Megtartott minket a nyelv és az egyház

Van egy egyedülálló kis falu Budapest közelében: az egyetlen szerb többségű település Magyarországon. Hogy maradhatott meg ez a kis közösség? Mi a titok? Mit gondolnak a jövőjükről? Hogyan fogadják a betelepülő magyarokat? Vigyázat: akaratlanul is reménykedő és a helyiekkel szimpatizáló szöveg következik! Miközben arra voltunk kíváncsiak, mi hír Magyarország elfeledett településein, váratlanul jól éreztük magunkat. Lóréven jártunk.

„Dobar dan, jó napot.” A kis településnek vannak előnyei. Senki sem mászkálhat észrevétlenül. Az emberek megnézik, ki érkezett, ki az, aki bemegy a paplak udvarára, amikor a pap nincs otthon. „Dobar dan, jó napot.” Kit keresünk, mi járatban vagyunk, de nem tolakodóan vagy bántóan. Hanem – még nem találtam rá jobb kifejezést – természetesen. Természetes, hogy köszönünk. Természetes, hogy mondunk néhány semlegesen udvarias mondatot. Természetes, hogy több nyelven beszélünk. Természetes, hogy odafigyelünk, mi van a szomszéddal.

Lórév, az egyetlen szerb többségű magyar település – Kattintson, és nézze meg a galériát! Fotó: Mudra László – Origo

Megbeszéljük, hogy özvegy, a férje néhány éve ment el. A nyugdíja kevéske, de visszakapták a földjüket, azt bérbe adja, és abból él. Megbeszéljük, hogy a faluban még mindig nyugalom van, és rend, de ez természetes is, ha egyszer szorgos, dolgos emberek lakják. Régen persze még jobb volt, mert több volt a munkalehetőség, például a téeszben, meg a háztáji kertészetből, a fóliázásból is adódott megélhetés.

Az őszi napsütésben az egyetlen szerb többségű magyarországi település, Lovra, magyarul Lórév utcáján beszélgettünk ráérősen.

Átkelés, érkezés

Mindenképpen menjünk komppal! Déli irányba az M6-oson, aztán Adonynál le a Dunához, a révhez. A folyó túloldalára, a Csepel-sziget délnyugati részére az Alfa hajó viszi át a kompot néhány perc alatt.

A két part között a Duna hideg, szürke felszíne alatt a történelem fekszik. Alacsony vízálláskor találtak már a közelben római hajóroncsot, a falu határában valószínűsíthetően római őrtorony falmaradványát. Errefelé húzódott a limes, a birodalom határvonala. Kedvező vízállás esetén itt hajtották át a méneseket a folyón. Ez nyilván akkoriban volt, amikor kevesebb híd volt a Dunán. És amikor a lovakat nem csak azért terelgették, hogy valahol Olaszországban szalámi és kolbász készüljön belőlük, hanem ennél nagyobb nemzetgazdasági jelentőségük volt.

A dunai kompátkelést Lórévre menet kár lett volna kihagyni – Kattintson a képre a galériáért! Fotó: Mudra László – Origo

A pár perces kompozás pont addig tart, amíg felszínes és hiányos történelmi ismereteinket végigpörgetjük. Átértünk tehát a folyón: a parton ház áll, mellette kis büfé (éppen zárva) meg fedett terasz, kicsit távolabb néhány lakókocsi. Nyaranta kempingként üzemel; itt például megszállhat, aki nem bír magával, és mindenképpen többnapos biciklitúrára indulna.

Alighogy elindulunk, az első kanyarban már érdemes megállni. A réten, egy kis halmon, kicsit távolabb az úttól áll a Zichy-emlékkápolna. Itt akasztották fel a Habsburgokhoz lojális grófot, Zichy Ödönt 1848 szeptemberének utolsó napján. A kápolnát a hálás császári család emeltette 1859-ben.

