Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
„Szerintem ő egy kém, kihallgatja, hogy az aluljáróban mit beszélgetnek az emberek. Az csak ráadás, hogy ezért még aprót is dobnak neki” – mondja egy hatvankét éves nő, miután már tíz perce figyeli a Nyugati aluljárójában álló ezüstruhás szoborembert, akinek az egyik kezében mindig egy nagy, gurulós bőrönd, a másikban pedig egy aktatáska van. „Szerintem azt szimbolizálja, hogy Magyarországon nincs munka, és a fiatalok külföldre mennek” – mondja egy lány, miután a telefonjával lefényképezi a férfit.
A találgatók közül senki nem meri megszólítani a mozdulatlan szoborembert. Amikor viszont a férfi húsz perc múlva leveszi az ezüstös kesztyűjét, hogy cserzett, barna ujjaival egy cigarettára gyújtson, egy részeg nő lép hozzá: próbálja meggyőzni, hogy vegye feleségül a lányát, mert szerinte összeillenének. A férfi mutatja a nőnek, hogy nem érti, de az nem tágít. Végül 10 perc értetlenkedés után, spanyolul kiabálva tudja elhessegetni magától.
Pedro Mejias Melendez barátságosabb azokkal, akik az anyanyelvén szólnak hozzá, és magyarázkodni kezd: „Magyarul csak a köszönömöt tudom mondani – azt is csak azért, mert kell a munkához.” Pedro azt is elmeséli, hogy a leggyakrabban azért szólítják meg, hogy megkérdezzék, mi van a bőröndjében, „pedig nincs is benne semmi. Csak azt szeretném, ha látnák az emberek, hogy a mozdulatlanság mögött mozgás van, sok utazás.”
Valóban nagy út áll Pedro mögött: egyike volt annak a 28 kubai menekültnek, akiknek a befogadásáról a magyar kormány és az amerikai elnök állapodott meg 2007-ben. A guantánamói támaszpontról érkező kubaiak hivatalos menekültstátuszt kaptak Magyarországon, ittlétüket az Egyesült Államok finanszírozta, és a Baptista Szeretetszolgálat segített nekik lakást, munkát keresni. Néhány hónapig a bicskei menekülttábor apartmanjaiban éltek, intenzív magyarnyelv-tanfolyamra jártak, és együtt buliztak a helyiekkel. A figyelem középpontjába viszont akkor kerültek leginkább, amikor néhányuk szóváltásba került a helyiekkel, és megkéseltek három magyar férfit.
Ezután évekig semmit nem lehetett hallani a csoportról. Pedro az első, aki hét év után újra felbukkant közülük. „Most már senki sincs itt a régiek közül. Mint a legtöbben közülünk, fél év után én is Spanyolországba mentem, és öt éven keresztül ott próbáltam megélni. Tavaly jöttem vissza Budapestre, de csak azért, mert meg kellett újítanom a dokumentumaimat. Május 15-én pedig megint megyek vissza Madridba” – mondja Pedro, miután belekortyolt a tejeskávéjába a Nyugatihoz közeli kávézóban, az ezüstös munkaruhában ülve. Megállapította, hogy a magyar kávé közel sem olyan jó, mint a spanyol café con leche, de „arra azért jó lesz”, amíg elmeséli, hogyan került Kubából Guantánamóra, majd onnan Budapestre.
„Én nem voltam ám mindig szoborember. Voltam ács, villanyszerelő és szakács is, Havannában pedig a kisvállalkozásomból éltem meg, éveken keresztül autógumikat gyártottam.” A kubai kormány viszont 2005-ben bezáratta a műhelyét, mert szerintük Pedro nyilvánosan bírálta a Castro-rendszert. „Mit jelent a nyilvános bírálat? Nem hívtam össze gyűléseket, nem tartottam beszédeket. Mondjuk, vegyünk egy ilyen kávézót, mint amilyenben most vagyunk, csak Kubában. Ha egy barátomnak egy kávé mellett azt mondom, hogy szerintem nem jól mennek a dolgok, nincs rendjén, ahogy a rendőrség bánik az emberekkel… ha ezt meghallotta egy besúgó, az már elég volt.”
Pedro felkerült az úgynevezett „veszélyesek” listájára. „Ez körülbelül annyit jelent, hogy antikommunista. Volt, hogy hajnali egykor jöttek hozzám a rendőrök, feltúrták az egész lakásomat, mintha bombát keresnének nálam. Nem találtak semmit, de ugyanezt megcsinálták kettőkor, háromkor és hajnali négykor is.”
