Pogácsát és pezsgőt majszolgatnak a Várkert Bazár egyik emeleti termében a jólöltözött urak és hölgyek. A környezet zavarba ejtő. Kék és sárga fények világítanak, fekete-fehér fényképekkel van tele a fal, miniszoknyás hostessek walkmannek látszó tárgyakat osztogatnak, a pogácsás tálkák fehér lepellel borított kerek felületű könyöklőkön és fémkeretes, üvegtetejű tálalóasztalkákon állnak, az italokat barna-narancssárga színbe öltözött felszolgálók osztogatják.
„Ahhoz képest, hogy milyen modern minden, az ajtók keretei koloniál stílusúak” - mondja egy szakállas úr. „A vécé is katasztrófa. A zárható helyiségen belül egymás mellett áll egy piszoár meg egy csésze. Ki használja ezeket együtt? Ezt biztosan megírom a blogomon” - mondja. A háttérben smooth jazz szól, de a terem hátuljában valami belezavar. Egy tangóharmonikát szorongató fiatalember gyakorol egy széken ülve. Az egyik ajtó egy üvegpadlójú hídra nyílik. A túloldalt
az ajtó fölé egy Schuster Lóránt idézetet írtak a falra.
Szerda délután van, ma tartják a „Duna fővárosai - Bécs, Budapest - Párhuzamos városképek 1850-1920” című kiállítás megnyitóját. A kiállítás lényege, hogy korabeli
fényképekkel reprezentálják, mennyire hasonlított egymásra a két város akkoriban.
A sarokban gyakorló fiatalemberről kiderült, hogy virtuóz, és hogy áprilisban diplomázik. Ő nyitja ugyanis a programot egy 10 perces vehemens tangóharmonika szólóval, ami közben néha még dobként is használja a hangszerét és fél kézzel üti-vágja.
A felkonferáló hölgy Sarlós Istvánt szólítja a színpadra, de Tarlós István megy fel. Papírról olvassa fel saját mondatait. Komolyan, megfontoltan áll ki, szálfaegyenes testtartásban. Lassan, tagoltan beszél, minden egyes vesszőt komolyan vesz a mondataiban.
Egyből elsüt egy poént: Lehet, hogy megírják, hogy
negyedszer is megnyitották a Várkert Bazárt.
A közönség nevet, de máris komolyabb lesz a hangulat, amikor megtudjuk, hogy a Várkert Bazár milyen sokáig állt elhagyatottan, mielőtt újra ismét régi fényében tündökölhetett.
Utána a főpolgármester a kiegyezés és az első világháború közötti korszakról mesél. Nagy idők lehettek. A népesség robbanásszerűen nőtt, sorra emelték a bérpalotákat, és a város Magyarország szellemi és kulturális központja lett. „Így van ez ma is, és ezt el is mondom mindenhol” - mondja Tarlós, aki szerint Budapest az első világháború előtt a kétpólusú birodalom egyenrangú központja lett. A polgármester szerint sok közös van a két városban. A körutas szerkezet, a széles pályán haladó villamosok, és persze, hogy mindkettőben van operaház.
L. Simon László Tarlós ellenpólusának tűnik. A kultúráért több szempontból is felelős államtitkár laza testtartásban támaszkodik az állványra, ide-oda forgatja a fejét. Nincs nála puska, fejből mondja végig a mondókáját. Holnap is Bécsben fog ebédelni, remélhetőleg Bécsi szeletet.
L. Simon a monarchia építészetét és kultúráját dicséri. Gyakran fordul meg az osztrák fővárosban, Budapesten pedig még gyakrabban, így tudja, hogy miről beszél. Az államtitkár azt is elmeséli, hogy szeretné a gyerekeinek átadni a monarchia fílinget, ezért
minden évben elviszi a családot valamelyik monarchia fílingű városban.
L. Simon szerint figyelemreméltó, hogy az osztrákok mennyivel szerencsésebbek voltak, mint mi. Elkerülte őket a szocializmus pusztítása, és a sok szép épületük eredeti állapotában maradt meg, vagy abba lett visszaújjítva. Az államtitkár azt is elmondta, hogy Hauszman Alajos a mi Otto Wagnerünk.