Innen néhány kanyar, és megérkezünk. A csendet időnként valamilyen rohamra buzdító dallam töri meg. De nem huszárok támadnak, a mobilpostás jelzi, hogy a környéken portyázik. Már egyáltalán nem emlékszem, melyik kormány vezette be és melyik ellenzéknek nem tetszett, de annak alapján, amit a lóréviek mondanak, a mobilposta rendszere mintha bevált volna. Körbejárja a települést, az ügyeket el lehet intézni, küldeményt feladni, átvenni, számlákat befizetni, kártyával pénzt felvenni. Ezen már csak az csodálkozik, aki elfelejti, hogy a 21. században nagyobb technikai ördöngösséget is kitaláltak már. A mobilposta zöld kombija találkahely is, ahol beszélgetni lehet, egymással és a postáskisasszonyokkal, akiket a helyiek kedvelnek, és elégedettek velük, mert türelmesek és segítőkészek. Remélem, ezért nem helyezik át őket azonnal.

Mit látunk? Például gólyafészket, telefonfülkét, buszmegállót, víztornyot, templomot – e kettő egymáshoz sajnálatosan közel, de talán már nem sokáig, mint az később kiderül majd. Nem a központban vagyunk, mert ennek a falunak ilyenje nincs. Kézenfekvő lenne, hogy az ortodox templom környékét annak tekintsük, kézenfekvő lenne, de tévedés is egyúttal. Mert a templom a falu szélén van.

A falu "központja" – Kattintson még több lórévi képért! Fotó: Mudra László – Origo

Bár ennek nincs nagy jelentősége. Ha valaki azt mondja, hogy Lórév kicsi, „olyan kicsi, hogy csak négy utcája van”, akkor azt tessék elhinni: Aleksa Dundic, Arsenije Carnojevic, Kossuth Lajos és Dózsa György utca. Kétnyelvű utcatáblákkal. Nem csak ezek a táblák a különlegesek. A kétnyelvűség egyik példájának maradványa a volt téesz épületének homlokzatán látható, ahol a Dunamenti Mgtsz szerbül, cirill betűkkel is fel van vésve. Amíg az enyészet el nem tünteti.

Viszont mivel csak négy utca van, a negyed órával később az életében először Lórévre látogató logopédust már mi igazíthatjuk útba: az utca végén forduljon balra, és a következő sarkon ott az iskola. Eltéveszteni sem lehet.

Nyelvében él

Azért sem, mert az udvaron gyerekek játszanak. És ezt hangosan teszik, mert csendben játszó gyerekeket még sehol sem találtak fel. Az óvoda és az iskola egy épületben működik, most éppen az ovisok vannak többen. A nyolc iskolás elsőtől negyedikig járhat helyben iskolába, és szerb nyelven tanulhatnak, összevont tagozaton. Az órákon az egyik csoport olyan feladatot kap, amivel csendben kell foglalkoznia, a másik pedig felel, szaval, olvas… Aztán cserélnek.

Ilyen kis létszámú iskolában nem lehet sunnyogni, „mindenkire jut idő, mindenkivel tudunk foglalkozni”. Az udvaron játszótér van, és a hintázó, homokozó, szaladgáló gyerekek szerbül és magyarul beszélnek egymással. Negyedik után mehetnek a ráckevei iskolába.

Az iskola az identitás és a nyelv megőrzésének egyik fontos helyszíne. A másik a templom. „Az egyház, a templom tartott meg minket” – mondja Mirjana Nikolov az önkormányzat épületében, amikor a helyiek identitásáról kérdezem. És fennmaradásáról.

Gyerekek játszanak az óvoda udvarán – Kattintson a képre a galériáért! Fotó: Mudra László – Origo

Mert akárhogy nézem, Lórévben mégiscsak az a legérdekesebb, hogy Magyarország egyetlen szerb többségű települése. Jelenleg 310 bejelentett lakosa van, mondja Ljubomir Aleksov polgármester, bár közülük sokán hét közben Pesten vannak, és csak hétvégére utaznak haza. „Néhányan naponta ingáznak.” A polgármester 35 perc alatt jut el a Budapest tábláig. „Onnan legalább egy óra a Kossuth tér”, ha nincs a szokásosnál nagyobb torlódás.

