Fotósképességeimet illetően némi kihívásokkal küszködöm. Mint minden átlagember, én is lelkesen kattintgatok a telefonommal a családi ünnepeken, de
soha nem gondolták még rólam, hogy André Kertész egypetéjű ikertestvére vagyok.
És nem a nagy korkülönbség miatt.
Méltatói szerint Máté Bence, a világ egyik legjobb természetfotósa meglepő technikai megoldásaival megújította a madárfényképezés gyakorlatát. Ezek egyike, hogy különféle leseket épít, amelyekből észrevétlenül tudja megfigyelni és lefényképezni a térség élővilágát, elsősorban a madarakat.
Bírálói szerint az, hogy kuckókban megbújva fotóz, ráadásul kedvező környezetet alakít ki (itatót készít, eleséget helyez ki) az állatoknak, hiteltelenné teszi a dolgot. Utóbbi tábor képviselői közül többen is azt hangoztatják, hogy
egy igazi fotós odaáll az ordas vadon közepébe a fényképezőgépével, és azt lövi, amit lát.
Ezt a tételt feltehetően nem hallották a madarak, ők ugyanis olyan népség, hogy ha egyenletesen, kiszámítható irányban mozgó embert látnak, akkor esetleg nem menekülnek észvesztve, de ha az ember megáll, akkor egyből gyanús a helyzet, és inkább eltűnnek. Így aztán reménytelen, hogy a tó közepén álldogálva jó fotók készüljenek róluk. Különösen télen, mert akkor a fotós odafagy.
A Canon szervezte az utat, lehoztak egy csomó gépet és objektívet, mindenki kedvére fotózgathat. Érkezés után elcsipegetünk néhány ezer kalóriát ebédre, azután csoportokra osztanak bennünket, és irány a les.
Mi a búbos bankáknál kezdünk, a les egy fészekre néz, a kedves mama a tojásokon ül (idén ez lesz a második fészekalj), a figyelmes papa pedig fáradhatatlanul hordja az elemózsiát. Egy vaddohánnyal benőtt erdőszéli réten vágunk keresztül, a kukkolda - bármilyen furcsán is hangzik - egy gödörben emelt fabódé.
Szűk a bejárata, bent nincsen se levegő, se elég hely, se fény. Ja és a deszkából rótt ülésen párna sincsen, azt a tanyán felejtettük. Előzőleg fekete pólókat kaptunk, nehogy a detektívtükör mögött észrevegyenek a tollas jószágok,
beszélni nem szabad, sőt tulajdonképpen fényképezni sem kéne, mert a gépek hangja is elriaszthatja a madarakat.
A dolog valahol mélyen a horgászatra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy ott az ember arcát lanyha szellő cirógatja, bármikor elugorhat egy sörért, és elszöszöghet a szerelékkel, ha nagyon unatkozna. Itt a dolgot tovább fűszerezi, hogy a kis kunyhó klímája vetekszik a legkeményebb szaunákéval is.
Egy rendes szaunában az ember elüldögél 8-12 percet, mert annyi az egészséges, itt viszont órákat kuksol feketébe öltözve, a hűsítő fürdő legkisebb reménye nélkül.
Szakad rólunk a víz, bár télen meg nyilván percek alatt megfagynánk.
Máté Bence akár hónapokat is elüldögél egy lesben, ételt visznek neki, ő a kuckót csak hetente egyszer hagyja el, hogy hazamenjen fürdeni.
Egyik leghíresebb képe, a Nagy Göncöl című fotó például - amellyel tavaly megnyerte a BBC Wildlife magazin és a londoni Természettudományi Múzeum világversenyének madarakat ábrázoló kategóriáját - hetvennégy éjszaka eredménye.
Szerintem hetvennégy perc is sok, pláne, ha belegondolok, hogy az első lesekben csak hason fekve lehetett fényképezni. A természetfotózás a horgászat mellett a koronglövészetre is hasonlít (szándékosan nem írtam agyaggalamb-lövészetet), amennyiben a hüllőszerűen hibernált állapotot időnként nélkülözhetetlen villámgyors mozdulatokkal kell tarkítani.
