Én Koppány akartam lenni

Vágólapra másolva!

"Amikor egy darabban játszottunk Sztankay Istvánnal, nem sokat beszélgettünk. Szűkszavúan, pontos mondatokkal beszélt hozzám, de ezek nagyon is használható mondatok voltak. A büfében nem találkoztunk, nem ittunk meg együtt egy kávét. A bemutató után legfeljebb annyit mondott, hogy jól van. És tovább ment" - mondta Zöld Csaba, a József Attila Színház színésze az Origonak adott interjúban. Sztankay István halála után tudta meg, hogy valójában mit gondolt róla a művész. Otthon ugyanis sokat beszélt a családjának Zöld Csabáról, hogy mennyire tehetséges, és milyen jól játszik a darabban. Nemrég pedig Sztankay-díjat kapott.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

József Attila Színház Zöld Csaba

Mi volt az első meghatározó élmény, amikor már gondolta, hogy a színészettel vagy a zenével szeretne foglalkozni?

Marosvásárhelyen születtem és ott is nőttem fel. Nagyon bizonytalan voltam, amikor középiskolát választottam. Tudtam, hogy érdekel a zene, a színház és a művészet, de fogalmam sem volt, hogy mi leszek, ha „nagy leszek”. A bátyám – aki három évvel idősebb nálam – informatikát tanult. Mivel folyton őt követtem gyerekként, úgy döntöttem, hogy én is informatika szakra megyek. Aztán lesz, ami lesz.

Két-három hónap múlva éreztem: ez nem az én utam. Nem az én világom.

Iszonyúan szenvedtem a reáltárgyaktól. Nem gondolom, hogy egy ostoba gyerek lennék, egészen egyszerűen máshoz van érzékem. Színjátszó kört alapítottam, közben egy másikba is beléptem, aztán lett egy blues-zenekarom és egy jazz-vokál-quartettem. Ezen kívül a középiskola alatt többször műsorokat is vezettem különböző rendezvényeken.

Az iskola igazgatója egyszer meg is kérdezte, hogy „maga nem akart volna inkább művészeti iskolába menni?”.

Végül nem bántam meg, hogy ezt az iskolát végeztem, mert én abban hiszek, hogy bármennyire is rossz döntést hoz az ember az adott pillanatban, azért kell azt az utat járnia, hogy tanuljon belőle, fejlődjön, és úgy lépjen tovább .

De mi volt az első musical vagy színdarab, ami igazán megfogta?

Egy különös betegség miatt – amit a mai napig nem tudtak pontosan diagnosztizálni – léket kellett fúrni a koponyámba a túlnyomás miatt. A 3 éves korom előtti időszakról ezért nincsenek emlékeim. Hároméves koromban újra kellett tanulnom járni, beszélni, ülni. Nulláról kezdtem mindent. Utána viszont az első meghatározó emlékem az, hogy édesanyáméktól kaptam egy bakelit lemezt. Az István a király volt az. Néhány hét múlva az egész darabot kívülről énekeltem – és persze Koppány volt a kedvencem.

Én négy éves koromban Koppány akartam lenni, erre pontosan emlékszem.

Amikor először találkoztam már színészként Vikidál Gyulával, csak ráztam a kezét, és azt mondtam: „Úristen, Gyula, te nem tudod, hogy mit jelentettél nekem, és hogy ez a személyes találkozó nekem milyen pillanat.” Ő rendkívül szerény és nagyszerű ember, így azt láttam, nem is tudott mit kezdeni ezzel a rajongással.

Amikor négyévesen énekelte otthon az István a királyt, akkor a szülei már észrevették, hogy rendkívüli hangi adottságai vannak?

Nem tudom. Soha nem mondták. Édesapám – aki magyar- és román irodalmat tanított és tanít ma is – tíz évig énekelt a filharmónia kórusában, amikor nem volt szükség magyar képesítésű tanárokra Marosvásárhelyen. Később én is egy évig énekeltem ott. Bizonyára hallották, tudták, hogy tudok énekelni, de nem volt erről különösebben szó otthon.

Először a marosvásárhelyi színművészeti főiskolára jelentkezett. Miért?

