Általános tendenciának számít a parlamentáris rendszerű országokban, hogy az éppen aktuális kormányok a ciklusuk felénél állnak a legrosszabbul a közvélemény-kutatásokban. A gyenge népszerűségi mutatók mellett általában a félidőben szokták a legtöbb időközi választást is elveszíteni. Sok esetben pedig ekkor történnek meg a miniszterváltások a legfontosabb tárcáknál.
Nagy-Britanniában a 2010-ben és 2015-ben is diadalmaskodó konzervatívok 2012 végén 10-15 százalékponttal voltak lemaradva az ellenzéki Munkáspárttól. A 2012-es helyhatósági választásokon a baloldali ellenzék diadalmaskodott, de
2013-tól kezdve elindult fölfelé
a David Cameron vezette alakulat, és végül a várakozásokkal szemben nagyon simán megnyerték a tavalyi parlamenti választást.
Ezzel szemben rengeteg példa van arra is, hogy az éppen aktuális kormánynak már nem sikerül fordítania a félidős negatív tendenciákon. Ez történt 2007–2012 között Franciaországban, vagy a legutóbbi parlamenti ciklusban Portugáliában. Arra is van példa, hogy egy kormánypárt a félidőben az élen áll, majd a választásokon vereséget szenved. Lengyelországban pontosan ez történt a Polgári Platformmal, ők a 2015-ös választás véghajrájában buktak el.
Magyarországon a rendszerváltás óta egyszer sem volt előrehozott választás, így az eddigi hat négyéves ciklus tendenciából bizonyos következtetéseket le lehet vonni. Itthon a félidős válság kifejezést először a 90-es évek közepén használták. Akkor az 1996-os év eseményeit értékelték így, mivel a Horn-kormány akkor jutott el támogatottsági mélypontjára, és úgy tűnt az MSZP–SZDSZ-koalíció idő előtt felbomlik.
A félidős válságok egyik oka, hogy két évvel a választások után a kormánypártokban általában bekövetkezik egyfajta fáradtság. A mindennapos kormányzás elveszi az erőt attól, hogy egy párt folyamatosan megújuljon, és sok esetben
a kabinet számára kínos ügyek is ekkor kerülnek napvilágra.
Ráadásul a következő választás még viszonylag messze van, ezért a kormányok nem is nagyon foglalkoznak vele, így a belső villongások is felerősödhetnek.
A rendszerváltozás utáni első kormány esetében nem lehet félidős válságról beszélni. Az Antall József vezette kabinetnek hónapról hónapra válságos helyzeteket kellett orvosolnia. A korábbi gazdasági rendszer szétesését, a világhatalmi rendszer átrendeződését, a piacgazdaságra való átállást és a délszláv háború hatásait egyszerre kellett kezelni. Mindezek a tényezők nem tették lehetővé, hogy a kormány a választásokhoz közeledve olyan intézkedéseket hozzon, amik javíthatták volna az MDF esélyeit. A párt 1994-es bukása törvényszerű volt.
1996-ról már föntebb említettünk néhány szót. A Horn-kormány a megszorító intézkedéseit még 1995 tavaszán, Bokros Lajos vezetésével meghozta, így az MSZP a népszerűségi mélypontját 1996 elején érte el. Talán már a közelgő választásokat figyelve
Horn menesztette pénzügyminiszterét,
így kormánya megszabadult a legnépszerűtlenebb tagjától. Ezt követően, ha lassan is, de a szocialisták népszerűsége elkezdett fölfelé araszolni, de ez kevés volt ahhoz, hogy 1998-ban nyerjenek.
Az első Orbán-kormány félidejében szintén az ellenzék jelentős előnyét mutatták a felmérések. Ha akkor lett volna választás, akkor az MSZP és az SZDSZ nagyon stabil parlamenti többséget szerzett volna. A Fidesz akkor sorozatban veszítette el az időközi választásokat, így például egy olyan székesfehérvári országgyűlési körzetben kapott ki, ahol azóta mindig nyert. Mindezt fölismerve a kormány fordulatot hajtott végre.
