Mikor látta utoljára orvos? – kérdezem a színes fejkendős fiatal nőt, aki az éjszaka homályában üldögél egy szántóföld közepén.
Hasa láthatóan domborodik a virágos felső alatt.
Terhes. A szerb határ pár száz méterrel arrébb van, onnan érkezett. Tud angolul. „Görögországban két héttel ezelőtt egy vöröskeresztes megvizsgált, válaszolja.
Azt mondta, hogy erős és egészséges gyerekem van. De azért aggódom, nem magam miatt, hanem a fiam miatt. Az ösztönöm azt súgja, hogy fiú lesz.”
Banan, így hívják a várandós fiatalasszonyt, kisebb társaságban pihen. Mellette a férje, könyökére támaszkodva oldalán fekszik a fűben. Arrébb két kisgyerekes család: törökülésben, az apa ölében kislánya; odébb egyedül álló férfiak, egyikük guggol, a sötétséget bámulja. Banan mesélni kezd.
„Majdnem két éve hagytuk el Damaszkuszt, Szíriát, az után, hogy kitört a háború. A szomszédos Libanonban akartunk új életet kezdeni. Hónapokkal később, nagy nehezen a páromnak sikerült egy építkezésen munkát kapnia egy Ghazze nevű kisvárosban, de nekem nem volt munkám.
Egy teljes évet tengődtünk így. Végül arra jutottunk, hogy itt sem maradhatunk, hogy megint odább kell állnunk, így jött képbe Európa. Csak hogy közben teherbe estem. Nem terveztük, csak megesett. Eladtam az ékszereimet, az összeset, de persze a pénz, amit kaptam érte, nem volt elég, ezért kölcsön is kellett kérnünk a rokonoktól.
Törökországig jutottunk. Kellett még pénz.
A férjem egy hónapig egy pékségben dolgozott. Nyomorúságos fizetésért, 25 lírát kapott egy egész napra (2400 forint). Ebből kellett volna fizetni a lakbért és kettőnk megélhetését.”
„Törökországban olyan drágaság van, hogy két férfira van szükség, hogy eltartson egy családot – szólal meg valahol a sötétben egy idősebb férfi. – Már ha bérlik a lakást.” Telefonommal odavilágítok, hogy lássam. Felesége és gyereke mellett ül. A kis lámpa fényénél látom, hogy a csoportból senkinek nincsen csomagja.
„Be kellett látnunk, hogy itt sem tudunk megélni – veszi vissza a szót Banan. – Arról álmodoztam, hogy véget ér a háború, és hazatérhetek. Bár a háromszintes szép házunk már csak egy romhalmaz. Bombatalálat érte, és egy tank is rálőtt. Nem sokkal utána menekültünk el.
Jó régen úton vagyunk.”
Elhallgat.
Csönd van. A férfiak fedetlen alkarjukat, lábszárukat csapkodják – megleptek minket a szúnyogok. Csak Banan ül mozdulatlanul. A szúnyogok őt nem bántják: a mérsékelten konzervatív iszlám szokásoknak megfelelően csuklóig zárt felsőt visel, csak az arcát szabadon hagyó kendőt, hosszú nadrágot, zárt cipőt.
„Pontosan emlékszem a napra, amikor szembesültem a háborúval. Négy éve, június 12-én történt. Egyszer csak katonák jelentek meg az utcán fegyverekkel, tankok kísérték őket. Lövöldözni kezdtek a házakra. Az ablakunkból a saját szememmel láttam” – mondja Banan.
„Meg a macskákra és az emberekre is” – szúrja közbe Mohammed, Banan párja, aki eddig nem nagyon akart megszólalni.
„Borzalmas volt – foglalja össze a fiatalasszony. – Másnap ugyanez, és onnantól kezdve minden egyes nap ilyen volt. Aztán még rosszabbra fordultak a dolgok. 2012. július 8-án a bátyám az egyetem volt, jogot tanult.
Váratlanul rendőrök jelentek meg az egyetemen, és szó nélkül magukkal vitték őt.
Mi, a családja semmiféle hivatalos értesítést nem kaptunk, hogy mi történt vele, hova vitték, és mivel vádolják. Mindenféle hivatalba szaladgáltunk, hogy megtudjuk, hol lehet, de hiába, sehol sem mondtak semmit.
Az idősebb férfi, aki már az előbb is bekapcsolódott a beszélgetésbe, megint megszólal: „Szíriában nincsenek jogaid. Akármit is tesz a kormány, neked be kell fognod a szádat.” Szavait csönd kíséri.
