Tőkés László: Nem indulok 2019-ben az európai parlamenti választásokon

Csak azért nem léptem ki az Európai Néppártból, mert lojális vagyok nemzetstratégiai szövetségeseinkhez és Orbán Viktor barátomhoz – jelentette ki az Origónak adott exkluzív interjújában Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EP korábbi alelnöke, aki szerint a Néppárt képviselői cserben hagyták Magyarországot, lemondtak a keresztény Európáról. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke szerint Manfred Weber már a szocialistákkal és a liberálisokkal is megállapodott egy jövőbeni nagykoalícióról. Tőkés László beszélt még a romániai belpolitikai válságról; a terrorváddal börtönbe zárt székely fiatalokról. 

Több ciklus óta európai parlamenti képviselő. Ülések, egyeztetések, találkozók százai után. A kemény vitáktól sem maradt távol. Végignézte, ahogy Magyarországból bűnbakot kreálnak megannyi raportőrrel, aminek a csúcspontja a Soros-Sargentini-jelentés. Kik és milyen erők állnak mindennek háttérben? Mert magukról csupa jót állítanak: ők az igazi demokraták, az európai értékek őrzői, Magyarország meg valami zavaros pária.

Történelmi párhuzammal élve az az érzésem, mintha a honfoglalás korát élnénk, amikor tűzzel-vassal próbálták elüldözni a magyarokat a Kárpát-medencéből. Sokszor nem is csodálkozom a romániai magyarellenességen, amikor az európai képviselők egy jelentős része a saját határvédőire támad. A másik történelmi érzéshalmaz az oszmán hódítások idején betöltött magyar szerepet juttatja eszembe. A keresztény Európa védőbástyája voltunk, akárcsak ma. Az is elszomorító, hogy miközben vegzálnak minket az Európai Parlamentben, eszükbe sem jut Romániát számon kérniük a kisebbségeket ért elnyomás miatt.

Forrás: AFP//Peter Kohalmi

Ennek a koncepciós folyamatnak az egyik „csúcsteljesítménye a Tavares-jelentés volt, de azt követően jött a migrációs válság, az újkori muzulmán népvándorlás. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy észhez térnek. Ehelyett Európa cinkos módon segít rá a muzulmán invázióra, miközben Magyarország védi a közös határt. Kísértetiesnek tartom a történelmi analógiákat. Tanúja és elszenvedői vagyunk mindennek. De senki ne feledje: történelmi felelősség terhel mindahányunkat Európában a jövőért. Akik ellenünk szavaztak: ocsmány támadást intéztek Európa ellen.

A jelentést megszavazták, igaz, csalással, a jogszerűség egyelőre tragikomikus. Viszont a frontvonalak egyre világosabban látszanak. Az őshonos nemzetek azonosságát, kultúráját megőrizni kívánó tábor az egyik oldalon; a felvilágosodásnak hívott, világmegváltó, globalista, nemzetek nélküli értékvilágot erőltetők a másik oldalon. Mit vár a 2019 májusi uniós választásoktól?

Számomra ez úgy tevődik fel, hogy nem az a kérdés, hogy van-e reményünk, esélyünk, hanem hogy minden erőnkkel szembe kell szállnunk a Sargentini-jelentés mögött álló érdekkörökkel, politikai erőkkel. Nyilvánvaló, hogy nem a jogállamiság, a demokrácia volt a jelentés motivációja, az csak hamisított elterelés. A kulcskérdés ma a kontinensen a migráció és Európa jövője. És ezen a frontvonalon nemcsak az EU baloldali, liberális elitjével, hanem az ENSZ bürokratáival, a mögöttük álló hatalmi szándékokkal is meg kell küzdeni. A migrációs válság ugyanis globális. A liberálisok és baloldaliak mintha köztulajdonba akarnák venni a Földet. Úgy gondolják: el kell tüntetni a nemzetállamokat, hogy létrejöhessen egy világra szóló falanszter. Arra, hogy van-e esélyünk ezzel a háttérhatalommal szemben, egyáltalán merünk-e újat húzni velük, egyetlen válasz lehet: nincs hova hátrálnunk. Várom a nemzetek felébredését. Erre jelzés az USA-ban zajló átalakulás, az angolok morgolódása, amely a Brexitben nyilvánult meg leginkább. De ilyen a V4-ek erősödése, amely egyáltalán nem tetszik a nyugati liberális és baloldali erőknek. Remélem, 2019-ben Nyugaton is megerősödnek a józan erők.

Sokszor az az érzés, hogy az Európai Néppárt képviselőinek egy része annyira kereszténydemokrata, mint amennyire Adenauer (Konrad Adenauer német kancellár, az Európai Unió elődszervezetének és Európa egyesülésének gondolati atyja – a szerk.) a hatvanas években anarcho-kommunista lett volna. Hogyan jutott idáig ez a pártcsalád?

