Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Bő egy évvel a 2018-as országgyűlési választások előtt gomba módjára szaporodnak az új pártok. Ennek oka egyrészt teljesen természetes, mivel a világ minden országában a parlamenti voksolások előtt megélénkül a politikai élet, és azok is megpróbálják a mandátumszerzést, akik korábban nem kívántak beleszólni a politikai döntésekbe. A másik ok pedig a remélt állami támogatás megszerzése, amit Magyarországon az egyszázalékos küszöb elérése biztosíthat.
Az esélytelen indulók számára minden bizonnyal követendő példa a Fodor Gábor vezette Magyar Liberális Párt.
Az egyszemélyes alakulat 2017-ben összesen 75,1 millió forintnyi támogatást kap
a költségvetéstől, miközben önállóan egyetlen országgyűlési választáson sem indult el. Összehasonlításképpen a parlamenti küszöböt 2014-ben éppen csak átlépő LMP 241,3 milliót kap majd idén. A politikai élet kisebb szereplői számára tehát az életben maradást jelentheti a vágyott egy százalék elérése, de kinek is van erre esélye?
Ahhoz, hogy felmérjük a mostani esélyeket, érdemes egy kicsit visszamenni az időben, és megnézni, hány párt tudott az egy- és ötszázalékos sávban végezni az országgyűlési választásokon. 1990-ben az első parlamenti választáson öt párt szerzett egy százaléknál többet, de öt százaléknál kevesebbet. Összesen 694 013 szavazatot kaptak, ami 14,12 százalékot jelentett volna közösen. Ezzel a feltételezett eredménnyel a harmadik legerősebb párt lett volna Magyarországon ez a képzeletbeli alakulat.
1994-ben már csak négy olyan párt volt, ami átlépte az egyszázalékos küszöböt, de nem jutott be a parlamentbe. Összesített szavazatarányuk 6,21 százalék volt, ami jelentős visszaesés volt 1990-hez képest. Ennek egyik oka az lehetett, hogy a választók egyre kevésbé szavaztak olyan erőre, aminek kevés esélye volt a bejutásra.
1998-ban szintén négy alakulat landolt az egy- és ötszázalékos sávban,
összesen 10,4 százaléknyi szavazatot gyűjtve.
A 2002-es választáson már csak három olyan párt volt, ami nem jutott be a parlamentbe, de elérte az egy százalékot. Ők összesen 10,43 százalékot értek el, ami gyakorlatilag megfelelt az 1998-as közös támogatottságnak. A 2006-os parlamenti választás jelentős fordulatot hozott, mivel akkor egyedül a MIÉP-Jobbiknak sikerült az egy százalékot elérnie a parlamenten kívül rekedt erők közül. Ők akkor csak 119 ezer szavazatot kaptak. A Munkáspárt 16 év után maradt le az egy százalékról, mivel csak 0,41 százalékot sikerült csak gyűjteniük.
A 2010-es országgyűlési választás sem hozott fordulatot, mivel akkor is egy parlamenten kívüli pártnak (MDF) sikerült az egy százalékot elérni. A Dávid Ibolya és Bokros Lajos bukásába kerülő szereplés (2,67 százalék) arra jó volt, hogy
az utódok még négy évig gazdálkodhattak a több száz milliós állami támogatásból.
A 2014-es országgyűlési választás pedig a rendszerváltás óta először azt az eredményt hozta, hogy a parlamenten kívüli erők közül senkinek sem sikerült egyszázaléknyi szavazatot összegyűjtenie.
Az elmúlt évtizedek tendenciái azt mutatják, hogy egyre kevesebb párt képes a parlamenten kívüli állami támogatást elérni. Az utóbbi években csak azok reménykedhettek az egy százalék elérésében, akiknek jelentős országos hálózatuk volt, majdnem az összes egyéni kerületben állítottak jelöltet, és az országos médiába is sikerült valahogyan bejutniuk. A Munkáspártnak egészen 1990-től 2006-ig sikerült magát az állami támogatotti körben tartania, de ennek nagyrészt szociológiai okai voltak.
2014-ben az is új jelenség volt, hogy
az egyszázalékos küszöböt még megközelíteni sem sikerült a pártoknak.
