Ha helyi szinten tudok hatni, akkor már előrébb ment a világ

Vágólapra másolva!

Talán enyhén drámai kifejezés lenne, hogy Szászvárhoz sosem volt kegyes a sors, de az kétségtelen, ha valamiből kijutott a településnek, hát akkor az a kihívások sorozata. Az egész kálvária kezdődött a török időkben, amikor szinte ide-oda foglalgatták a város közepén álló várat, de legalábbis háromszor felgyújtották. Ma a vár gyönyörű látnivaló lett. Az egykori város faluvá zsugorodott. Aztán beindult a bányászat, ami a 20. század végére meg is szűnt, így pedig munka nélkül maradt az immáron nagyközség lakosságának a fele, és azóta is nehéz helyzetben vannak a helyi családok, akiknek Raffael István próbál segíteni, ahogy csak lehet.

Hankó Viktor

Vágólapra másolva!

Jószolgálat-díj

Jószolgálat-díj

A Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány díja azokat a szociális területeken tevékenykedő professzionális és önkéntes segítőket szeretné elismerni, akik áldozatos és példaértékű munkájukkal sokat tesznek a hátrányos helyzetű társadalmi rétegekért. Az Origo a díj médiapartnereként hetente mutatja be az idei díjazottakat. Raffael István egyéni kategóriában, a kisebbségekért végzett szociális munkáért kapott Jószolgálat-díjat.

Szászvár utcáin járva elsőre nem sok nyomát látni, hogy egyébként továbbra sem sikerült maradéktalanul kilábalnia a településnek a nehéz időszakból. Pláne, ha körbenézünk a főtéren. Látni néhány bányászati emléket, ott a barokk plébániatemplom (benne a 19. századi orgonával), aranyhalak úszkálnak a tér közepén lévő szökőkutas tóban, az étteremben rántott hús sült krumplival, rendezett utcák, nyírt fák. A problémák itt szinte egyáltalán nem törnek felszínre. Nem úgy a fő tértől nem messze lévő ún. zárdában.

Ahogy a nevéből is kitűnik: egy egykori apácazárdáról van szó. A világháború után nagyot fordult a politika iránya, úgyhogy kikergették az apácákat, a hetvenes években pedig ún. cs-lakásokat alakítottak ki a zárdában. Cs, vagyis csökkentett értékű. Az akkori program alapján a Szászvár külterületén élő cigányokat telepítették ide, és aztán ott is hagyták őket. Eleinte önkormányzati lakások voltak, később aztán egyszerűen potom pénzért eladták az ingatlanokat. A lakók azonban nemigen tudtak mit kezdeni a saját tulajdonnal, nem tudták felújítani az évtizedek óta omladozó lakásokat, mert nem volt rá pénz. A zárda pedig szép lassan lepusztult.

A felső szinten lévő lakások állapota nemhogy romlott, hanem szó szerint rohadni kezdett. Az udvar közepén egy hatalmas pöcegödör tátongott, csurig telve ürülékkel, a vízben apró férgek tekeredtek. Itt született Raffael István is. A kilátástalanság kellős közepén. Egyetlen dolog volt, ami kapaszkodót és reményt jelentett számára: az édesanyja és az ő szorgalma. A három általánost végzett asszony idősgondozóként dolgozott, sokan dicsérték a munkáját, főzött, takarított - mindig amire éppen szükség volt. A kis István is sokat látott édesanyja munkájából, azt mondja, hogy tőle örökölhette a szociális érzékenységet és a szorgalmat. Mindkettőből kijutott bőven. A - nyugodtan mondhatjuk - embertelen körülmények ellenére tanult. Miközben körülötte mások folyamatosan kallódtak el. Kitartásának meg is született a gyümölcse: leérettségizett és még egy szakmája is lett, méghozzá kertész. Kitűnő bizonyítvánnyal végzett. A borászat volt az egyik kedvenc témája. Segített ebben az is, hogy a szászvári Német Egyesület csoportjába járt táncolni, aztán pedig zenélni. Ebben a körben meg nem volt meglepő az, ha valaki leérettségizett és továbbtanult. Jók is lettek az eredményei annyira, hogy továbbtanuljon. Az agrár- és a szociális szakok közül végül az utóbbit választotta. 2000-ben került az egyetemre, a tanulással párhuzamosan pedig már végzett is civil munkát: romák segítése, különböző pályázatokkal való foglalkozás volt a feladat. Azt mondja, hogy a vallás is nagyon sokat segített az úton - gyerekkora óta rendszeresen jár misére. „Nyilván motivált az is, hogy valamivel jobbat szeretnék elérni, amiben most élek, másrészt pedig, hogyha tudok, akkor szeretnék segíteni” - mondja István.

