Pedig csak annyi a bűnöm, hogy elestem robogóval egy csendes budai utcában. Csak bennem és a motoromban keletkezett kár, másban szerencsére nem. Ittas sem voltam, mégis, a rendőrség megbüntetett 10 ezer forintra azzal, hogy nem a látási és egyéb viszonyoknak megfelelően vezettem. Egyébként még jól jártam – írják határozatukban –, mert akár 150 ezer forint is lehetne a bírság. És hogy felhívják a figyelmemet: „szabálysértés elkövetésétől a jövőben tartózkodjon, mert ismételt szabályszegés esetén cselekménye szigorúbb elbírálás alá esik”. Ezt talán fölösleges volt beleírni a szövegbe, mert
amikor a kórházban magamhoz tértem, becsületszavamra egyből megfogadtam, hogy a jövőben nem tervezek hasonló balesetet elszenvedni.
A 10 ezer forint beváltható „12 (tizenkettő)” óra közérdekű munkára, viszont ha nem fizetek, és nem dolgozom, akkor a járásbíróság két nap elzárásra ítél. Fellebbezni nyolc napig lehet. A fentieket taglaló határozat az én hibámból a megadott időn túl jutott el hozzám, de hát, aki lusta, és némi törésekre hivatkozva ágyban fekszik, és nem megy el a postára az ajánlott leveléért, az magára vessen. Pedig perelni szerettem volna, ami tetemes költségekkel (szakértők, ügyvéd, egyebek) jár, de vannak elvi kérdések, amikhez ragaszkodik az ember. Az bosszantott például, hogy a nyavalyába engedik, hogy egy eszméletvesztéssel, agyrázkódással járó baleset sérültjét fél órával az esés után kihallgassák, holott arra az egész napra és a következőre sem emlékszik?
Nem lehet például, hogy kiszaladt elém egy macska, és én hülye nem keresztülmentem rajta, hanem megpróbáltam kikerülni?
El lehetett volna ezen rágódni. Az is előfordulhat, hogy kihallgatás közben a biztos urakra hagytam minden ingóságomat és ingatlanomat. Azóta is attól rettegek, hogy egy napon ülök otthon kisgatyában, kanalazgatom a ciberelevest, erre papírt lobogtatva becsönget Kovács Kettő tizedes, kitesz bennünket az utcára, és amikor kocsiba ülnénk, ciccegve elkéri a slusszkulcsot is.
Mindent összevetve a bírság befizetése túl egyszerűnek tűnt, a börtönélethez több okból sem fűlt a fogam, például évekig nem kapnék vízumot, ezért önérzetesen a – civilek nyelvén közhasznúként emlegetett – közérdekű munkát választottam.
Ne tegye! – volt a munkaügyi központ (mert az ügyet ott kell indítani) munkatársának első mondata. Túl sok energiába és pénzbe kerül, például orvosi alkalmassági vizsgálatot kell készíttetni a tisztiorvosi hivatalnál, ami 3700 forint. Van rá 15 napom, különben mehetek a böribe. A központ egyébként olyan, mint bármelyik hivatal: telefonon semmit nem lehet elintézni náluk, még időpontot sem sikerült egyeztetni.
A bőr- és nemibeteg-gondozókban lehet ilyen a hangulat,
sok szomorú, magába roskadt ember bámulja a cipője orrát, és igyekszik nem szemkontaktust létesíteni a többiekkel.
Sokan vagyunk, úgy is fogalmazhatnék, hogy a hely kihasználtsága parádés, mert a korábbi összevonásoknak köszönhetően a IX., XI., XII. és XXII. kerület is ide tartozik. Tehát alsó hangon fél nap szabi azoknak, akiknek van munkájuk, akiknek meg nincsen, azok úgyis ráérnek.
Kapok egy igazolást arról, hogy a közérdekű munkavégzés céljából megjelentem, nyilatkozatban jelentem ki egyebek mellett, hogy nem vagyok „fogyatékos személy” (ezt az anamnézisem alapján simán elhiszik), sem a várandósság 12. hetét elért nő.
Megyek az ÁNTSZ-hez. A portás elkéri a papírjaimat. Nem csak az irataimat, a munkaügyis és egyéb papírjaimat is. A portás. „Aha, szóval büntis, ott a kartonozó, ezt a papírt meg pecsételtesse le az orvossal, és hozza vissza, ha végzett.” Ekkor jutok a bevezetőben már említett kartonozóhoz, ahonnan barátságos kávéillat szüremlik ki, aztán a kasszához járulok (nem 3700, hanem 3300 forintot kell fizetni), majd onnan egy orvoshoz kerülök, aki így hív be:
Maga a büntis? Jöjjön!”
