„Ha valaki elolvassa ezt a könyvet, rájöhet…, hogy alapvetően nem politikai témájú” – írja Zuschlag János a hétfőn megjelent Pártházból börtönbe című könyvében. A baj az, hogy mindezt csak a végén hajlandó elárulni, így az olvasó 205 oldalon keresztül azt hiszi, Zuschlag lerántja a leplet a botrányról, amelynek a főszereplője volt, és ez a könyv nagyrészt arról fog szólni, hogyan hagyta cserben őt az MSZP és vezetése, mint ahogy azt a könyv promóciója és bevezetője is állítja.
A Pártházból a börtönbe azonban elsősorban nem politikáról szól, még úgy sem, hogy Zuschlag szinte állandóan megszakítja az elbeszélést, hogy arról elmélkedjen, szerinte miért egy csődtömeg a magyar politika. Ez a könyv nagyrészt Zuschlag gyerekkori frusztrációiról szól, és arról, mekkora királynak érezte magát abban a pár évben, amikor még aktív politikus volt, és mennyire utálta az ez után következő, anális zaklatással megspékelt börtönéletet (szerinte a börtönőrök csak szívatásból végeztek nála több ízben is testüregmotozást). A múlt heti Napi gazdaság-interjúban emlegetett, állítólagosan az MSZP-től kapott 50 millió forintról mindössze három rövid mondat szól.
A könyv első 70 oldalát Zuschlag gyerekkorának szentelték, és hemzseg az olyan sztoriktól, amelyekben a fiatal Zuschlag valamiféle megaláztatásnak van kitéve, elsősorban tehetősebb gyerekek vagy tanárok által. Lenézték, mert nem volt pénze szendvicset venni az iskolai büfében, vagy kigúnyolták, mert büdös fokhagymás szendviccsel érkezett a kecskeméti színházba. Egyszer még meg is verték a temetőből hazafelé menet.
Mindezek egyfajta bizonyítási kényszert eredményeztek nála. Ráadásul nem tűrte, ha parancsolnak neki vagy ha bármilyen módon akadályozták abban, amit csinálni akart. „Sosem találtam a hangot a körülöttem lévő emberekkel” – írta. A könyv problémája az, hogy mindez rendkívül banálisan van megírva. Oldalak szólnak például arról, hogy a kis Zuschlag bosszúból feltúrta a nagyanyja felásott kertjét, mert a nagyi arra kérte, hogy segítsen neki mosogatni. Mindeközben pedig minden második mondatban azt írja, mennyire szereti az egész életében tisztességesen dolgozó nagyanyját.
A másik baj pedig az, hogy ez a 70 oldal nem szól másról, csak arról, hogy megmagyarázza Zuschlag későbbi tetteit, és megindokolja, miért vált olyan személyiséggé, aki képes volt részt venni abban a velejéig romlott politikai közegben, amelyet a könyve második részében felvázol. Ezért elmélkedik olyan hosszan arról, hogy miért alakult ki benne a gazdagság utáni vágy (mert szegény környezetből származik és a pénz számára a személyes szabadság elérést jelenti, vagyis azt, hogy bármit megtehet, amit akar), és ezért mesél el olyan történeteket, mint amikor a csatornába dobott három újszülött kutyakölyköt, hiszen „természetes, hogy a túlszaporulatot meg kell állítani”. Ez az élet rendje, és ő ugyan sajnálja a kutyákat, de meg kellett tennie. Hasonlóan mentegeti magát 100 oldallal később, amikor a pályázati pénzek elsikkasztásról ír: a rendszert okolja.
Mindezek után a politikussá válását egyetlen oldalban elintézi azzal, hogy a történelemtanára meglátta a tehetségét, és „bevitte a pártba”. A következő oldalon már arról ír, hogyan zaklatta a parlamenti liftben egy képviselőtársa szexuálisan, és még arra is több teret szán, hogyan elégítette ki egyszer egy kezdő színésznő egy vidéki rendezvény mellékhelyiségében. Persze sem a képviselőt, sem a színésznőt nem nevezi meg. Erotikus kalandjai azonban nem érnek ezekkel véget, egy teljes fejezetet szán például a kapcsolatára a volt kubai nagykövet lányával. A nagy része ráadásul arról szól, hogyan tette a magáévá a lányt az íróasztalon.
