikkből, hogy megérezze, mi a szerző szándéka, hogy milyen az írás minősége?
Nem esett rosszul, korábban már felkértek, amikor a Társulat című produkció előkészületei folytak. Beregszászon lett volna egy előadás, de elfogyott a pénz. Most amúgy sem tudtam volna elvállalni, mert elsősorban a Nemzeti feladataival kell foglalkoznom.
2012 óta vezetem az egyetem Színházi Intézetét, és fontos változásokat indítottunk el. Ennek lényege, hogy előbb az intézet szakjai között induljon el egyfajta integráció, ami aztán az egész művészeti képzésben megvalósulhat. A következő lépés, hogy a képzés kapcsolódhasson egy-egy olyan intézményhez, ahol az egyetemen oktatottakat élesben lehet alkalmazni. A Nemzeti Színház igazgatójaként biztosítom is ezt a lehetőséget: az általam rendezett János vitéz plakátjától a jelmezeken át a díszletekig, a fotókig mindent a kaposvári művészeti kar diákjai készítenek majd tanáraik vezetésével, a kaposvári színésznövendékek mellett ugyanakkor a budapesti színművészetisek is játszanak majd az előadásban. A képzésben pedig még tovább kell lépni, a pedagógiai kar felé is, és célom, hogy a jövő művészei számára gazdasági, vállalkozói és jogi ismereteket is oktassunk. Az integrációnak ezt a modelljét karolta fel az egyetem, mert úgy gondolják, ezek a törekvések az egész intézmény számára hasznosíthatók. A rektorhelyettesi poszt lényege az integráció folyamatának összehangolása, a keretek kidolgozása az érintettekkel közösösen. A Színházi Intézet vezetéséről lemondok, és az inkább konzultatív, stratégiai rektorhelyettesi posztért járó fizetésemet sem veszem fel, azt a Színházi Intézet javára fordítjuk. Jelezni szeretném, hogy a Magyar Teátrumi Társaság elnökeként és a Színházművészeti Bizottságban végzett munkámért sem veszek fel fizetést.
Nem a budapesti intézmény ellenében dolgozunk, de kétségtelenül máshogy képezzük a színészeket. Külföldi tapasztalataim szerint sokkal hatékonyabb, racionálisabb, ha komplex osztályokat indítunk, és nem külön képezzük például a rendezőket, dramaturgokat és a színészeket. A kiépülő rendszernek máshol lesznek a hangsúlyai, más módon képezett művészek lépnek majd ki az intézmény kapuján.
A forgatáson túl vagyunk, az utómunkálatokra kellene még 25 millió forint. Három-négy hét munka lenne vele, és boldogan fogok rá időt szakítani, ha meglesz a pénz. Jó volna februárra elkészíteni, és ha lesz filmszemle, akkor bemutatni. Törőcsik Mari és Trill Zsolt duettje és az a csapatmunka, amivel ez a film elkészült, reményeim szerint sokak számára fog örömet jelenteni. Méltón köszönthetjük a filmmel a most 85 éves mestert, Juhász Ferencet, a Szarvassá változott fiú költőjét.
Nem szoktam ilyen ügyekre politikai kapcsolatokat használni.
Jólesik bokszolni, megmozgatja az embert.
Soha senkit. Ez számomra sport. Kikapcsol, feltölt.