Majd kihozza őket a szomjúság

menekült riport a magyar-szerb határon

A kerítés okozza a legnagyobb problémát a szerb határ innenső oldalán. Nem az, amit a kormány tervez felhúzni, hanem azok, amik a házakat veszik körül. Mert a menekült már csak olyan, hogy megy toronyiránt. És sír, ha elszakítják a családjától. De hát – mondják a helyiek – ők is csak emberek.

Ülnek az árok szélén a fűben, annyira fáradtak, hogy lehunyt szemmel pihennek addig a néhány percig is, amíg megérkezik értük a rendőrségi kisbusz. Öten vannak. Szerbia felől jöttek, az előbb fogta el őket két mezőőr Ásotthalom határában, egy tanyáktól szabdalt erdős területen. Négy férfi és egy nő, akinek két kisbabája van. Ikrek, nem lehetnek idősebbek két hónaposnál.

Ha egy édesanya képes két újszülöttel nekivágni a bizonytalannak, akkor hülye

– mondják a mezőőrök. „Ez annak is lehet a jele, hogy nagy a baj náluk” – vetem közbe. Nem jutunk dűlőre.

Átül az út túloldalára szoptatni

Amikor az egyik mezőőr közelebb lép az asszonyhoz, ő táskákat dobál a férfi felé, kiabálva. „Nyugalom, senki nem bántja magukat” – szól az őr, igyekezve nyugalmat sugározni. A nő átül az út túloldalára, és szoptatni kezdi a síró kicsiket, mi megpróbálunk néhány szót váltani a szunyókáló férfiakkal. Nem könnyű, ők alig beszélnek angolul, mi pedig csak néhány szót tudunk franciául. Kamerunból jöttek, egy hónappal ezelőtt indultak útnak. Repülőgéppel utaztak Törökországig, onnan jobbára gyalog jöttek, Görögországon, Macedónián és Szerbián keresztül.

Németország messze van Fotó: Bielik István - Origo

Németországba tartanak, nem akarnak itt maradni. Közben a mezőőröktől megtudjuk, hogy a csoportban összesen 24-en voltak, 19-en bemenekültek az erdőbe, most lehet, hogy valahol hallótávolságon belül várakoznak. Aztán ha elcsendesedik a környék, megpróbálnak továbbállni.

Mintha évek teltek volna el

Megérkezik a rendőrségi furgon, már ül benne néhány menekült, az egyik lelkesen integet az ittenieknek. Banális gesztusnak tűnik, de ha a bizonytalanságba vezető úton, az otthontól több ezer kilométerre akár csak néhány órára is elszakadnak egymástól a családtagok, az maga a kilátástalanság.

Úgy ölelik meg egymást, mintha évek teltek volna el.

Naponta több százan jönnek Fotó: Bielik István - Origo

Itt, Ásotthalomnál csak pénteken eddig több mint száz menekültet fogtak meg, az átlag naponta 180-200. A település lakói szerint most még minden istenes, de

télen három kihűlt gyereket is találtak a rendőrök, az egyiket már nem tudták megmenteni az orvosok.

Van itt a közelben egy hangárszerű épület, amit a tulajdonosa felajánlott: védett a széltől, csapadéktól, van benne víz, csak fűteni kéne, jó volna afféle melegedőnek. Tüzelőre nem adtak sem állami, sem önkormányzati pénzt. A környék tele van kidőlt fákkal, azok adhatnának elég meleget, de nem, nem.

Ilyenkor nyáron a víz a legnagyobb hiánycikk, meg az élelem – mondják –, nem csoda, hogy a menekültek több tanyát is feltörnek. Nem lopják el a tévét, de megeszik, amit találnak. Télen pedig melegszenek is kicsit, ha tudnak mivel tüzelni.

Ők is csak emberek

A helyiek közül van, aki fél az idegenektől. Mesélnek néhány csúnya történetet megmérgezett kutyáról, bevert udvari lámpákról, megdézsmált fóliasátorról. A helybéliek szemlátomást utálják a helyzetet, de a menekültekről beszélve mindig hozzáteszik, ha leereszkedően is: ők is csak emberek. A politikailag korrekt fogalmazás errefelé még nem olyan kiforrott, mint a növénykultúra:

„kétféle bevándorló van, a négerek meg az arabok”.

Ja, és a koszovóiak. Régebben ők voltak sokan, előfordult, hogy egy komplett falu lakossága jött át.