A trianoni döntésig hét-nyolcszáz lélek lakta a falut, utána viszont mintegy négyszázan optánsként elköltöztek a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba. Lórév azonban ezután is megőrizte identitását, és a szerb többséget. „A Duna megvédett, és el is zárt” – mondja Ljubomir Aleksov. A zsákfaluba csak Ráckeve felől vezetett út, nem volt egyszerű eljutni ide. Persze előfordult, hogy magyarok költöztek be, de ők kész helyzetet találtak, és elfogadták. Sokan közülük szintén kétnyelvűek lettek.

A szerbek nem véletlenül és nem a közelmúltban jöttek a mai Magyarország területére. Nem csak a vesztes rigómezei csata után vándoroltak be, és nem is csak Szentendrére. A lórévi emlékezet szerint őseik – „nekünk így mesélte a nagyanyánk”, és neki is valószínűleg az ő nagyanyja – Smederevo (magyarul Szendrő) várának eleste után 1440-ben indultak el, Kovin (magyarul Kevevára) környékéről. A szerbek ekkoriban jelentős számban telepedtek le a Csepel-szigeten: Ráckevét sem véletlenül nevezik Ráckevének, és nem véletlenül épült ott rendkívül érdekes szerb templom. A település szerb neve Srpski Kovin. De a túlparti Adonyban is sokan voltak, meg szinte mindenütt a szigeten és a Duna mentén, vagy a Pilisben (ahol a magyar, német, szlovák, szerb többnyelvűség szintén visszaszorulóban van).

Lórév megmaradását a bolgárok is segítették, amikor a 19. században huszonhat bolgár férfi benősült a faluba. Nem volt nehéz beolvadniuk, hisz’ a vallás, a nyelv nagyon hasonló, így elszerbesedésük után csak a családneveik maradtak fenn. A temetőben az Ivanov, Nikolov, Jordanov, Hudov családneveket látni a fejfákon. Meg a Simic, Ostoic, Avramovic, Hranislav vezetékneveket is, meg magyar hangzásúakat is persze, hiszem magyarok is éltek, élnek a faluban.

Felújított lórévi parasztház részlete – Kattintson a képre a galériáért! Fotó: Mudra László – Origo

A lórévi identitást nem kezdte ki a rendszerváltás előtti – nem feltétlenül nemzetiségbarát – rezsim sem. Bár „minket nem bántottak akkor sem”, és a pártállam tudomásul vette, hogy az ortodox húsvéti körmenet végigmegy a falun. Volt időszak persze, amikor a nemzeti-vallási ünnepeket inkább a „családi házakon belül” tartották, de a „láncos kutya korszak után”, a jugoszláv–magyar kapcsolatokban beállt enyhülés idején a közösség helyzete is könnyebb volt.

„Jugoszlávia számunkra valami távoli fogalom volt” – mondja Aleksov. Az onnan érkező látogatásokat nem volt egyszerű viszonozni. Lórév és az anyaország kapcsolata a rendszerváltás után sem pörgött fel: eddig csak egy szerb elnök, Boris Tadic látogatta meg a falut. Úgy tűnik, a szerbiai diaszpóraminisztériumban sem az a prioritás, hogy foglalkozzanak a lórévi közösséggel.

Mindennapi ügyek és keservek

Rég láttam olyat, hogy egy bolt délelőtt van nyitva, aztán szünet, aztán délután kinyit egy órára. „Kinyitunk, de minek?” – teszi fel a kérdést, inkább csak magának, a tulajdonosnő. Eléggé nekikeseredettnek tűnik, azt mondja, egyre rosszabbul megy az üzlet, amióta Ráckevére is megérkeztek a nagy hálózatok. Helyben már csak néhány alapvető cikket vásárolnak, folyamatosan csökken a bevétel, nem tudni, meddig bírja a tempót.