Kezdem úgy érezni magam, mint Trunkó Barnabás Az óvszeres című jelenetében a Bodrogi Gyula alakította karakter.
A doktornő a színlátásomtól kezdve a karhosszúságomig mindent megvizsgál, döbbenetemre azt is megkérdezi, van-e tetoválásom.
– Tessék mondani, az mennyiben van hatással arra, hogy tudok-e munkát végezni?
– Ne szórakozzon velem, kérem, itt van ez a rubrika, bele kell írni valamit – válaszolja. Ennyiben maradunk, aztán továbbküld egy másik emeletre.
– Úgy készüljön, hogy a doktornő nagyon alapos, a vizsgálat simán eltarthat másfél óráig is! – bocsát utamra.
– Doktornő? – kérdezek vissza. Ekkor derül ki, hogy ő nem orvos, hanem valamiféle asszisztens, csak hát ugye
ez nem Hoffner Mici néni tánc- és illemtanórája 1927-ből,
ezért csak én mutatkoztam be, ráadásul az úrhölgynek táblácskája sincsen a hófehér köpenyén, ahonnan leolvashatnám, ki is ő voltaképpen.
Az újabb emeleten található orvosnál két fontos dolog derül ki. Egyrészt, hogy igenis létezik a szappanoperákban és kabarétréfákban szereplő orvos típusa, miután a doktor következetesen így beszél: „Ajjaj, törött csontocskákkal nem lesz könnyű fizikai munkát végeznünk. Ugye, nem gondoltuk komolyan, hogy a kis lapockánkat terhelni fogjuk?” Másrészt az is kiderül, hogy miután eltörött a lapockám, négy bordám, csak hogy a legnagyobb tételeket említsem, a kórházból kell orvosi igazolást hoznom az orvosnak arról, hogy orvosilag dolgozhatom. Egészen pontosan arról, hogy „már keresőképes” vagyok, ezt egy külön papírra fel is írják nekem, hátha légnyomást is kaptam Isonzónál.
Beutalóm nincsen, ezért másnap vadászni kezdek a kórházi traumatológián. Megvárok néhány műtétet, majd amikor végképp elfogy a türelmem, egy otthonában elesett idős nénike és egy megvert hajléktalan között besurranok a mentősök által használt oldalajtón. Olyan papírt nem kaphatok, amin az szerepel, hogy keresőképes vagyok, csak olyat, amin az áll, hogy munkába állhatok, az előbbit a körzeti orvostól kérhetem.
Ezen a ponton megtépem gyolcsruhámat, hamut szórok a fejemre, bűnbocsánatot tartok, és majdnem szerzetesnek állok,
de nem, nem vonulhatok ki a világból, ha ugyanis 15 napon belül nincsen alkalmassági, akkor mehetek a kaptárba. Szerencsére megvan a tisztiorvosi doktor telefonszáma, és fel is veszi, én meg könyörgőre fogom. „Jól van, így is jó lesz, hozza a papírt holnap délelőtt.”
Másnap néhány óra várakozás után kezemben a munkaalkalmassági papír! Ady Endre vagyok, lelkemben kis rőzse-dalok égnek. Egy évig érvényes (nem a tűz, a papír), csak mondjuk a baleset miatt az szerepel rajta, hogy csökkent munkaképességű vagyok, ami jó esetben egy-két hét vagy hónap múltán már nem lesz igaz. Mindegy. Most éppen papírom van arról, hogy többek közt „hideg munkahelyen” és „zárttéri meleg munkahelyen munkát nem végezhet”-ek. Csendben jegyzem meg, hogy egy front hatására éppen melegebb van az ilyenkor megszokottnál, de néhány napja havazott.
Ezt a szakemberek a „tél” terminus technicusszal szokták leírni, és az a jellemzője, hogy kint hideg, bent meg meleg van.
Újból vissza a munkaügyi központba, ahol az ügyintéző csak ennyit kérdez: na ugye? Igen, teljesen igaza volt – vallom be töredelmesen –, annyit kellett szaladgálni, hogy utólag belátom, ha valaki ki tud izzadni 10 ezer forintot, jobban jár, ha fizet, mint ha belevág a közmunka intézésébe. Ennyiben maradunk, majd kiderül végre, hogy a világról szerzett elmélyült tudásomat per pillanat három helyen kamatoztathatom: lehetek utcaseprő, fénymásoló az egyik önkormányzatnál, illetve dolgozhatok egy állatmenhelyen. Az, hogy melyiket választottam, kiderül riportunk következő részéből.