Az ott már Szerbia Fotó: Bielik István - Origo

Ahogy az egyik helybéli öregasszony emlékszik, az egyik csoporttal egy élére vasalt fekete nadrágot, hozzá illő zakót viselő esernyős úr is érkezett, de nem egy angol gentleman: ő volt a falu papja.

Mit tehettem volna, ha a nyájam átjött, hű pásztorként illő volt követnem őket”

– mesélte állítólag a lelkész.

Nem hülyék ezek

A tervezett kerítésről megoszlanak a vélemények. Nem végeztünk reprezentatív felmérést, az általunk megkérdezett emberek a határhoz közeli településeken nagyjából egyetértenek abban, hogy ennek így semmi értelme. „A vadkerítést is kivágták, aztán amikor létrák is kerültek oda, akkor azon másztak át” – fogalmaz egy férfi.

Nem hülyék ezek – teszi hozzá –, ha kell, majd átmásznak azon is, ami felépül, vagy kivágják a drótot, esetleg alagutat ásnak.

Az embercsempészek sem bolondok, alkalmazkodnak a helyzethez. Tudják ezek azt is, hol van a környéket pásztázó hőkamerák holttere. Ott küldik be a menekülteket, azok meg néhány méter után beveszik magukat az erdőbe, és ennyi. Tudja, ideális ez a környék az illegális határátlépéshez: csupa erdő és tanya.”

Ezen a szakaszon határfolyó Fotó: Bielik István - Origo

A szerb–magyar határ egy szakaszon a Tisza, a folyó közepe. Röszke felől próbálunk lejutni az érintett partszakaszhoz. Hiába a GPS, eltévedünk a töltéseken. A helyi polgárőröktől kérünk segítséget. Széll György, aki korábban határőr volt, megmutatja nekünk azt a részt, ahol egykor házak álltak, de a határsáv miatt ledózerolták a területet. Mint mondja, a rendszerváltás előtti időkben a határ melletti néhány méteren beszántották és elgereblyézték a földet, hogy látszódjanak rajta a lábnyomok. Kétóránként járőröztek erre a határőrök.

Sárosak voltak valamiben

Széll György járőrözés közben Fotó: Bielik István - Origo

Akkoriban csak kevesen próbáltak átjutni, „odaátról azok jöttek, akik sárosak voltak valamiben, innen meg azok mentek, akik disszidálni akartak”.

Az öregek közül mindenki emlékszik 1956-ra, akkor volt itt utoljára akkora forgalom, mint manapság.

„Csak hát, ugye, akkor kifelé mentek az emberek.”

Egy, a falu szélén lakó idős férfi szerint elképesztő munka lesz itt kerítést felhúzni. Komplett erdősávokat kell kiirtani, a terep hol mocsaras, hol szakadékos, de éppen ezért ezeken a szakaszokon senki nem próbál átjutni. „Aztán ha megépül a kerítés, akkor meg őrizni kell. Ha viszont őrzik, akkor elég lenne csak a határt őrizni, kerítés nélkül” – mondja.

Vajon mennyit gyalogolt, míg ideért? Fotó: Bielik István - Origo

A tiszai határszakaszhoz nem könnyű lejutni, az utat beszántották, egy-két kilométert gyalogolni kell. Nem nehéz beleélnünk magunkat a menekültek helyzetébe: tűz a nap, a kukorica levele megvágja az ember kezét, a cipő pillanatok alatt megtelik toklásszal és bogánccsal. És mi csak percek, nem hetek-hónapok óta vagyunk úton. A Tiszán utoljára 2009 októberében próbáltak menekültek csónakkal átkelni, akkor legkevesebb 15-en fulladtak a folyóba. Azóta senki nem jön erre.

Összetépett múlt Fotó: Bielik István - Origo

Nincs is sok értelme. A Gyálai-Holt-Tisza vizét szivattyúkkal emelik át a főmederbe, a gáton száraz lábbal is át lehet kelni, azután a menekültek beveszik magukat a folyó menti ártéri erdőbe. A töltésen lévő határsorompó mellett számos nyoma van annak, hogy sokan járnak erre. A szél Görögországban, Szerbiában kapott, széttépett fényképes okmányokat visz, a töltés mellett vizespalackok, elkoszolódott ruhák hevernek.

Nem kerülnek, másznak

Röszkén, Mórahalmon, Ásotthalmon a helyiek legnagyobb problémája egyértelműen a kerítés. Pontosabban a kerítések. A menekültek internetes térkép segítségével tájékozódnak, toronyiránt közlekednek.