A lórévi bolt – Kattintson a képre a galériáért! Fotó: Mudra László – Origo

„Ami azt illeti, a bolt kínálata már több mint szerény” – mondja aztán valaki később, amikor a boltról érdeklődöm. „Egyszerűbb elmenni Ráckevéig, és mindent ott megvenni.” De nem kell azt gondolni, hogy Lórév valamiféle infrastrukturális zsákfalu lenne, amelyet a világ modern vívmányai elkerülnének: gáz is van, meg csatorna, telefon, internet. Egyedül a mobiltelefonos kapcsolat akadozik néha. Vezetékes víz is van a faluban – jelenleg ez az egyetlen, ami kisebb problémát okoz.

Merthogy Lórévnek is be kellett kapcsolódnia az arzénmentesítési programba. És az a helyzet, hogy az arzénmentesítési program lassan halad. Ami egyfajta eufemizmus arra, hogy sehogyan se halad. Az uniós csatlakozás után a lórévi ivóvíz egy csapásra ihatatlan lett, legalábbis papíron. Ez EU-ban ugyanis alacsonyabban határozták meg az ivóvíz arzéntartalmának még elfogadható szintjét, mint a korábbi magyarországi szabályozás.

Lórév is beleesett a szórásba, váratlanul megtudták, hogy a vizük nem jó. A falu egyike lett annak a 70-80 településnek, amelynek ügyét a kormány saját hatáskörbe vonta, és megbízta a vízügyi igazgatóságot, oldja meg a problémát. Azóta nem sok minden történt azon kívül, hogy sok papírt kitöltöttek. Talán majd jövőre.

A terv az, hogy a szomszédos Makádról jön majd a víz, az ottani kutak ugyanis nem arzénosak. Lórévnél 280 méterről hozzák fel a vizet – „zamatos, nagyon jó ízű” –, az arzén meg 200 méter körül jelentkezik. Felmerült, hogy fúrnak egy kutat, mondjuk 180 méter mélyet, de erről inkább letettek, hiszen nincs garancia arra, hogy abba nem szivárogna bele az arzén. Egyszerűbb lesz Makádról vezetéket építeni. Talán majd jövőre.

Az ivóvízellátást lajtos kocsival oldották meg, bár ezt nem sokan veszik igénybe, „nyolc-tíz ember ha használja, ők is inkább azért, mert olyan, mint egy klub, összejönnek és beszélgetnek”.

A beruházásnak lesz egy igazán kellemes velejárója: lebonthatják a lórévi víztornyot: engem már 10 perc után kifejezetten zavart, hogy pont a templom mellé építették a 150 köbméteres csúfságot, naponta látni még rosszabb lehet. Az új torony a falu határában áll, és kisebb lesz, hiszen ahogy csökkent a falu, úgy lett kisebb a vízfogyasztás is, márpedig az sem jó, ha a toronyban sokáig pang a víz.

Idős asszony a macskájával figyeli a háza előtt elhaladókat – Kattintson a képre a galériáért! Fotó: Mudra László – Origo

A víznél konkrétabb és nagyobb problémát okoz a pénz. A falu működése és működtetése. A mostani, központosított rendszer korlátozza az önállóságot, és kikezdi az önkormányzatiság eszményét, véli a polgármester. „Nem tesz érdekeltté a gazdaságos működésben” – mondja. – Ha kaszálásra adnak pénzt, akkor kaszáltatnom kell, függetlenül attól, hogy azt máshogy is megoldhatnám, és a fennmaradó pénzt mondjuk közvilágításra költeném.” Az iparűzési adót a duplájára emelték, bevezették a kommunális adót is, és ez egy ilyen kis településen nagy teher.