„Voltak helyzetek, amelyek hihetetlenül nehéznek tűntek. Sok különböző szituációt ismertem meg nagyon korán. A Khetanipe Egyesületnél nagyon sok mindent megismertem. Itt immár 17 éve vagyok vezetőségi tag is. Segítségükkel jutottam fel Pestre és találkoztam pesti emberekkel. Már ez is ritka volt azoknak, akik közül én jöttem, de az egyesülettel ráadásul még világot is láttam. Jártam Madridban, Prágában, Szófiában. Ők nyitották meg nekem a világot - szó szerint. Tanulmányozhattam az ottani szociális szerveződéseket, rengeteget tanultam ezekből” – magyarázza, miközben érződik, hogy ma is végtelenül hálás.

Közben egy településsel arrébb, Mágocson, körbevezet a saját szerény otthonában is. Kedves kis lakás, tipikus cigány otthon: színes, vidám, temperamentumos, sok dísztárggyal és az egész mélyen vallásos. Rohangál körülöttünk a két gyermeke, be nem áll a szájuk, elevenek, mosolygósak. Ikrek. A konyhában üldögéltünk, átmegyünk a szobába, a falon egy festmény. "Egy kortárs cigány művész festette rólunk. A feleségemről és rólam" - mutatja a képet, amelyen átöleli egymást a fiatal pár, majd elhallgat, elmereng. A rajongott és szeretett felesége már évek óta nem él. A szülés után 12 órával meghalt.

„Döbbenetes volt” - szólal meg végül, majd folytatja: „lelkileg igyekeznem kellett tartanom magam. Segített az, hogy nagyon sokat voltam a gyerekeimmel, de kértem más szakembertől is segítséget. Fontos volt ez, hiszen továbbra is rendkívül nehéz családhelyzetekkel találkozom és egyszerűen nem szabad, hogy elvigyenek ezek a dolgok. Nekik ugyanis segítőre van szükségük, nem pedig sajnálóra”.

Családsegítéssel 2005 óta foglalkozik. Bár rengeteg nehéz helyzettel találkozott, azt mondja, hogy ma már tudja ezeket kezelni. "Ha van egy szituáció, melyhez hozzátesszük az én tudásomat és az ő akaratukat, akkor ezeket a lehetőségeket kell kimeríteni. Az adott illetőnek is meg kell találnunk a motivációját arra, hogy menjen előre, hogy jobb legye. Ha ez összejön, akkor tudunk segíteni, ha nem, akkor nem feltétlenül én vagyok a hibás. Nem kell azt mondani, hogy itt a világvége. Hanem azt, hogy mindent megtettem, amit lehetett" - magyarázza határozottan. Kedves, nyájas személyiség, de a tekintetén látszik, hogy sokat látott már, megedzette az élet, tudja, hogy mit beszél. „Nem volt egyszerű ezt megtanulni, de egy idő után az ember látja a saját határait, a környezete és az ország lehetőségeit. Amit lehet, én mindig igyekszem megtenni. Ez egy olyan szakma, amibe könnyen bele lehet roskadni, mert esetleg nem látni sikerélményt. Ezt azonban én nem engedhetem meg magamnak, hiszen ott vannak a gyerekeim is.”

Felmerül persze a kérdés, hogy vajon ebben a szakmában van-e egyáltalán sikerélmény? Lehet-e valamit kezdeni az első pillantásra kilátástalanságban tengődő cigánysággal? "A sikerélmény elsősorban az, hogyha az illető kap valamit. Mondjuk sikerül neki szerezni valamilyen önkormányzati támogatást - anyagit, vagy természetbelit. Siker az is, ha az illető maga intézi a saját problémáját. Nem szalad vissza hozzám, hanem azt mondja, hogy ezt inkább megpróbálom egyedül. Ez ugyanis már a fejlődés jele és ez egy jó sikerélmény."