Ez maga a fotózás: ha megjelenik a madár, akkor szélsebesen muszáj mozgatni a kamerát, és közben lőni. Csak itt nem söréttel.
Nekem mindenesetre meggyűlik a bajom bankáékkal, a hím érkezésekor próbálok exponálni, de sokáig csak a távozó madár tollvégét sikerül lekapnom. Közben cserélgetjük az objektíveket és a gépeket, mint sztárfocista a menyasszonyait, bár én jelen helyzetben labdába se rúghatnék, ha nem segítenek a profik egy-egy beállítással, jó tanáccsal.
Arra viszont magamtól jövök rá, hogy az objektív elejéről érdemes levenni a kupakot.
Végtelenül hálásak vagyunk, amikor Máté Bence egyik segítője ránk nyitja az ajtót, hogy eltámogasson bennünket egy újabb helyszínre. Több órája nem vettem levegőt, most kicsit szédülök az oxigéntől.
Az újabb helyszín egy madáritató, ami árnyas fák között bújik meg, itt alig lehet több negyven foknál. A les úgy van tájolva, hogy a fürdőző madarakat szemből világítsa meg a lemenő nap, de hogy hátulról is kapjanak fényt, velünk szemben, az egyik fára akasztva lóg egy tükör, amit két madzag segítségével állíthatunk.
Új értelmet nyer a lestaktika kifejezés, valamint kezdek megbolondulni, annyi mindenre kellene figyelni. Gyorsan telnek az órák, mert mindenféle madarak jönnek fürdeni és inni, úgy tippelem, néhány szorgos év, és talán az összes nevét megtanulhatom.
Vissza a tanyára, este tíz körül vacsora, utána Máté Bence előadást tart arról, hogyan képzeli a fotózást. Végtelenül egyszerűen. Például hogy a háttér lehetőleg legyen homogén, mert az néz ki jól a fotókon, és hogy a lesek kialakításánál ez fontos követelmény volt. És végtelenül bonyolultan is, ha úgy hozza a szeszélyük, belenyúlnak a fényképezőgépek mechanikájába és szoftverébe is.
A világhírű fényképész egyébként 2006-tól madárfotós-turizmus szervezéséből él. Április közepétől három hónapon át mehetnek hozzá a kuncsaftok, ennyi elég ahhoz, hogy eltartsa a saját projektjeit. Amiket soha nem megrendelésre csinál, mert a szabadságát semmiért nem adná föl.
Pusztaszeren kívül Costa Ricán és Brazíliában is vannak lesei, újabban Böjte Csaba atyával együttműködve Erdélyben létesítettek néhány kísérleti bázist, ott medvére utaznak. Másnap kettesben sétálva azt is elmondja, hamarosan Srí Lankára megy, megnézi, hátha adódik valami ötlet egy új projektre.
Kérdezem tőle, nem unja-e még a természetfotózást, azt mondja, az új és újabb ötletek miatt semmiképp.
Ez a séta máskülönben meglehetősen érdekesen néz ki.
Bence, aki egyfelől végtelenül higgadt embernek tűnik, hiszen hetekig, hónapokig elücsörög egy lesben, egyszersmind hiperaktív is: állandóan csinál valamit. Most például hajat szór, itt a tanya mellett, a partifecskéknek ásott hatalmas gödrök köré, mert az elriasztja a nyesteket. Mondom neki, hogy ez a módszer nem működik a padlásokon, ő pedig megnyugtat, hogy itt, a pusztában viszont igen. Mert ezek nem urbanizált, hanem vad nyestek, nem szokták meg az embert.
A haj egyébként budapesti fodrászatokból érkezett, örülök, hogy mi, fővárosiak is hozzájárulhatunk a fecskék védelméhez. Annak ellenben kevésbé, hogy a szél minduntalan rámfújja a fejszőrzetet. Ezen a ponton azt is meg kell állapítanom, hogy nem hazudnak a reklámok: a korpásodás népbetegség.