A gazdaságpolitikai vezetésben jelentős változás történt azzal, hogy Chikán Attilát Matolcsy György váltotta. A Fideszben pedig Orbán Viktor helyére Kövér László került. A kormány némi lazítást hajtott végre a költségvetésben, jelentősen emelte a minimálbért. Mindezek a lépések azonban nem voltak elegendőek ahhoz, hogy megfordítsák a számukra kedvezőtlen folyamatokat. A Fidesz csak arra volt képes, hogy nagyon szorossá tegye a 2002-es választást, de nyerni nem tudott.
2004-ben a félidős válság olyan méreteket öltött, hogy az MSZP–SZDSZ-es többségnek menesztenie kellett Medgyessy Pétert. A Fidesz akkor nagy fölénnyel megnyerte az első hazai európai parlamenti választást, és az időközi voksolásokon is nagyon jól teljesített. Előnye olyan nagynak tűnt, hogy sok politikai elemző szinte biztosra vette a 2006-os kormányváltást. A miniszterelnök-csere és a következő másfél év költségvetési lazítása oda vezetett, hogy az MSZP fordított, és Gyurcsány Ferenc alakíthatott kormányt 2006-ban.
A második Gyurcsány-kormány ciklusa nagyban hasonlított az Antall-kormány időszakára. A kormány a 2006-os őszi események és a megszorító intézkedések miatt nagyon gyorsan elveszítette támogatóinak jelentős részét. 2008-ban nem volt félidős válság, mivel ezt követően is folytatódott a kormány mélyrepülése. A gazdasági világválság és a 2009-es miniszterelnöki casting csak bebiztosította a Fidesz kétharmados győzelmét.
Négy évvel ezelőtt meglehetősen mély válságba süllyedt a második Orbán-kormány. A gazdasági recesszió mellett a pártnak jelentős nemzetközi támadásokkal kellett szembenéznie. Mindemellett a Fidesz–KDNP támogatottsága a 2010-es eredményhez képest nagyjából a harmadára csökkent. Mindez azzal járt, hogy több időközi választást elvesztett a kormánypárt, és
minden abban az irányba mutatott, hogy 2014-ben kormányváltás lesz.
A Fidesz-kormány, érzékelve nehéz helyzetét, minimális fordulatot hajtott végre. Így távozott a kormányból Réthelyi Miklós és Fellegi Tamás. 2012 végén elindult a rezsicsökkentés, és a kormány szerencséjére 2013-tól a gazdaság is kilábalt a recesszióból. Az ellenzék megosztottsága és a további lazító intézkedések révén a Fidesz végül kétharmados többséget szerzett 2014-ben.
A Fidesz–KDNP jelenleg jóval népszerűbb, mint az előző ciklus azonos időszakában (plusz nyolc százalékpont). Másrészt, a ciklus középen a kormányzó pártok támogatottságát nem a növekedés, hanem épp ellenkezőleg, a népszerűségi mélypont szokta jellemezni – vélekedett Lánczi Tamás. A Századvég vezető elemzője szerint mindennek a hátterében a politikai napirend megváltozása, a kiegyenlítettebb médiaviszonyok és az ellenzék válsága áll.
Való igaz, hogy úgy tűnik, a mostani kormányt elkerülte a félidős válság, de inkább arról lehet beszélni, hogy ezt úgymond előrehozta a Fidesz. A kormánypárt
2014 őszén és 2015 tavaszán került nagyon súlyos krízisbe.
Ennek egyik eleme a vezetők közötti belháború, a másik pedig az előkészítetlen kormányzati intézkedések bejelentése és részbeni bevezetése volt. A párt viharos gyorsasággal vesztett el legalább egymillió szavazót, majd 2015 elején a kétharmados többségét is. A válságon a belső viták lezárásával, a stabil gazdasági teljesítménnyel és elsősorban a menekültválság kezelésével sikerült úrrá lenni.
A félidős válság a rendszerváltozás óta négyszer (1996, 2000, 2004, 2012) érte el a kormányokat. Ezek közül a legutóbbi kettőt tudták sikeresen kezelni a regnáló kabinetek, mivel később megnyerték a választásokat, míg korábban
nem sikerült megfordítani a negatív tendenciákat.
Lehet-e a mai helyzetből messzemenő következtetéseket levonni a következő választásra? Ami biztosnak tűnik, hogy a Fidesznek reális esélye lesz arra 2018-ban, hogy akár zsinórban harmadszorra országgyűlési választást nyerjen, de a nyugati és a térségbeli példák is azt mutatják, hogy nem elég a félidőben vezetni.