Számomra a néppártbeli többségnek a viselkedése a leginkább lesújtó. Képzeljük el lelki szemeinkkel az Európai Unió karéját a szavazáskor. Az egyik oldalon a baloldali liberálisok örömködnek, miközben a legnépesebb frakció tagjai, a néppárti képviselők hallgatva sunyítanak. Ezt az elitet, ezt az embertípust kísértetiesen megtestesíti Manfred Weber, akinek párttársai, a bajor CSU-s frakciótagok mindegyike velünk szavazott, kivéve őt, aki a csoportjuk elnöke. El is szólta magát, amikor a szocialistáknak és a liberálisoknak koalíciót ajánlott 2019-re. Ez kissé elsikkadt a hírekben, de nem árt ügyelni minderre.
Megítélésem szerint a Néppárt jövője szempontjából a magyar vonal a kitörési pont. Épp azzal veszítheti el a Néppárt a meghatározó szerepét az Európai Parlamentben, ha szembemegy a kontinens polgárainak akaratával.

Összességében a néppárti kollégák cserben hagytak bennünket, lemondtak a keresztény Európáról. Ez a tudathasadás szintje. Így hasonlik meg a keresztény Európa, a civilizáció koronájának tartott fehér ember társadalma. Ezzel kell szembenézni.

Forrás: AFP//Peter Kohalmi

Mikor vesztette el az illúzióit, hogy a papíron szövetséges európai nemzeti pártok értik az alapító atyákat? Vagyis azt, hogy Európa keresztény lesz, vagy nem lesz? Esetleg vannak még illúziói?

Ez a kiábrándulás EP-képviselőségem első éveiben elkezdődött. Évtizedekig felnéztünk a nyugati demokráciákra, oda küldtük S.O.S. üzeneteinket, onnan vártuk a felmentőket. Amikor bekerültem a körükbe, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy cseberből vederbe estünk. A nemzeti ügyek iránti érzéketlenség és a vallástalanság, mondhatom, szinte általános. Nehéz eldönteni, hogy melyik volt rosszabb: a kommunista ateizmus vagy a nyugati szekularizmus. Az első évektől elképedve láttam a fasisztázást, antiszemitázást. Ráadásul minket, magyarokat pécéztek ki mindezzel, miközben a vak is látja, tudja, hogy mindegyik szomszédunk nacionalistább nálunk.

Ebben a több mint egy évtizedes folyamatban veszítettem el az illúzióimat, és elárulom: az elmúlt hetekben úgy éreztem, hogy ki kell lépnem a Néppártból, független képviselőként folytatva a munkát. Egy dolog akadályozott meg ebben: a stratégiai szövetségeseinkhez, a Fidesz-KDNP-hez és Orbán Viktor barátomhoz fűző lojalitáskötelék.

Tavasszal jönnek az uniós választások. Az az érzése az embernek, hogy 1956 óta nem összpontosult annyi figyelem a világból Magyarországra, a magyarokra a következő fél évben, mint akkor. Ön egyházfi, ezért némi teológiai ízzel, de patetizmus nélkül kérdezem, leszünk-e, lehetünk-e kovásza a jövő Európájának?

A volt kommunista országok gazdag példatárát mutatják, hogy milyen szerepet játszottak a diktatúra évtizedeiben és annak lebontásában az egyházak. A német evangélikusok, a lengyel katolikusok, a Szolzsenyicin neve fémjelezte orosz pravoszlávok óriási erőt jelentettek. II. János Pál pápa szerepe pedig a napnál világosabb. Az elnyomás évtizedeit e nélkül nem élték volna túl ezek a nemzetek.
A mostani politikai helyzetben éppen ugyanezt látom. Mozgósítani kell hívő lelkeink sokaságát. Az egyháznak szerepet kell vállalni a politikában, ihletforrássá kell válnunk. Hadd hozzam ide az erdélyi magyar történelmi egyházaknak a példáját, amelyeknek sok évszázados küldetésük volt a nemzeti identitás őrzése, építése, és 1989 után is ezen az úton járnak. Orbán Viktor erős szövetségben áll a magyar egyházakkal, és ez hatalmas erő. Ezt a vonalat kell erősíteni, és ezt az erőt, utat kell felmutatnunk az elbutított és identitásukat vesztett EU-polgároknak.

Térjünk át szűkebb pátriájára, Erdélyre, a romániai politikai mezőre. Hogyan látják ott a román és a magyar közéletben az európai konfliktusmezőt? Ki hova áll majd?

Nem kérdéses, hogy az erdélyi, de a külhoni magyarság teljes mértékben támogatja Orbán Viktor politikáját. Román viszonylatban törés mutatkozik, de inkább kedvező. Romániában a politikai erők között Európa jövőjének ügyében vannak törésvonalak, de úgy látom, hogy a többség inkább a V4-ekkel tart, mint Németországgal, Franciaországgal, amelyek szegény, periférián élő rokonnak tartják a románságot. De azért itt szintén tapasztalható a tudathasadás. A román társadalom nehezen tudja levetkezni a történelmi alapú hagyományos magyarellenességet, de ebben is látok elmozdulást. Mi Erdélyben egyfelől támogatjuk, hogy Orbán Viktor megnyerje partnernek a románokat, viszont eközben nagyon gondosan kell eljárnia, hogy a csorbát szenvedett jogaink képviseletének ügyét se felejtse. Sajnos időként azt tapasztalom, hogy magyar kormányzat a helyes prioritás, vagyis Kelet-Közép-Európa nemzetei, államai szoros szövetségének megteremtése közben a kisebbségpolitikai vonatkozásokat háttérbe szorítja. Ez nagyon nehéz helyzetbe hoz minket, hiszen nem mondhatunk le a jogaink védelméről, az érdekeinkről.