A Munkáspárt csupán 0,56 százalékot gyűjtött, míg az őt követő Haza Nem Eladó Mozgalom 0,47 százalékot. Összehasonlításképpen 2010-ben a Seres Mária vezette Civil Mozgalom 0,89 százalékot ért el, így nagyobb szerencsével ők is elérhették volna az egy százalékot. A tendencia tehát teljesen egyértelmű: a választók nem igazán adnak bizalmat azon erőknek, amelyekben nem látják a parlamentbe jutás valós esélyét. De mi lesz 2018-ban?
A legutolsó közvélemény-kutatások szerint, ha minden párt önállóan indulna, akkor a Fidesz-KDNP, az MSZP, a Jobbik, a Demokratikus Koalíció, az LMP, az Együtt szinte biztosan elérné az egyszázalékos eredményt. A Párbeszéd és a Liberálisok valahol az egyszázalékos küszöb környékén végeznének. Így az is elképzelhető lenne, hogy akár négy párt végezne az egy- és ötszázalékos sávban. Persze ezek a mostani felmérési adatok alapján lévő feltételezések.
A találgatásokat nagyban felülírhatja, hogy a kis támogatottsággal rendelkező, de kormányváltást akaró szervezetek
2014-hez hasonlóan ismét összeállnak.
Egy ilyen lehetőség pedig megnyithatja az utat azon szervezetek előtt, amelyek nem kívánnak a részesei lenni egy ilyen összefogásnak. A helyzetük azonban, mint már korábban utaltunk rá, egyáltalán nem egyszerű.
Az egy százalék fölötti eredményben csak az reménykedhet, akinek van egy országos arca. Erre a legjobb példa a Centrum Párt, amit Kupa Mihály repített közel négyszázalékos támogatottságra. Az országos arc azonban nem minden, ha nincsen elég egyéni jelöltje egy pártnak, akkor nagyon nehéz a jó eredmény elérése. Seres Mária Civil Mozgalma 2010 előtt majdnem egy országos népszavazást is ki tudott kényszeríteni, de mivel csak 24 egyéni jelöltje volt az országgyűlési választáson, ezért az egy százalékot sem sikerült abszolválnia.
Ha megvan az ismert arc, az egyéni jelöltek nagy száma, és az országos médiafelület, akkor lehet eséllyel nekifutni az egy százaléknak. Az egyik ilyen párt, aki esélyesnek tűnik most, az a Momentum Mozgalom. Azonban a neoliberális alakulat lendülete, úgy tűnik, a budapesti olimpia megfúrása után kifulladt,
március 15-i rendezvényük is mérsékelt érdeklődés mellett zajlott.
Ráadásul a Momentum a korábbi segítőinek a szimpátiáját is elvesztette, miután kijelentették, hogy a mai ellenzéki pártok közül senkivel sem kötnének koalíciót. Trágárkodásaikkal, botrányaikkal egyre kevésbé tűnnek komolyan vehető pártnak.
Az egyik új üdvöske Gémesi György pártja, de az ő esetében országos hálózatról nem lehet beszélni. A gödöllői polgármestert csupán egy szűkebb régió ismeri, így az egy százalék elérése számukra a mostani helyzetben óriási siker lenne. A 2014-ben indult politikai erők közül természetesen a Munkáspárt ismét próbálkozni fog az egy százalék elérésével. A párt egyébként a legutóbbi önkormányzati választás óta az összes időközin elindult, bár meglehetősen kevés sikerrel.
Az egy százalék elérése azért is fontos egy új politikai erőnek, mert így megteremtheti magának a következő időszak építkezésének az alapjait. Erre a legjobb példa a MIÉP volt. Csurka István pártja 1994-ben csupán 1,58 százalékot kapott, de az állami támogatásnak is köszönhetően az alakulat életben maradt, és egy sikeres kampánnyal, valamint az MSZP-SZDSZ kormány éles kritizálásával 1998-ban sikerült bejutniuk a parlamentbe.
Jól látszik, hogy választásról választásra egyre nehezebb az egy és öt százalék közötti sávban megragadniuk a pártoknak. A szavazók 1990-ben még sokkal nagyobb hajlandóságot mutattak arra, hogy olyan erőkre adják a szavazatukat, amelyeknek a jövője egyáltalán nem volt biztosítva.
A választói magatartás azonban sokat változott az elmúlt évtizedekben,
és az emberek egyre ritkábban voksolnak olyan erőkre, amelyeknek semmi esélyük nincsen a bejutásra. Éppen emiatt az egy százalék elérése a kis pártok számára 2018-ban már a főnyereménnyel egyenlő eredmény lenne.