Eredetileg a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem musical szakára szerettem volna jelentkezni, de lekéstem róla. Akkor négy évente indították azt a szakot, és éppen abban az évben nem indult. Így mentem a marosvásárhelyi főiskolára – ahol viszont nem volt musical szak. Felvettek, de tudtam, hogy három év múlva jelentkezem Budapestre.

2001-ben elsőre fel is vették Budapestre az egyetemre. Ön szerint számított az, hogy már Marosvásárhelyen megtanulta a színház alapjait?

Szerintem nem, sőt, bizonyos szempontból kifejezetten hátrányos helyzetben voltam. Nagyon komolyan vették ugyanis a korhatárt – azt, hogy a lehető legfiatalabbakat vegyék fel, azonnal érettségi után, ugyanis ők még alakíthatók. Akinek már volt némi rutinja a színpadon, játszott már színházban, azokat talán nehezebben lehet „gyurmázni”. Természetesen, volt egy erős alapom, amit a marosvásárhelyi főiskolán szereztem, de nem hiszem, hogy ez befolyásolta volna a döntéshozókat.

Hogyan emlékszik vissza a budapesti egyetemi évekre?

Csodálatos osztályom volt. Egyébként most lesz osztálytalálkozónk vasárnap – és minden évben megtartjuk. Az egyetem alatt együtt nyaraltunk, sokszor együtt járunk fellépni, szóval: még most is, ennyi idő után is szorosan összetart az osztály. Az egyetemen két meghatározó szerep jut eszembe: az egyik a Kokainfutár című darab, amelyben Xantippe professzor szerepét játszottam. Bagó Bertalan rendezte. A másik a Hegedűs a háztetőn volt, ahol Tevje szerepét játszottam. Csodálatos musical-szerep. Szerintem akkor még túl fiatal voltam ehhez, de talán még most is fiatal lennék. Pedig már három gyerekem van. Nyilván akkor még nem tudtam az apaságról túl sokat, és úgy próbáltam a szerepet magamévá tenni. Ezek felejthetetlen szerepek és darabok voltak számomra.

Egyébként nem voltam túlzottan szerencsés helyzetben az egyetemen, ugyanis a fiúk között én voltam a legidősebb. Nemcsak az évek számát tekintve, hanem kinézetre is. Ezért főleg apa-szerepeket kaptam.

Olyan szerepeket játszottam, amelyekre nem feltétlenül vágyik egy fiatal gyerek. De valahol mélyen megőriztem a hitemet, és tudtam, hogy eljön az én időm, és kamatoztatni tudom majd azokat a szerepeket, amelyeket akkor játszottam.

Aztán tényleg eljött az ön ideje: rögtön a főiskola után a József Attila Színházba került, ahol egymás után kapta a főszerepeket. Ki hívta a színházhoz?

Léner Péter volt a színház igazgatója akkor, és tanított is az egyetemen. Méhes László volt a főrendező. Negyedéves voltam, amikor felhívott, hogy volna-e kedvem a József Attila színházhoz szerződni. Nagyon boldog voltam. Ez 2005-ben volt, azóta is itt vagyok. 2011-ben igazgatóváltás volt. Nemcsák Károly igazgató úr is bízik bennem és csodálatos feladatokat ad.

Mi volt az első szerepe a József Attila Színházban? Emlékszik rá?

Ó, persze. Még főiskolás voltam, amikor felhívott Léner tanár úr, és azt mondta, hogy a Játék a kastélyban című darabba kellene beugranom, mert az egyik szereplőnek kisebb balesete volt, és nem tud játszani. Két napom volt arra, hogy megtanuljam a szerepet.

Hogyan lehet két nap alatt megtanulni egy szerepet?

Én is megijedtem, ezt bevallom. Éjjel-nappal tanultam a szöveget. A rendezőasszisztenssel átvettük a mozgásokat,

aztán ránéztem a szereposztásra: Bodrogi Gyula, Sztankay István... Ekkor tényleg azt gondoltam, hogy „Atyaúristen, mi lesz velem?”

Mondanom sem kell, hogy hihetetlenül kedvesek, segítőkészek voltak, rengeteget tanultam tőlük. Bámultam őket, ahogyan léteznek a színpadon, vagy akár a takarásban. Azt is csodálattal figyeltem, ahogyan a szerepükre készülnek. Mielőtt belépnek a színpadra. Mindenki máshogy megy be.