Ha kerítés állja az útjukat, nem kerülnek, nehogy eltévedjenek, hanem másznak, és ezzel megrongálják a dróthálókat.

„Ültem az udvar végén a pottyantós budiban” – meséli az egyik tanya lakója. „Egyszer csak látom ám, négy afrikai szalad a kertemben a paprikaágyásban, mögöttük meg egyenruhások. Mit mondjak, úgy megijedtem, hogy a lehető legjobb helyen voltam, már ha érti” – mondja kacsintva.

Valahol ott lapulnak Fotó: Bielik István - Origo

Visszamegyünk Ásotthalomra, hátha előkerült a 19 hiányzó kameruni. Igazi, gyomorforgató vadászatba csöppenünk, a rendőrök az egyik irányból, a mezőőrök a másikból hajtanak: a vaddohánnyal benőtt erdő mélyén valahol ott lapulnak a rettegő menekültek. A mezőőr gróf Széchenyi Zsigmond mozdulatával emeli a homlokához a kezét, csak hát ezek nem díjnyertes tülkű orrszarvúk, pusztán értéktelen emberek.

Némi hajsza után sikerül őket megkeríteni, azután rátolni a rendőrökre,

mire odaérünk, a harminctagú társaság nagy része már egy kisbuszban ül.

Alaposan elverték őket

Beszállás! Kiszállás! Fotó: Bielik István - Origo

Nem ők a mi embereink, Szíriából jöttek. Pontosabban van itt egy kameruni férfi is, aki hozzácsapódott a többiekhez. Mert egyedül félt. Mert Szerbiában alaposan elverték őket a határőrök, akik a pénzüket, telefonjukat is elvették, ha nem volt gondosan a gallér alá varrva, titkos zsebbe rejtve. Ülnek a buszban, görcsösen kapaszkodnak egymásba. Sok köztük a gyerek, háromévestől tízig. Túl sokan szálltak fel, így nem indulhat el a menet. Van még itt két kocsi, néhányuknak át kell ülnie.

Oltalmazó ölelés Fotó: Bielik István - Origo

Egyetlen férfi beszél csak angolul, ő tolmácsol a többieknek. Leszállítanak mindenkit, az egészségügyi elővigyázatosságból kesztyűt viselő rendőrök útlevelet kérnek, az egyik férfi alázatosan előveszi a megmaradt pénzét.

Nem, nem kell a pénzed, tedd vissza, passport, passport, az kell!”

Az meg nincsen.

Nyugalom, ez itt Magyarország

Ahogy felsorakozik a társaság, egyre többen sírnak. Nem értik, miért kellett leszállniuk, rettegnek attól, hogy megverik őket. „Nyugalom, ez itt Magyarország, senki nem bánt titeket” – hangzik a válasz. „És ugye megbilincselni sem fognak bennünket?” Nem, csak azokat, akik szökni próbálnak.” Hárman ülnek így az út menti árokban.

Sírva próbált segíteni Fotó: Bielik István - Origo

Egy tízévesforma kislány a szemeit törölgetve magyaráz. Mutat egy négyéves kisfiút, akinek még Szíriában eltörték a lábát. Azt mondja, a szülei Németországba szeretnék vinni, hogy megműtsék a fiúcskát. Újabb sírás, amikor kiderül, hogy a csoportot három busszal viszik majd a szegedi határrendészeti kirendeltségre. Mindenki attól fél, hogy szétszakadnak a családok.

Az ölelések még görcsösebbek, a rendőrök ezerszer mondják el: mindenkit egy helyre visznek.

Velük mi lesz?

Lassan elcsitulnak a kedélyek, először a nők és a gyerekek szállhatnak fel, azután a többiek. A kicsik már megnyugodtak, integetnek az ablakból, de a kameruni férfi csak sír és sír.

Elvesztette a családját Fotó: Bielik István - Origo

„Elvesztettem a családomat, itt, az erdőben. Velünk volt a testvérem is, két csecsemővel.” „Ikrek?” „Igen.” „Őket már bevittük, nyugodjon meg, nemsokára találkoznak.” A férfi hiszi is, meg nem is, amit mondanak neki, és tovább sírdogál.

Fotó: Bielik István - Origo

A csoportjából tizennyolcan még az erdőben vannak. „Velük mi lesz?” – kérdezem az egyik mezőőrt. „Őket majd kihozza néhány óra múlva az éhség és a szomjúság.”