Félt a migránsoktól, most már vizet oszt nekik

A ceglédi vasútállomáson dolgozó menekültsegítő önkéntesek.

Néhány hete még fertőző migránsokról írt, ma már segíti őket egy önkéntes, aki a ceglédi vasútállomáson oszt vizet, élelmet. A hely különleges, mert a Szegedről a debreceni menekülttáborba tartóknak itt kell átszállniuk. Kétségek, emberi gyötrelmek és a remény. Ágnes különös története következik.

"Tudják a rendőrök is, hogy erről a vonatról senkinek nem kell leszállnia, ezért vannak csak ketten" - mondja Kómár-Külüs Ágnes, a menekülteket segítő ceglédi civilek vezetője az alföldi kisváros vasútállomásán. Éva, a közeli Szolnokról érkezett segítő körbenéz, majd kérdőn Ágnesre mered, ugyanis egy darab rendőrt sem lát. Ágnes a vasútállomás épületének sarka felé bök állával, ahol valóban ott téblábol két egyenruhás. Délután hat óra van, 18.13-kor pedig érkezik majd egy vonat Szegedről. Az ottani önkéntesek a Facebookon üzenték meg, hogy nagyjából ötven migráns van az utolsó kocsiban, de a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal a bicskei befogadóállomásra irányította őket, így haladnak tovább Budapest felé. Ha Debrecenbe mennének, át kellene szállniuk Cegléden.

A migránsok örülnek

Mire begördül a szegedi vonat, a peronon két vasútőr is megjelenik. Egyikük nem köszön, a másik pedig mintha azon ironizálna, hogy mennyi mindent kapnak ezek a menekültek, ő el sem hiszi, milyen jó dolguk van. Az érkező szerelvény leghátsó kocsija valóban tele van migránsokkal. A két apró termetű nő felkap egy-egy karton ásványvizet, néhány péksüteményt, és az ablakban álló férfiak felé nyújtja. Ők pár másodpercig értetlenül nézik a jelenetet, majd rájönnek, hogy adományt kapnak. Elveszik az élelmiszert, a vonat ezután szinte azonnal el is indul. A férfiak széles mosollyal integetnek az ablakban, láthatóan örülnek annak, hogy a szegedi önkéntesek után valakik ismét segítettek nekik.

A ceglédi vasútállomáson dolgozó menekültsegítő önkéntesek. Fotó: L. Nagy Gábor / Origo

“Most akkor hoznunk kell még vizet” - jelenti ki Ágnes, és mivel csak hárman vagyunk, abban maradunk, hogy én segítek majd cipekedni, Éva marad a peronon. Örülök a lehetőségnek, lesz pár percünk beszélgetni Ágnessel.

Tisztázni akarom vele, hogy ha egy hónappal ezelőtt még arról írt a Facebookon, hogy a menekültekkel vigyázni kell, mert betegségeket, például leprát terjeszthetnek, miért segít most nekik?

Egy kávé mellett korábban már elmesélte a történetet, de annyira hihetetlenül hangzik, hogy hallani akarom még egyszer.

Sorsfordító fényképek

“Valóban írtam ilyeneket, nem is olyan régen. Az ember könnyen a gyűlöletpropaganda hatása alá kerül" - mondja. Rákérdezek, hogy a kormány plakátjaira gondol-e, de azt mondja, hogy az a kampány igazából fel sem tűnt neki, nem érdekelte az ügy. A nemzeti konzultációs kérdőívet sem töltötte ki. "A Facebookon megosztott cikkeket, információkat, véleményeket olvasgattam, és elkezdtem félni attól, hogy tényleg bajba kerülhetek én is. Az sem segített, hogy a nagy menekülthullám előtt nem sokkal a munkám miatt Ásotthalmon jártam, és nagyon kedvesnek, csendesnek ismertem meg a falut. Aztán láttam a képeket, hogy fürtökben ülnek az idegenek az erdő szélén, és arra gondoltam, hogy vége annak a nyugalomnak, amit én ott megtapasztaltam. Mérges voltam emiatt.” (Ágnesnek masszőrtanfolyamokat szervező cége van, Ásotthalmon is képzést tartott.)

Arról, hogy Ceglédre is megérkezett a hullám, egy ismerősétől értesült. “Látta, hogy miket írok a Cegléddel foglalkozó internetes fórumokon, szólt, hogy menjek ki vele, nézzük meg együtt, mi a helyzet.

Arra gondoltam, sokkal hitelesebben tudom majd kifejteni a véleményemet, ha a saját szememmel látom, kik ezek az emberek.

Kicsit beszélek angolul, készültem, hogy megkérdezem tőlük, kik ők, honnan jöttek, és mit akarnak itt. Azt nem hittem, hogy segítségre szorulnak."

Így is történt, szóba elegyedett a menekültekkel. Ők készségesen válaszoltak a kérdéseire.

Elővették a mobiltelefonjaikat, megmutatták a házaik romjait, ahol korábban éltek Szíriában.

Az egyik férfi mutatott egy képet, amin a gyerekeivel egy sírt áll körül. Ott feküdt a felesége. Mutattak képeket halott gyerekekről is. Borzasztó dolgokat láttam a fényképeken. Nagyon megsajnáltam őket.”

Kómár-Külüs Ágnes, a ceglédi vasútállomáson dolgozó menekültsegítő önkéntesek vezetője. Fotó:Nagy Gábor / Origo

A következő napokban már vizet vitt az állomásra. Megkereste a két helyi albán péket, akiktől olyan ételeket kért és kapott, amiket muszlim vallásúak is fogyaszthatnak.