Pedro 1994-ben, harmincévesen próbált meg először megszökni Kubából. „A tengerparton laktam, és sokszor kijártam halászni, általában gumiból, fából tákolt csónakokban. Ezért a víztől nem féltem, az meg egyáltalán nem érdekelt, hogy elkapnak-e, vagy sem” – mondja, és csak egy a vállrántással kommentálja azt is, hogy a következő húsz évben minden próbálkozása kudarcba fulladt: összesen tizennégyszer fordította őt vissza a kubai határvédelem. Néha hosszabb-rövidebb időre börtönbe zárták, de már a fogság alatt is azt tervezte, hogy hogyan veszi célba újra az Egyesült Államokat.
Pedro utoljára 2006-ban a testvérével és négy havannai ismerősével vágott neki az óceánnak. Egy iránytűn kívül nem vittek magukkal semmit. „A csónakot teherautó-kerekekből készítettük, azokon eveztünk. Nyolc napot töltöttünk a nyílt vízen, és amikor már fogalmunk sem volt, hogy merre lehetünk, akkor találtak ránk valahogy az amerikaiak” – emlékezik vissza.
A társaságot a guantánamói bázisra szállították, ahol körülbelül 30-40 kubai volt, akiket az amerikai parti őrség a két ország közti floridai szorosban vagy a guantánamói támaszpontnál lévő vizekről halászott ki. Az 1995-ös kubai–amerikai migrációs megállapodás értelmében ők illegális bevándorlóknak minősülnek, és nem jár nekik letelepedési engedély az Egyesült Államokban. „Amikor megérkeztünk, mondták a többiek, hogy néhányan már három éve vesztegelnek a támaszponton. Ez nagyon lehangolt. Nem voltunk rabok, de azért nem voltunk szabadok sem. Például szabadon jártunk-keltünk, de minden éjszaka 11-re vissza kellett érni a szállásra, ahol laktunk – aki nem ért vissza, azt akár 15 napra is egy kis cellába zárták. Ez azért nem olyan cella, mint amilyenekben a terroristákat tartják, azokat nem is láttam sosem. Nem érintkezhettünk sem az amerikai katonákkal, sem a guantánamói rabokkal. Napközben normális munkát végeztünk, én például hat hónapon keresztül füvet nyírtam, még fizetést is kaptam érte, körülbelül hatszáz eurót”.
Pedro szerint félő volt, hogy még évekig a támaszponton kell rostokolniuk, vagy akár még Kubába is visszaküldhetik őket. „Egyiket sem akartuk, úgyhogy drasztikus lépésre szántuk el magunkat: éhségsztrájkba kezdtünk. Biztosak voltunk benne, hogy az amerikaiak így rájönnek, hogy muszáj lesz kezdeni velünk valamit. Ha meg nem, arra gondoltunk, hogy akkor végül is meg is halhatunk” – mondja Pedro rezzenéstelen arccal. Egy kicsit kevesebb ideig bírta, mint a társai: 29 napos sztrájk után a támaszponton lévő kórházba kellett szállítani.
A csapat viszont elérte a célját: néhány nap múlva hírt kaptak arról, hogy az amerikaiak találtak egy országot, ahol befogadják őket: „Annyit tudtam Magyarországról, hogy valahol Európában van. Sőt, egyszer olvastam egy magyar könyvet is, de sehogy sem emlékszem a címére.” Pedro elneveti magát, amikor arról beszél, hogyan érkeztek Magyarországra: „Olyanok voltunk, mint valami fontos miniszterek. Egy kisbuszban jöttünk a reptérről, előttünk két rendőrautó, mögöttünk egy mentő és egy tűzoltó – azóta sem értem, azok mire kellettek. Később valaki mondta, hogy mi, menekültek olyanok voltunk, mintha csak árucikkek lennénk Amerika és Magyarország között. Csak azért fogadtak be minket, hogy utána könnyebben, vízum nélkül utazhassanak Amerikába.”
Pedro elmondta, hogy jól bántak velük a bicskei menekülttáborban: ruhát, cipőt kaptak, és három hónap után mindenkinek segítettek lakást keresni Budapesten. A tábor többi lakójával nem nagyon beszélgettek, mert rajtuk kívül főleg afrikaiak voltak, ők pedig nem értettek angolul. „A helyi magyarokkal eljártunk néha meginni egy-egy pohárral, és elgagyogtunk angolul. A késelésről viszont én is csak hallomásból tudok, én akkor nem voltam ott.”