A megmaradás esélyei

A templom falán húsz név olvasható a kőtáblán. Tizenkilenc lórévi az első világháborúban esett el a hazáért, a huszadik a második világháború áldozata. A családnevekből, mondja alkalmi kalauzunk, már csak három van jelenleg is a faluban (úgy tudja, hogy a Vidak, a Mijatovic, a Maleus), a többi eltűnt. Ha száz évnek ez a mérlege, akkor mennyi esélye van a szigetként létező közösségnek egy ennyire egynyelvű országban? „Ha beszéljük, nem felejthetjük el a nyelvet” – mondta valaki. Ám többen azt mondják, hogy a „fiatalok beszélik ugyan a nyelvet, de egyre kevesebbet használják”, mintha már nem érdekelné őket.

Azonban ezt – és a falu elkerülhetetlen elöregedését is – cáfolja Dijana Aleksov óvónő példája; nem csak jól és szívesen beszél szerbül, de vissza is költözött Pestről. „Ismerjük egymást, és összetartunk” – mondja nemzedékéről, azokról, akik úgy döntöttek, Lóréven maradnak. Mert Lóréven élni jó. Nyugalom van, a gyerekek pedig szabadok lehetnek. És úgy tűnik, véleményével nincs egyedül, „hat kismama van a faluban, ez már szenzáció”, mondja a polgármester. Néhány év múlva ők egy ovis csoport lesznek.

Ma már Budapest sincs elérhetetlen távolságban. Persze még könnyebb lenne az élet, ha este hat után is lenne autóbusz. És ha a környéken több munkalehetőség lenne. „De sehol sincs”, úgyhogy Lórév ebben egyáltalán nem rendkívüli település.

A kis szerb falu adottságai másoknak is vonzók. A magyaroknak is. „Ezt a házat találtuk meg” – mondja Béres-Voith Réka egy takaros, tornácos épület előtt. „Ezért költöztünk ide.” Férjével már korábban eldöntötték: ha jönnek a gyerekek, otthagyják a fővárost. Így kerültek Lórévre, és azt mondja, nem bánták meg. A fiuk ovis, már beszél néhány szót szerbül. Réka úgy érzi, befogadták. Azt hiszem, jól érzi, kérdezősködtem a faluban, hogy ismerik-e a nemrég érkezett magyar családot: „Nagyon kedvesek.” „Szorgalmasak, rendesek.” „Jól beilleszkedtek, eljárnak a bálokba, a rendezvényeinkre.”

Béres-Voith Réka és családja Budapestről költözött ki, és oda járnak dolgozni a faluból – Kattintson a képre a galériáért! Fotó: Mudra László – Origo

A kis települések helyzete nem könnyű, de nem is reménytelen, és nem csak a pályázati lehetőségek miatt. „Mi vagyunk az élhető Magyarország” – mondja a kis szerb falu polgármestere, és hirtelen nincs okunk kételkedni ebben.

De mi van télen, amikor esik a hó?

Mi lenne? „Lapátot fogunk, és kiássuk magunkat.” Persze előfordul, hogy a hófúvások ellenállnak a lapátoknak: a múlt télen is volt olyan időszak, amikor a Ráckevére vezető út járhatatlan volt. A falu ezért pályázati pénzből hóekét készül vásárolni. Akkor aztán jöhet bármi: Lórév kiássa magát.

Kismagyarország

Az Origo Kismagyarország sorozatában olyan településekre látogatunk el, amelyek szinte sosem kerülnek be a hírekbe, mert helyzetükből, méretükből vagy jellegükből adódóan nem történik itt éppen semmi országos jelentőségű esemény. Ezeknek a településeknek a nevét az ország legfeljebb akkor ismeri meg, ha valami horrorisztikus bűncselekmény vagy égbe kiáltó botrány történik. Véletlenszerűen kiválasztott településeken keressük azokat a helyi történeteket, arcokat, személyes sorsokat, amelyek akkor is izgalmasak, ha nincs éppen sikkasztás vagy pedofilbotrány a faluban. Néhány jó sztori, érdekes vagy nap mint nap becsülettel küzdő ember minden településen akad, mi pedig bemutatjuk őket.

A térképre kattintva a sorozat korábbi részeit olvashatja.