Miután a csendőrök felszólítottak, hogy kapcsoljam ki a kamerát, és álljak be a sorba, kénytelen voltam engedelmeskedni. A többszöri igazoltatás során egyszer sem kérték vagy nézték meg a sajtóigazolványomat, az pedig egyáltalán nem érdekelte őket, hogy egy újságnak dolgozom. A földön ücsörgő, békésen tüntető aktivistákat egyenként cipelték el a kiérkező kommandósok. Mire hozzám értek, már rutinból üvöltötték, hogy álljak föl. Lehetetlen feladatnak tűnt, mert végig álltam.
Hozzám lépett egy kommandós, és megkért, hogy fáradjak vele. Sétálás közben a piros kabátomra és táskámra utalva megkérdezte, hogy orvos vagyok-e. Megnyugtattam, hogy csak egy riporter. Ez nem hatotta meg őket, és betuszkoltak egy aktivistákkal telt rabomobilba, majd megmotoztak. Egy darabig zötykölődtünk, közben valamit nevetgélve mondtak velem kapcsolatban, amiből csak a pizza szót értettem. Lehet, hogy ekkor már nem orvosnak, hanem pizzafutárnak néztek.
A bukaresti 17. kerületi kapitányságon feltűnően kedvesen bántak mindenkivel, nem szeparáltak el minket egymástól, lehetett vécére menni, és még a dohányzást is engedélyezték. A szabálysértéseket indigós papírra adminisztráló rendőrnél jeleztem ismét, hogy újságnak dolgozom, és hamarosan indul a repülőgépem, ezért ha lehet, vegyék előre az útlevelemet. Sem az aktivisták, sem én nem írtunk alá semmit, ezt ők tudomásul vették. Várhatóan majd postázzák a büntetésünket. Engem engedtek ki utoljára. Összesen négy és fél órát voltam a kapitányságon.