„Úgy segítünk, ahogy tudunk" - mondja az egyik fiatal srác, Márkó. A Deák Ferenc téri templom előtt állunk, a rohanó tömeg közepén.
Hunyady Márkó és egy másik huszonéves fiú, Hajnal Benedek éppen két hajléktalan haját vágják. Nem mindennapi látvány ez, és mellettük egy táblán a felirat:
Ingyenhajvágás hajléktalanoknak
Ez még több kérdést vet fel.
Rögtön átfut az agyamon, hogy ez egy marketingfogás, amit a fiúk főnöke a társadalmi felelősségvállalás mögé bújtatott.
Amikor megkérdezem tőlük, hogy melyik szalonban dolgoznak, a fiúk egyszerre válaszolnak.
Nem sokat, csak annyit, hogy titok!
Gyanakvóan állok. Ha ez egy üzleti fogás, akkor nagyon jól csinálják.
A srácok mosolyognak és egy pillanatra sem állnak le a hajvágással, így kénytelen vagyok közöttük szlalomozni annak érdekében, hogy meséljenek egy kicsit.
Az ötlet Márkóé volt, aki hivatásos fodrász, Benedek még tanulja a szakmát. Elmondja, hogy volt egy mélypont az életében. Hiába faggatom, erről nem akar beszélni.
Összeszedte magát, és egy pozitív időszak következett. Ekkor úgy érezte, segítenie kell másokon.
És nem az a legjobb, ha azokon segítek, akik igazán rászorulnak?!”
- teszi fel a költői kérdést.
"Harmadszor költöztettük ki a fodrászatot a térre. Azt tervezzük, hogy idén nem állunk le, és havonta csinálunk egy ilyen projektet. Mert szükség van rá.
Ma is már minimum 20-an megfordultak nálunk.”
A Márkó ollója alól kikászálódó hajléktalan csibészes mosollyal hozzáteszi, hogy ő bizony jön legközelebb is.
„Rendben! Decemberben várunk” - mondja Márkó, miközben egy szatyorból előkap egy bőrdzsekit.
„Nézd csak, ezt vidd el!” - kínálja, de a hajléktalan férfi meglepetésemre hátralép. Nem akarja elfogadni. „Már a hajvágásnak is örülök” - mondja mosolyogva. Csak hosszas kérlelés után bújik bele a kabátba.
Márkó látván döbbent arckifejezésemet elmondja, hogy ez a normális.
A rászorultak nem várnak el ilyen ajándékokat, sőt inkább adni akarnak valamit.
A fodrászok először azon lepődtek meg leginkább, amikor a "vendégek" egy verssel vagy kulcstartóval köszönték meg a munkájukat.
Márkó azt mondja, hogy a hajléktalanok nem mesélnek a magánéletükről. Az épp hálálkodó „törzsvendégtől” viszont megtudom, hogy azért él az utcán,
mert a szállóban többször is kiraboltak, és embertelenül bántak velünk.”
Legtöbben azért költöznek ki a szabad ég alá, például egy kutyával, mert így nem félnek. Felosztották maguk között a fővárosi területeket, hogy jobban meg tudják védeni egymást és magukat.
Egyetértően bólogatok, mert erről nekem is van egy sztorim. Tavaly nyáron kimentem a Széll Kálmán térre Pőcze Flórával, a Moszkva tér gyermekei című könyv írójával, és pár napot a hajléktalanokkal töltöttem. Az ottani csoport - ahogy ők mondják, galeri - is adott határokon belül mozoghatott. Megvolt a "hely", azaz a metró kijárata, ahol kéregetnek.
Én is beálltam, és pár óra alatt kétezer forintot kaptam.
Bár a hajléktalanok szerint a járókelők inkább néztek drogosnak, mint csövesnek. Való igaz, hogy egy farmerben és pólóban még nem keltettem egy otthontalan látszatát. De ez egy másik történet.
Az utolsó vendég is elment, Márkó és Benedek szedelőzködni kezdenek. Búcsúzóul elmondom nekik, hogy szeretném mindezt megírni, és mivel adományokat is gyűjtenek, beleírhatom, hogy hol lehet őket megtalálni. Köszönik, de erre nincs szükség, maguk között megoldják.
Arra is megkértek, hogy ne derüljön ki, hogy mikor lesznek kint legközelebb.
Nem akarnak, ahogy ő mondja, rosszmájú megjegyzéseket.
Akik rászorulnak, úgyis tudják, hogy decemberben pontosan mikor várják szeretettel régi és új vendégeiket egyaránt.