Kést használok, de sebészeti célra, nem csonkításra – így kezdi John Durham Peters, „A mélység tornácán – A szólásszabadság és a liberális hagyomány" című, magyarul most megjelent könyvét. A Wolters Kluwer Kiadó által kiadott 2005-ös mű a „liberalizmus házon belüli" kritikáját adja, és nem egy külső támadás. A szerző sokakhoz hasonlóan elvet minden a szólás- és sajtószabadságra vonatkozó állami korlátozást. Számára a legfontosabb, hogy mind a megszólalás, mind a meghallgatás mindenki számára biztosított joggá váljon.
A könyv megkísérli a demokráciát a vallásos, de szűklátókörű jobb, és a szekuláris, de arrogáns bal szákutcájából kivezetni. Durham szerint a jobboldal akkor a legjobb, ha szekuláris, a baloldal pedig ha vallásos. A szabadság alapító gondolkodói, mint Pál apostol és John Milton, buzgó hívők voltak, és társadalmi rendjük mély kritikusai a maguk különböző módján.
E pillanat megfelelő arra, hogy nemes örökségüket visszaköveteljük, ha valahogy ki akarunk keveredni a kék (az amerikai demokraták színe) és a vörös (az amerikai republikánusok színe) államok káoszából az Egyesült Államokban. Durham szerint csak az lehet a demokrácia újjáépítésének kezdőpontja, ha sikerül kikeveredni a józan ész és a haladás versus vallás és hit vitájának a káoszából.
Koltay András, a Médiatanács tagja szerint John Durham Peters professzor, az iowai egyetem tanárának könyve a szólásszabadság filozófiai alapvetéseire tanít minket, és ez két okból is üdvös cselekedet tőle: egyfelől a kötetben alaposan mérlegre tett eszmék korántsem gyökereznek kellő mélységben jelenlegi jogrendszerünkben és különböző közösségeink saját kultúrájában, másfelől pedig a kötet olyan kérdéseket feszeget, amelyekben jellegüknél fogva sehol, még a szólásszabadság alapozásával nálunknál jóval többet időző államokban sem lehet teljes egyetértés.
Mint szükségszerűen mindenki, aki szívén viseli a szólásszabadság és az emberi méltóság sorsát, Peters professzor is tudatosan fikcióra építi stratégiáját. A szólásszabadság és a méltóság harcosai (jóhiszeműen ideértve a tekintélyes döntéshozó testületeket, bíróságokat, alkotmánybíróságokat és némi gyanakvás mellett akár magát a jogalkotót is) nem képesek többre, mint feltalálni egy általuk helyesnek gondolt elképzelt világot, amelyben mindkét szempont érvényesülésre képes.
Hogy aztán e mívesen kimunkált, ténylegesen is felépített, sőt beköltözhető világnak mi lesz a sorsa (belakják-e? gyakorolják-e a biztosított jogokat? becsben tartják-e őket? lerombolják? nevetségessé teszik?), az már tisztán a demos döntésein múlik.
Itt Európában az e kötetben is elképzelt önérzetes állampolgár egyszerre utasítaná el a képmutató, a nyilvánossággal szemben jogaira hivatkozó politikust és a felületes, pártos, az igazság megtalálásában nem érdekelt sajtót, tisztelné az egyén választási lehetőségét, de kárhoztatná a morális szakadékokba vezető kereskedelmi médiát, óvakodna az államtól, de elvárásai is lennének vele szemben a szabadság tényleges gyakorlásának biztosítása tárgyában, és egészen biztosan nem várná gondjai megoldását kizárólag vagy elsősorban a jogrendszertől.
A szerző tanít és vitára késztet egyszerre, miközben szédítő kultúrtörténeti kalandozásra hív, Szent Pál apostoltól indulva korunkba megérkezve; hiába, a szólásszabadság története egyben az emberiség története. Aki nem ebben az összefüggésben vizsgálja a szólásszabadság kérdéseit, az nem juthat messzire – véli Koltay András.