Ön hogyan készül a szerepére, mielőtt színpadra lép?

Ez titok. (nevet) Ha egy nagyobb szerepet játszom, szeretek egyedül lenni az öltözőmben, és meditálok. Ez nem a szó szoros értelmében vett meditáció – csak valami hasonló.

Egymás után kapja a fontos, nagy szerepeket a József Attila színházban. Van valami, amit nagyon el szeretne játszani, de még nem kapta meg?

Nagy álmom volt, hogy valamikor eljátszhassam a Nyomorultakban Jean Valjean szerepét. Amikor Szirtes tanár úr felhívott, hogy menjek el a meghallgatásra, az volt az érzésem, hogy ezt csak én ronthatom el. Valamit megéreztem. Amikor sikerült, és megkaptam a szerepet, napokig nem tudtam elhinni. Örömmámorban úsztam. Az a szerepálmom teljesült.

Valakinek nemrégen azt meséltem, hogy az lenne a csoda, ha a másik szerepálmomat, a La Mancha lovagjában a főszerepet megkapnám. Az szinte már giccses lenne. Akkor még nem tudtam, hogy a jövő évadban milyen darabokat játszunk majd. Aztán megtudtam. Én leszek a főszereplő a darabban – mert hogy játsszuk a La Mancha lovagját.

Most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy keresnem kell magamnak egy új álmot. De abban biztos vagyok, hogy találok.

Valaki azt írta az egyik kritikában, hogy ön az egyetlen magyar musicalszínész, aki el tudja énekelni Jean Valjean szerepét. Olvassa az önről szóló kritikákat?

Nem szeretek kritikát olvasni. A pozitív kritika jól esik, de zavarba ejt. Nem tudok mit kezdeni vele. A negatív pedig érzékenyen érint. Ezt nem tagadom. A kritikusnak szíve joga leírni azt, ahogyan ő látja a darabot. Az pedig vagy tetszik, vagy nem. Ezt el kell fogadni. Mint ahogyan a nézők kritikáit is.

Az idén rendez is egy darabot. Ez az első rendezése?

Igen. Ez Mrozek: Nyílt tengeren című darabja lesz. Már volt egy házi főpróba. Hálás vagyok Nemcsák Károlynak, hogy így bízott bennem, és megadott minden támogatást. Októbertől rendszeresen játsszuk, és szeretnénk középiskolákba is eljutni a darabbal.

Miért éppen ezt a darabot választotta?

Nagyon szeretem Mrozeket és az abszurdot.

Számomra az abszurd archetípusokat, embereket, szituációkat mutat meg nagyon sarkítottan. Ez megadja annak a lehetőségét, hogy mi ezt hogyan kódoljuk át saját magunkban.

Mindig is nagyon érdekelt, hogy mitől lesz valaki beosztott és mitől lesz főnök. Milyen fajta habitus kell ahhoz, hogy mindig jókor legyen az ember jó helyen, és hogy pontosan tudja, hogy éppen akkor kihez kell fordulni. A darab többé-kevésbé kész, még kicsit javítgatunk rajta, de őszre már jó lesz.

Ilyenkor hogyan rendezi a színészeket? A barátai? Ők is rendezik majd egyszer önt?

Volt a fejemben egy szereposztás. Blazsovszky Ákos, Előd Álmos és Chajnóczki Balázs – a barátaim. Az első pillanatban elfogadtak és én is hamar legyőztem a gátlásaimat. Volt egy elképzelésem, és ebben ők partnerek voltak. Nekik is volt rengeteg ötletük, és ezeket is megvalósítottuk. Szeretnék még rendezni, de most azt érzem, hogy nem tudnám komolyan venni magam, ha 60-70 vagy akár 80 éves érdemes, Kossuth-díjas művészeket kellene rendeznem. Lehet, hogy eljön annak is az ideje. Nem tudom. Egy biztos: az alkotási folyamatot nagyon szeretem.

A színészeten kívül a zenével is foglalkozik. Hány zenekara volt?

Volt néhány zenekarom otthon is, és itt, Budapesten is. Volt egy időszak az életemben, amikor rock sztár akartam lenni. Gyerekkoromban alapvetően rock zenét hallgattam.

Kik voltak a kedvencei? A régebbi, Led Zeppelin-vonal, vagy az újabbak?