Az előadás végén buzgón bólogatok mind a két fejemmel, ami nem az értelemnek, sokkal inkább annak a jele, hogy tizedmásodpercenként elalszom a fáradtságtól. És akkor még a vidrales hátravan. Egyik fotós kolléga szervezett dolgozó lehet - nyolc óra munka, nyolc óra pihenés -, mert ő inkább a tűnődő jellegű alvást választja.
Én súlyos hibát követek el: kimegyek vidrát fényképezni.
Ez a les is profi, szépen meg van világítva, a vidrák azonban kutyába sem vesznek bennünket. Egészen pontosan nem jönnek, és kész. Utólag tudom meg, hogy a kutyaalkatúak alrendjébe tartoznak, de ettől sem leszek boldogabb. Átadjuk a terepet a többieknek, bezzeg akkor jönnek, ráadásul mindjárt ketten. Pedig a szakirodalom szerint a vidra magányos állat.
Szerintem a kollégák valami cselt eszeltek ki: speciális feromonokat permeteztek a levegőbe, vagy halszagot eregettek magukból, esetleg elhozták a saját vidrájukat, mindenesetre csalódottan hunyom le a szemem.
Alig két óra múlva ébresztő, megyünk napfelkeltét fotózni, pontosabban napfelkeltében táplálkozó, magukat kellető vízi szárnyasokat fényképezni. Ez a les mind közül a legprofibb, itt már klímaberendezés, meg elektromosan felhúzható roló is van, szerintem az sem kizárt, hogy a detektívtükör előtti halastó egy hologram. Úgy vélem, látnak bennünket a kivetített madarak, mert olyan undorral néznek az irányunkba, mint akiket a feszes program miatt két óra alvás után ébresztettek fel. Az sem kizárt, hogy a detektívtükör kicsit tükröződik belülről is.
Ellövök néhány fotót, néha egészen jó képek is készülnek. Csak mondjuk hiányzik a fényképről a madár feje, valamelyik egyéb fontos alkatrésze, esetleg olyan homályos, hogy még művészi értelemben is túlzónak hatna. Máté Bencét utóbb megkérdezem, ő milyen eredményességi rátával dolgozik. Azt mondja, ha ezer képből 2-3 jó, akkor az már jó.
Záróakkord, a szalakóta. Népies nevén kékcsóka, csak jönne már! Nem jön. Elhatározzuk, hogy várunk egészig, azután visszaindulunk, erre öt perccel a határidő előtt jön. Előbb egy juhnyáj, azután egy traktor - út mellett vagyunk -, végül a szalakóta is. A kicsinyeit eteti, akik napokon belül kirepülnek. Robert Capa állítólag több interjúban is megismételte, hogy
Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.
Jelentem, én most túl közel vagyok, kéménnyi objektívem olyan közel hozza a hazaröppenő madarat, hogy nem fér bele a képbe.
Az ornitológiai ismeretekkel felvértezett hobbifotós ilyenkor cselt alkalmaz: fog egy palimadarat, ami jelen esetben azt jelenti, hogy készségesen felajánlom az objektívet a kollégáknak, cserébe egy kisebbért. Mélylélektani pillanatok ezek: kihívás a profiknak, akik látják, hogy a mazsola nem boldogul. Ráállnak, bár nem mintha ennek különösebb jelentősége lenne, mert a szalakóta fájrontot hirdet. Úgy fest, ő is szervezett dolgozó.
Búcsúzás előtt félrehívom Máté Bencét, árulja el, mi a titka. Semmi különös - válaszolja -, fotózni soha nem tanult, viszont igyekezett ugyanazt a témát a legkülönfélébb beállításokkal lefényképezni. Rövid fejszámolást végzek: ha sikerül szorgalmasan gyakorolnom, akkor már csak húsz év, és ott tarthatok majd, ahol ő most. Persze ahhoz egy fényképezőgép sem ártana.