A könyv második felében már az aktív politikusi éveiről ír. Zuschlag rendkívül jól érezte magát ebben a szerepben. A szexen kívül folyamatosan ivott is, még baleseteket is okozott részegen, bár ezeket nem részletezte. Egyedül egy ilyen kalandját mesélte el részletesebben, amikor 190-nel száguldott hazafelé egy falubálról részegen, és leállították a rendőrök. Amikor azonban megtudták, hogy képviselő, nyomban továbbengedték, és csak a gyorshajtásért bírságolták meg. Szerinte más politikusok is gyakran italoztak, Horn Gyulát alkoholistának nevezte, a Szanyi Tiborral történő találkozásaiknak pedig mindig berúgás lett a vége.
A könyv szerint 2001–2002-ben volt politikai karrierje csúcsán. Ekkor lett újra képviselő, és a kiskunhalasi, valamint a Bács-Kiskun megyei MSZP szervezet vezetője, mégpedig úgy, hogy megháromszorozta a helyi szervezet tagságát. Azokra a vádakra, hogy mindezt csalással, fiktív tagok beléptetésével tette, csak annyit írt, „ha nem is a tisztesség jegyében és az égben íródott is az egész rendszer, mióta világ a világ, így működött”.
Gyurcsány egy vidéki tuskó
Zuschlag megkülönböztetett figyelmet szentelt Gyurcsány Ferencnek, aki a képviselősége idején még csak sportminiszter volt, és akit egy vidéki tuskónak tartott. Szerinte Gyurcsány mindig ordított és nagyon alpárian tudott viselkedni, ugyanakkor karizmatikusnak tartotta, akivel mindent le lehetett „boltolni”. Zuschlag nem kedvelte Gyurcsányt, aki szerinte megalázóan viselkedett vele, ráadásul azt is szemére veti, hogy Gyurcsány nem állt ki mellette akkor, amikor meggyanúsították a csalással.
Gyurcsány Zuschlag szerint Mesterházy Attilát gyűlölte a legjobban, aki akkor a minisztériumában volt államtitkár. Hogy miért, az nem derült ki, de állítólag Gyurcsány még Mesterházy minisztériumi mobiltelefonját is lekorlátozta. Zuschlag megosztó személyiségként írt Gyurcsányról, aki „hatalmának csúcspontján sem tudta elintézni, hogy az ő emberéből legyen a párt elnökhelyettese”, viszont miniszterelnök lehetett.
Zuschlag a könyvben hosszan ír a politika természetről, ez azonban nagyrészt olyan általánosságokban merül ki, mint hogy a politikusokat nem érdeklik az emberek gondjai, csak a saját újraválasztásuk, és ezért fűt-fát megígérnek. A pártfinanszírozás működését is megpróbálja elmagyarázni, ez azonban megint csak nélkülöz mindféle konkrétumot. Lényegében csak olyan frázisokat ír, hogy a pártot gyakran a frakciónak szánt támogatásból működtetik, vagy magáncégek túlszámláznak bizonyos munkákat, esetleg visszaosztják a pénzt.
De a legegyszerűbb, ha a pártot támogató vállalkozó egyszerűen a politikus kezébe nyomja a milliókat. Elmesélte, hogy ő egyszer úgy adott oda húszmilliót egy kisebbségi önkormányzati választás jelöltjének, hogy az egyszerűen kinyúlt a kocsiablakon a zacskóban lévő pénzért. Azt azonban leszögezte, hogy ő minden pénzt visszaforgatott a pártba, és rendezvényekre költötte. „Az a karrierem záloga” – írta. Még Simon Gábor 240 milliójával is példálózott, szerinte ugyanis ennyi pénzt „egyedül valaki nem tud elintézni”, azaz szerinte a pártból másoknak is tudniuk kellett a pénzről. Később hasonlóképpen magyarázta a saját ügyét is.