„Hogy értsd – veszi vissza a szót Banan –, nálunk, Szíriában kétfajta börtön van. Az egyik a normális börtön, mint bárhol a világon, de van egy másik fajta, amolyan titkos, földalatti, amiről alig lehet tudni valamit. Két hónappal az után, hogy a fivéremnek nyoma veszett, felhívott minket egy ismeretlen. Azt mondta, hogy most szabadult az egyik ilyen titkos börtönből, és hogy ott tartják fogva a testvéremet.
Szörnyű körülményekről számolt be, hogy nem lehet tisztálkodni, és hogy agyba-főbe verik őket.
A bátyám egy teljes évet raboskodott ott, amikor átvitték egy »normális« börtönbe. Két napja kaptam a hírt, hogy a bíróság hat évre ítélte terrorizmusért. Sosem tett semmit. Egyszerű diák volt.”
Banan 25 éves, angolnyelv- és irodalomtanár. Nyelvtudásának köszönhetően pontosan fogalmaz, és a fájdalmas, apró részleteket is képes szavakba önteni.
„Aztán az a borzalmas péntek... Péntek volt, tudod, nálunk az az ima napja. A másik bátyám az ima után a mecsetből sétált hazafelé. Át akart kelni az utca egyik oldaláról a másikra, amikor összeesett.
Egy ház tejéről érte a halálos lövés, egy katona ölte meg.
Az unokatestvérem hívott fel a hírrel, ő a közelben lakott, ahol a gyilkosság történt. A mai napig nem hiszem el, hogy mindez velem történt meg. Aztán szétlőtték a házunkat.”
Előveszi a telefonját, és halott testvére fényképét mutatja.
„A párom, Mohammed azután behívót kapott. Ez mindent eldöntött.
Nem akart Aszad seregében szolgálni.
Pakoltunk, és útnak indultunk. Így jött Libanon. Ott házasodtunk össze tavaly júliusban. Csendes kis esküvő volt, néhány vendéggel. Nem szólt a zene, nem volt vigalom. A halott testvéremre gondoltam. Kimaradt a nagy vacsora, egy kevés süteményt kínáltunk csak, és volt még gyümölcslé is. Mohameddel tizenöt éves korunk óta ismerjük egymást. Szinte azonnal egymásba szerettünk.
Törökországot valahol a nyugati parton hagytuk el.
Tudtuk, hogy Isztambulban könnyen találunk embercsempészt.
Ezt mindenki tudja. Egyik nap lementünk a kikötőbe, és már jöttek is oda hozzánk. A csempészek 1150 eurót kértek tőlünk személyenként, hogy átvigyenek legközelebbi görög szigetre.
Éjszaka indultunk útnak. Két óra volt az út, két rettenetes óra.”
A kicsit távolabb ülő családapa ismét megszólal: „Életveszély volt az az út. Koromsötétben, az éjszaka kellős közepén. Húszszemélyes hajót képzelj el. Legalább negyven-ötven embert szállítottak bele, talán megvoltunk hatvanan is. A csomagoknak már nem maradt hely, szinte mindenünk odaveszett.”
Ezen a ponton értem meg, hogy miért nem láttam az előbb náluk hátizsákot, bőröndöt, amikor odavilágítottam. A férfi folytatja:
„Sokan lebuknak ott, mert a parti őrség, a rendőrség összeszedi őket. Nekünk szerencsénk volt.”
„Féltünk – mondja, Banan. – Az egész úton rengeteg a menekült. Irakiak, afgánok, irániak, szírek. Mithimnán kötött ki a csónak, az már Görögország. Görögországban aztán tíznapos csatangolás vette kezdetét. Megjártuk a görög menekülttáborokat. Amikor nem volt pénzünk, az utcán aludtunk. Hiányzott a fürdőszoba, mégiscsak nő vagyok. Féltettem magam, de leginkább a fiam miatt aggódtam a hasamban.
Görögország után Macedónia, Szerbia, és Magyarország jött. Szinte mindenki erre jön. Nem állunk meg itt, Norvégiába megyünk.”
Fészkelődni kezdenek. Sok idő telt, el. Már a szúnyogok is abbahagyták a gyötrésüket.
„Reménykedem, és bízom a jövőmben”
– mondja végül Banan, mosolyog, majd a hét-nyolc fős társaságot elnyeli az éjszaka.