A kubai menekültek aláírtak egy szerződést is, amelyben vállalták, hogy a magyar menedékjog fejében beiratkoznak egy nyelvtanfolyamra, és megpróbálnak beilleszkedni a magyar társadalomba. „Hát ennek semmi értelme nem volt, aláírtuk, mert nem volt más választásunk. Eljártunk a nyelvórákra is, de nem tanultunk semmit, mert túl nehéz a magyar. Senki nem tervezett itt hosszú távra.” Pedro három hónapot töltött Budapesten, majd fogta a magyar papírjait, és Spanyolországba ment: maximum három hónapot maradhatott volna külön engedély nélkül, de ő öt évig nem tért vissza Magyarországra.
„Budapesten sokkal könnyebb volt, mert fizették nekem a lakást, nem is dolgoztam semmit. De nem beszéltem a nyelvet, nem voltak barátaim. Életem legnehezebb időszaka volt, amikor minden nélkül elindultam Spanyolországba. Sokáig az utcán aludtam, a rendőrök mindenhonnan el akartak küldeni. Végül szórólapokat kezdtem osztogatni, óránként két euróért. Egy ottani ismerősöm mondta, hogy élőszoborként sokkal jobban meg lehet élni. Viszont borzalmas élő szobor voltam, sosem tudtam egy helyben megállni.”
Pedro a tükör előtt gyakorolgatott otthon, néhány év múlva pedig már Hollandiába, egy élőszobor-versenyre is eljutott: „Öt órán keresztül kellett mozdulatlanul állnom. Nem nyertem, de nem is szerepeltem rosszul” – mondja szerényen mosolyogva. Végigjárta Európát, főleg Olaszországban és Franciaországban szeretett szerepelni, mert ott sok a turista, ő pedig „tipikus turistalátványosságnak” tartja magát. „Azt éreztem, hogy megtaláltam a helyem, így, hogy mindig utazhattam, mindig új emberekkel ismerkedtem meg. Igazán kalandor életem volt. Néha megszóltak itt-ott a rendőrök, hogy nincsenek rendes papírjaim, de csak öt év elteltével jutottunk el odáig, hogy visszaküldtek Budapestre.” Pedro régebben még el tudott boldogulni, napi 6-7 óra munkával ki tudta fizetni a 90 ezer forintos albérleti díját. „Most már ez nem megy, túl kevés a turista. Bár azt meg kell hagyni, hogy a magyar fiatalokat szeretem a legjobban, nekik nagyon tetszem, mindig szoktak egy kis pénzt dobálni. Csak azt nem értem, hogy ha Budapesten menekült vagyok, akkor Madridban miért nem vagyok az? Ha egyszer mindkettő Európa, miért kényszerítenek egy olyan helyre, ahol nem értek semmit?”
Pedrónak sikerült ideiglenes utazási papírokat szereznie, hamarosan újra útra kel. Először Madridba megy, utána lehet, hogy megpróbál eljutni Venezueláig. „Ott van a lányom. Az anyjával még Havannában ismerkedtem meg, amikor egy hétre a venezuelai kormánnyal Kubába látogatott. Nem tudom pontosan, mit csináltak ott. Azt tudom, hogy mérges volt rám a lányom is, meg az anyja is, hogy Európába jöttem, és nem hozzájuk. Akkor nagyon boldog voltam, amikor a lányom bejelölt a Facebookon. Most 16 éves. Nem is tartom senki mással a kapcsolatot otthonról, csak vele.”
Nem nagyon követi figyelemmel, hogy mi történik Kubában, amíg ő Európában van. „Azt tudom, hogy most már Raúl van hatalmon, de ez nem változtat semmin. Én úgysem térek vissza sosem. Ha visszamennék, még nyolc évet kellene börtönben ülnöm. Nem szoktam már Kubára gondolni. Akkor meg főleg nem gondolok semmire, amikor szoborként állok. Akkor ki kell üríteni az agyat. Olyan, mint a meditálás.”
Mielőtt Pedro újra felveszi a görnyedt hátú, behúzott nyakú szoborpózt az aluljáróban, még elővesz a zsebéből egy ezüstre festett fülhallgatót is. „Salsa” – mondja mosolyogva, és még hozzáteszi, hogy erre a zenére egy tapasztalt szoborembernek sem könnyű mozdulatlannak maradnia.