Zuschlag a könyvben azt is állította, hogy az MSZP pénz felajánlásával próbálta meggyőzni arról, hogy 2006-ban ne induljon a képviselőjelöltségért, és végül 50 milliót kapott egy reklámszatyorban. Ő azonban ezzel nem volt elégedett, inkább egy állást akart volna magának, ami egzisztenciát nyújtott volna neki. A pénz átadásáról azonban nem közölt részleteket.
Zuschlagot másodfokon hat évre ítélték 72 millió forint elsikkasztása miatt. Szerinte az elsikkasztott pályázati pénzek miatt indult nyomozást eleinte nem vették komolyan az MSZP-ben, és ő sem hitte volna, hogy ennek bármilyen következménye lesz. Elsősorban azért, mert „Juhász Ferenc azt ígérte, elintézi a kinevezett legfőbb ügyésznél…”. Zuschlag szerint minden vallomást „bevittek” Juhászhoz, aki ekkor honvédelmi miniszter volt. Zuschlag emellett azért sem tartott a következményektől, mert szerinte Gyurcsány Ferenc „olyan szinten kapcsolódott az egészhez”, hogy még ügyvédi segítséget is ajánlott neki. Zuschlag a könyvben többször is azt állítja, hogy Gyurcsánynak tudomása volt arról, kik nyerik a pályázati pénzeket.
Zuschlag azonban csúnyán hoppon maradt. Szerinte Gyurcsány, Juhász és Szilvásy György titkosszolgálati miniszter mind cserbenhagyták őt azzal, hogy bár segíthettek volna neki, mégsem tették. Végül abban a kecskeméti börtönben kötött ki, amelyet képviselőként meg is látogatott.
Bár Zuschlag a könyvben egyszer sem tagadja, hogy elkövette volna a csalást, nem kér bocsánatot, és nem is igazán tartja a saját bűnének. Végig arról ír, hogy cserbenhagyták, és neki ezért kellett börtönbe mennie. Többször is felhozta, hogy rendszerszintű volt a pályázati pénzek lenyúlása, és igazságtalannak érzi, hogy neki kell érte bűnhődnie. „Akárhányszor gondoltam is végig az eseményeket, mindig ugyanoda jutottam: egy rendszer részese voltam. Egy olyan rendszeré, amelynek a kialakulásában a társadalom is hibás” – írta.
A könyv utolsó harmada Zuschlag börtönéveiről szól, amit rendkívül nehezen viselt, ugyanis kiszolgáltatottnak érezte magát. A fiatalkori élményeihez hasonlóan itt is elsztorizgat, vagy arról, hogyan erőszakolták meg az egyik rabtársát, vagy az ételek rossz minőségéről. Leginkább azonban magát sajnáltatja, amiért nem lehet a családjával, és oldalakon keresztül politizál, a gyermekvállalási kedv lanyhulásától kezdve a magyar nyugdíjakig mindenről kifejti a véleményét, holott bukott politikusként a nézeteinek már nincs nagy jelentőségük. A hat év börtönben töltött idő során a többszörös áron vásárolt kólának és a Harry Potter-regényeknek örült a legjobban.
Zuschlag János könyve kifejezetten unalmas olvasmány, amelynek nagy részében egy csalás miatt elítélt politikus próbálja megmagyarázni azt, hogy a körülmények miatt lett olyan ember, amilyen, és a magyar politikai rendszer sajátosságai tették csalóvá. A könyv érezhetően gyorsan készült el, hiszen még Simon Gábor februárban kirobbant botránya is szerepel benne. A gondolatmenet sokszor csapongó, és rengetegszer ismétlődnek részek, például az amikor Zuschlag arról beszél, hogy a politikusok csak a saját érdekeiket nézik. Feltűnő továbbá az is, hogy fideszes politikusok ritkán szerepelnek a könyvben, az egykori szocialista Zuschlag elsősorban a saját pártját kritizálja. Egyetlenegyszer beszél Orbán Viktorról és Hoffmann Rózsáról, előbbit Gyurcsányhoz hasonlóan hazugnak nevezi, utóbbi pedig szerinte ámokfutást végzett az oktatásban, de azt nem részletezte, hogy miért.