A béke legjobb eszköze az elrettentés.
Tartják a régi stratégiák. Nem véletlenül.
Emlékezzünk csak, amikor hat évvel ezelőtt nemzetközi nyomás alatt állt a kormány, amikor nagy erők mozdultak meg, hogy keresztbe tegyenek a magyaroknak, amikor senki által meg nem választott szereplők, külföldi, gazdasági és politikai érdektől vezérelt hatalmak mindent megtettek azért, hogy a választópolgárok által felhatalmazott, legitim nemzeti kormányt buktassanak, akkor jelent meg a politika arénájában a Békemenet.
A Békemenet valójában a harc eszköze. Célja az elrettentés demonstrálása. Az ellenfél visszariasztása attól, hogy itt is megtegyék azt, amit máshol már megtettek. Méghozzá a békés demonstrálás, a nyugodt hang, a kiállás eszközével.
Amíg ugyanis nem volt Békemenet, addig erősen tartotta magát az elképzelés, hogy tüntetést, demonstrációt megszervezni csak egy kormánnyal szemben lehet. A cél is világos volt, azért kell a feszkó, hogy bukjon a kormány.
A modell működött is. Soros működtette is.
Aztán jött a nagy pofára esés.
Magyarországon nem a nemzeti kormánnyal szemben, hanem amellett vonultak fel százezrek, méghozzá békésen, azt skandálva, hogy „Magyarország nem lesz gyarmat."
A százezrektől aztán az ellenfél visszariadt.
Győztek a magyarok.
S azóta nálunk magyarhonban az a helyzet, hogy a kormánnyal szemben legfeljebb néhány ezren lébecolnak, dszeggolnak az Oktogonon, megvillantják a telcsijüket, aztán meg hazamennek. Míg Orbán mellett, mögött, ha beindul a Békemenet, sok tízezren-százezren tömörülnek.
Ezért nem lett a Kossuth térből Majdan. Budapestből pedig Kijev.
Hihetetlen, hogy ezt még mindig nem értik.
Holnap lesz a napja, hogy kapnak még egy jelet.
Elrettentésül, mit is akarnak és mit nem a magyar emberek.
G. Fodor Gábor, a Századvég elnökhelyettesének, a 888.hu főszerkesztőjének írása az Origónak