Na, de vissza Szászvárra. Azon belül is a zárdához, amelyet egyébként nemrég újítottak fel. "A zárda egy jó példa a sikerélményre. Elértük azt, hogy a települési önkormányzat és a kisebbség között párbeszéd induljon. Más nyelvet beszél ugyanis egy önkormányzati alkalmazott, mint mondjuk egy itt élő ember. El lehet képzelni, hogy mégis hogyan él és gondolkodik egy itteni ember. A zárda korábban gyakorlatilag egy putritelep volt. Áprilistól olyan büdös volt, hogy a közelében elsétáló emberek inkább átmentek az utca másik oldalára." Szemmel látható, hogy ma már homlokegyenest más a helyzet. Van itt egy iroda, új műanyag nyílászárók a korábbi szétrohadt ablakok helyén, megcsinálták a szigetelést, kivakolták és festették az egészet, a tetőt közmunkások és szakember segítségével újították fel. Bár a jelenlegi és a korábbi lakókörülmények között ég és föld a különbség, a benne lakók kilátástalansága ezzel nem sokat változott.

Ijesztő történetek sorakoznak elkallódott és kábítószerező fiatalokról, betegségekről, reménytelenségről. Hiszen ki foglalkoztatna egy alig pár általánost végzett, betegeskedő cigányembert? "A szociális munkás azzal gazdálkodik, ami van, a rendszeren változtatni nem tudunk" - látja István is a helyzetet, ugyanakkor szerinte sokszor már az is nehézséget jelent, hogy az illető megértse a saját problémáját. Egyáltalán felfogja, hogy mi a valós problémája. Fontos az is, hogy ne mindig István csináljon mindent a rászorulók helyett, hanem együtt találják meg a lehetőségeket. "Segíts magadon és Isten is megsegít kvázi" - mondja hozzátéve azt, hogyha adódik - akár hosszabb, akár rövidebb távra – lehetőség közmunkára, akkor azt nyilván kihasználják.

Huszonévesen, még az egyetemi évek alatt kezdte el a többiekkel a "Nyári iskolát", egy programot, amelyben szászvári és környékbeli roma gyerekeket szerveztek utakat az ország olyan ismert és híres helyeire, ahová azonban még a gyerekek szülei sem tudtak eljutni. "Az első években még az volt, hogy bejártunk a szászvári suliba és egy héten keresztül délelőtti programként olvastunk, számoltunk. Ez azért inkább kulturális program volt. Láttuk, hogy milyen sokat jelentett ez. Sokan voltak, akik szakmát szereztek, le is érettségiztek, sőt olyan is, akinek már felsőfokú nyelvvizsgája van! Persze akadtak olyanok is, akik nem voltak vevők arra, hogy másként éljenek" - aminek számos oka lehet. Ezek között ott van a szegény és kilátástalan körülmények közül gyors kiszakadást hazudó kábítószer, annak is a pusztítóbb, szintetikus fajtái. Például a herbál. Olcsón hozzá lehet jutni. Ez pedig fontos szempont. "Egyébként annyira nem gyakori, hogy teljesen elvesznének. Hiszen kisebb célok mindig vannak, amelyekért lehet menni előre. Jogsit letenni, kicsit szépíteni a házon, a környezeten". A cigány kisebbségi önkormányzat ma is igyekszik értelmes programokat adni a családok részére.

István egy hetének jelentős része amúgy a főállásról szól. "Öt település tartozik hozzám, mint családsegítőhöz. Minden nap más településre járok ki. Délelőtt ügyfélfogadás van, meg családlátogatás, intézményekkel tartom a kapcsolatot" - meséli a hétköznapok menetrendjét. Azt mondja, hogy bárki bármikor fordulhat hozzá és igyekeznek megtalálni azt, hogy milyen irányba kell tovább menni. Van, akinek segíteni kell kitölteni egy hivatali papírt, van, akinek csak egy telefonszámra van szüksége és sajnos van, akinek a gyermekét kell gondozásba venni, mert szülőként már képtelen például enni adni a legkisebbnek. Törvény szerint 25 család tartozhat hozzá, de a valóság sokszor inkább ennek a duplája. Azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy "az élet hozza a dolgokat."