Bő egy hónapja pedig mindennap délután a négyes vágány mellett várja a vonatokat, általában két-három társával együtt.

Felvette a kapcsolatot a migránsokat segítő szegedi és budapesti csoportokkal is. Legutóbb a Facebookon kért segítséget, mert egyre nehezebben tudják megszervezni a jelenlétet az állomáson.

Ő is jöttment

Közben megérkezünk a város hajléktalanszállójához, itt kapnak vizet az önkéntesek. Hat kartonnal szeretnénk vinni, kellene még egy férfi a cipekedéshez. A szociális munkás felteszi a kérdést az étkezőben, hogy ki akar segíteni. Három hajléktalan áll fel vacsorája - szalonna, kenyér - mellől, és indul el a raktár felé.

Cegléd egy zárt közösség, hét éve élek itt, de még magam sem tudtam beilleszkedni teljesen”

- mondja Ágnes, miután a hajléktalanok segítségével bepakoltuk a vizet, és elindultunk vissza az állomásra. Elmeséli azt is, hogyan került a városba. "Családon belüli erőszak áldozata vagyok. Először a lelki terrort tapasztaltam meg. Nekem szerencsém volt, csak egyszer bántalmaztak, és utána azonnal véget is vetettem a házasságomnak. Ide költöztem. Hamar megtudtam, hogy jöttment vagyok, ezt a kifejezést ebben a városban pedig komolyan veszik."

Mikor felvetem, hogy a migránsokkal kapcsolatos véleménye szerintem azért is változott meg egy pillanat alatt, mert erős túlzással, de ő maga is menekültnek számít Cegléden, tiltakozik. "A házasságomat, az ott szerzett sebeket magam mögött hagytam. Lezártam azt a szakaszát az életemnek, nem befolyásolják a cselekedeteimet a rossz emlékeim."

Van, aki nem hisz neki

Kérdezem, hogy a városban mit szólnak a pálfordulásához. “Azokkal a barátaimmal, akik egyetértenek korábbi megjegyzéseimmel, nem igazán beszélgetünk újabban a menekültekről. Néha elmondják, hogy nem értik, miért segítek. Akik korábban támadtak a véleményem miatt, két táborra oszlanak.

Vannak, aki elfogadják, hogy ilyen rövid idő alatt megváltozhatott a véleményem, és vannak, akik továbbra is azt mondják rólam, hogy jobbikos náci vagyok”.

Visszakérdezek, hogy így van-e. Azt mondja, őt nem érdekli a politika. “A legutóbbi választáson bementem a fülkébe, de nem tudtam senki mellé odatenni az ikszet, üresen dobtam be a szavazólapot az urnába. Azt viszont biztosan tudom, hogy nem vagyok náci. Legutóbb pont azért panaszkodtam a város alpolgármesterének levélben, mert egy-két vasútőr miatt néha úgy érzem magam az állomáson, mintha egy második világháborús filmben szerepelnék."

Ágnes elmeséli, hogy néhány napja debreceni papírokkal rendelkező migránsok egy nagyobb csoportja szállt le Cegléden. A menekültek inkább Budapest felé akartak menni, de vonatjegy nélkül ezt nem tehették meg. Elindultak az állomás épülete felé jegyet vásárolni, mire a vasútőrök rendőri segítséggel rávették őket, hogy szálljanak fel a debreceni vonatra. Az egyik vasútőr akkor Ágnes elmondása szerint azt mondta, hogy "golyót beléjük". Ezután írt levelet az alpolgármesternek, a történetet pedig megírta egy helyi lapnak, a Ceglédi Panorámának is.

Elmondja azt is, hogy külön segítőcsoportot szerveznek azok a civilek, akik számára ő nem szimpatikus.

Ez szerinte nem baj, mert a jövőben akár felváltva is tudnak majd tevékenykedni az állomáson, amivel végül is egymás válláról vehetnének le terheket.

Az utolsó vonat

Egyébként azzal is vitatkozik, hogy pálforduláson esett volna át. "Nem jó, hogy itt vannak a menekültek. Ez a véleményem nem változott. Úgy látom, hogy ők is szívesebben lennének otthon, de úgy érzik, nem maradt más lehetőségük, mint elindulni Nyugatra. Nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége.

Arra viszont rájöttem, hogy nem tehetünk úgy, mintha nem lennének itt. Itt vannak, és saját érdekünk is, hogy segítsünk nekik, mert így megelőzhetjük a konfliktusokat.

Ráadásul nem tudhatjuk, hogy némelyik diplomás menekülő mire viszi később - akár Európában, akár otthon, ha hazatérhet. Szerintem jó az, ha kellemes emlékeket őriznek meg rólunk.”

A ceglédi vasútállomáson átszálló migránsok néha fotózkodnak is a segítőkkel. Forrás: Facebook

Közben befut az utolsó vonat, a nyolcvanból egy migráns sem száll le. A vízért két kézzel nyúlnak az ablakon át. Sokan vannak, tisztasági csomagokat most nem kapnak. “Figyelni kell arra is, hogy ne okozzunk konfliktust. Ha kevés van nálunk olyan értékes dolgokból, mint amilyen a fogkefe vagy a tusfürdő, akkor azt inkább nem adjuk oda nekik, mert félő, hogy összevesznek rajta, és kitör a balhé. A kora délutáni vonatokon még kevesebben vannak, előfordul, hogy csak húszan, harmincan jönnek. Ami most megmaradt, kiosztjuk nekik holnap.”