Apám generációjának a zenei ízlését követtem. Pink Floyd, Led Zeppelin, Deep Purple. Később jött a Guns N' Roses. Aztán szerettem meg a bluest, így az első zenekarom is blues-zenekar volt. Ezután jött a jazz. Marosvásárhelyen is voltak zenekaraim, és itt, Budapesten is létrehoztam a Grünnia nevű zenekart. Később Zöld Csaba és zenekara néven újabb formációt alapítottam. De fel kellett állítanom egy sorrendet: így a színészet volt mindig is az első. Most titokban a második lemezemen dolgozom, de kevés időm van rá. Majd ha készen van, megkeresem a zenészeket, akikkel együtt játszottam, és felvesszük ezt a nagylemezt is.

Mondta, hogy három gyermeke van. Mit szólnak az édesapjukhoz? Büszkék önre?

A kislányom 1 éves, a középső fiam 2 és fél éves, a legnagyobb pedig 9 éves. Ő most éppen énekes akar lenni.

Örülne, ha a fia is énekelne?

Még nem gondolkodom ezen. Tudom, hogy ebben a korban még nem lehet tudni pontosan, hogy mi lesz a gyerekből. A saját példámból tudom. Nekem volt olyan időszak is, 4-5 éves koromban, amikor katolikus pap akartam lenni. Nagymamám azt mondta: de ugye tudod, hogy a katolikus papoknak nem lehet barátnőjük? Azt válaszoltam erre: Ja, akkor nem leszek pap.

Mégis, nem örülne, ha a fia az ön pályáját vinné tovább? Jó hangja van egyébként?

Szerintem jól énekel, igen. Nem tudom, hogy örülnék-e. De szerintem ezzel mindenki így van. Az orvos barátaim is néha azt mondják, hogy rettegnek a gondolattól is, hogy a gyerekük az orvosi pályát válassza. Én nem rettegek, csak féltem. Látom ennek a pályának a nehézségeit is, nemcsak a szépségeit. Ettől óvnám a gyerekeimet. De ahogy mondtam: még nem gondolkodom ezen, inkább mondjuk úgy, hogy nem forszírozom. Az ő döntésük lesz, és reméljük, jó döntést hoznak.

Nyilván szereti a szakma is és a közönség is, számtalan díjat kapott már mindkettőtől. Melyiket tartja a legfontosabbnak?

Minden díj, elismerés nagyon fontos. Most egy közönségdíjat kaptam. De korábban Kaló Flórián díjjal és Sztankay-díjjal tüntettek ki. Én ezeket a díjakat mind feladatnak tekintem. Meg szeretnék felelni minden elismerésnek. A

Sztankay-díjjal kapcsolatban az volt a hihetetlenül megható, hogy én nem tudtam, hogy Sztankay István, ez a nagyszerű művész pontosan mit gondol rólam. Amikor egy darabban játszottunk, nem sokat beszélgettünk. Szűkszavúan, pontos mondatokkal beszélt hozzám, de ezek nagyon is használható mondatok voltak. A büfében nem találkoztunk, nem ittunk meg együtt egy kávét. A bemutató után legfeljebb annyit mondott, hogy „jól van.” És tovább ment. A halála után tudtam meg, amikor Bea, az özvegye megalapította ezt a díjat, hogy Sztankay István milyen pozitívan nyilatkozott otthon rólam.

Ezért is döntött úgy, hogy az első díjat nekem adja. Nagyon megható volt. Zavarba jöttem. Egy ilyen csodálatos művész ilyen jókat gondolt rólam – és ez közvetett módon, az özvegye által tudom meg. Végtelenül jól esett – és hálás voltam. A másik a közönség díja. Ez ugyanolyan értékes számomra, hiszen mégiscsak azért választjuk ezt a pályát, hogy annak az 400-500, vagy 50 vagy akár 4 ezer embernek ott és akkor tökéletesen megfeleljünk. Az elmúlt év nagyon sok erőt adott nekem. Visszaigazolta, hogy jól döntöttem, amikor ezt a pályát választottam. Csak arra sarkall – és ezt mindenféle közhely nélkül mondom -, hogy még keményebben dolgozzak és még többet érjek el. Ezek a díjak inkább feladatok, mint elismerések számomra.