A sok nehéz történet feldolgozásában nagyon sokat segít a zene is. Ahogy ülünk a zárda előtti egyik padon, az egyik ott lakó srác odahozza nekünk a gitárját. István rögtön ölbe kapja a hangszert és már fürgén szaladnak és ugrálnak az ujjai a húrokon. Pattogós, szenvedéllyel teli dallamokat játszik határozottan, keményen. Bár a tekintete mintha még inkább élesedne és szigorodna, az arca kisimul játék közben. „Sokan a kollégáim közül beleroppannak a segítői munkába. Gyomorfekélybe és hasonlókba keverednek, mert nem tudják megérteni azt, hogy nincs olyan, hogy nem tudunk segíteni. Ahogy említettem már: én tényleg mindent igyekszem megtenni, ha a családoknak ezzel sem tudom megoldani a problémáit, akkor az nem az én felelősségem. Muszáj meghúznom a határt, mert másként nem lehet.”

Azt mondja, hogy sokat segít neki a fejlődési lehetőség is. "Szakmán belül is megyek előre. Most megint egyetemre járok. A reflekív addiktológiai szociális szakember szakra. Ez magyarul a szenvedélybetegeknek való szociális segítés. Függők, alkoholisták, kábítószeresek. Fontos, hogy bővüljenek az ismereteim, mert ezzel is fejlődöm. Meg általánosságban is nagyon jó szemléletet ad a reflektivitás. Sok mindent már most is másként látok, mint korábban. Megtanultam értékelni a tulajdonságaimat és fejleszteni azokat. Így fordulok a gyermekeim felé is, akik egyértelműen megérzik a pozitív változást." Ha azonban ez nem lenne elég, akkor még az adósságkezelési tanácsadói képzést is elvégezte, amire sajnos megint csak komoly igény van. Ez a szakterület egy nagyon speciális része a szociális munkának. Sokaknak ugyanis olyan életvezetési tanácsokat kell adni, mint például "ma egy kiló kenyér, meg fél kiló hús és kész. Ha ugyanis ennél több fogyna el, akkor nem tudja befizetni a számlákat, a megkapott részletfizetési kedvezménnyel együtt. Nagyon fontos, hogy ez ember ebbe az irányba is fejlődjön!"

Emellett még előadásokat is tart diákoknak és felnőtteknek is – lelki egészségről, csoport fejlesztésről, romakultúráról, előítélet-mentes kommunikációról - amelyről azt mondja, hogy legalább annyira fejlődés számára, mint a hallgatóknak. "Nagyon sokat tanulok abból, hogy beszélgetek velük, reflektálnak a gondolataimra. Mi az, amit jobban csinálhatnék, mit kérdeznek vissza - ezt mind beépítem magamnak. Sokat szoktam még olvasni is. Nagyon jó könyveket." Meg hát persze a zene és a tánc! "Hosszú ideig versenytáncoltam, most tanítok például középiskolákban szalagavatók idején. A gitár is mindig itt van. Legalábbis, ha van egy kis szabadidőm, akkor igyekszem magamhoz venni. Kellenek ezek, hiszen nem dohányzom, nem kávézom, nem iszom".

Híre távolabbi falvakba is eljutott már. Sokan kérik a segítségét máshonnan is. „Kérdezik, hogy mit lehetne csinálni a romákkal. Én mindig elmondom, hogy nagyon fontos az, hogy a helyi szinten lévő energiaforrásokat találjuk meg és azokra építve adjunk lehetőséget a romáknak. Lehet, hogy országos szinten én már nem tudok megváltoztatni dolgokat, de ha helyi szinten tudok hatni az emberekre, a polgármesterre és a helyiekre és megtalálom azt a módot, hogyan tudnak együttműködni egymással, akkor már előrébb ment a világ. Hosszú évek óta ez a jelmondatom. Az Élet minden pillanata egy lehetőség arra, hogy Emberként viselkedjünk.”

A Jószolgálat-díjról és a 2017-es díjazottakról ide kattintva olvashat még.