Forrás: © European Union 2015 - EP/Genevieve Engel

A magyar sajtó egy nagy része lebutított egyszerűsítéssel követi a hónapok óta tartó romániai belpolitikai válságot. Ki kivel van? Melyek a valódi törésvonalak egy erdélyi magyar szemszögéből?

Még annyit az előző kérdéshez, hogy úgy érzem, hogy a magyar kormányzat időnként reálpolitikai okok miatt túlzott engedékenységet mutat a román nacionalizmussal szemben. Ez korrekcióra szorul, mert például, ami most Bukarestben a román elitben zajlik, annak kevés köze van a jogállamisághoz, nem beszélve a korrupció elleni harcról. Láthatatlan vagy alig látható erők hatalmi küzdelme zajlik, amelyben a polgárokat innen is, onnan is megvezetik, hergelik. A romániai tömegtüntetések, a forrongások nem a mi ügyünk, nem a mi harcunk. Idegenül nézzük, hogy mi történik. Egy bizánci típusú hatalmi harc folyik, amelyben a magyarság elhanyagolható mellékszereplő. Hogy erős párhuzamot mondjak, akárcsak a volt Jugoszláviát szétfeszítő balkáni háborúban, ott is szerep nélküli áldozatok lettek a magyarok. A lényeget tekintve, Romániában a korrupciós ügyeknek semmilyen jelentősége. Az idézőjelben ember arcú titkosszolgálati csoportok küzdenek a keményvonalas Ceausescu-féle titkosszolgálati hálózatokkal. Nehéz követni: ki-kivel van? Egyelőre csak a káoszt látom.

Az első politikus volt, aki személyesen meglátogatta a terrorváddal jogerősen elítélt kézdivásárhelyi fiatalokat a börtönben. A Székelyföldön az ítélet miatt forrnak az indulatok és növekszik a félelem. A legtöbb megszólaló koncepciósnak nevezte a teljes eljárást. Európában, de Magyarországon is szinte nulla a visszhang. Nem látom az emberi jogi szervezetek sorban állását a börtönkapuban. Az EU hivatalosságairól nem is beszélve.

A két fiatalember, Beke István és Szőcs Zoltán koncepciós per áldozata. Velük is üzent Bukarest: jó lesz, ha nem ugráltok. Ahogy mondtam, a romániai politikának áldozatai vagyunk, és nem a szereplői. A magyarellenes hullámok mind melléktermékei ennek a kaotikusan hullámzó közéletnek. Arra kell törekednünk, hogy ne opportunista módon álljunk a politikához, ahogy az RMDSZ, hanem elvi alapon. Nem szabad bedőlnünk a román pártok kísértésének, és sajnos Magyarország sem tudja felmérni a helyzetet, időnként akarva-akaratlanul rossz lóra tesz.

A székely fiúk perét követő lanyha reakciók jól mutatják, hogy a romániai, erdélyi magyar politikában rendszerváltozásra van szükség, hogy megerősödjön az érdekképviseletünk, és ne kelljen koncepciós perektől, állandó vegzálástól, pénzbírságtól tartanunk. Nem beszélve arról, hogy az ellopott magán- és közösségi vagyonunk egy jelentős részének visszaadását továbbra is szabotálják a román állam különböző hivatalai.

Százéves a gyulafehérvári nyilatkozat, amelyben a románság azt ígérte, hogy Erdély népeinek önrendelkezése, mai műszóval élve, autonómiája lesz. Budapestről nézve ebből a száz évből csak annyit látunk, hogy betelepítésekkel, elnyomással, üldözéssel telt. A szászokat, a zsidókat, mint a rabszolgákat adták el az anyaországaiknak, a magyarok pedig erősen megfogyatkoztak. A román elitek semmilyen autonómiáról nem akarnak még hallani sem.

Ennek a száz évnek a mérlege egyértelműen negatív. A gyulafehérvári ígéretekhez semmi köze nincs annak, ami történt. Jól felépített pánromán, pánortodox „sikertörténet" ez. Magyar részről pedig, ami időnként „pozitívumként" elhangzik, mind önámítás, önvigasztalás. Mivel revízióról nem lehet szó, mert semmi feltétel nem áll fenn, csak a gyulafehérvári ígéretekhez és a nemzetközi joghoz ragaszkodhatunk. Iuliu Maniu, aki valószínűleg a legtöbbet tette Erdély román elcsatolásáért, azt mondta: „Elnyomottakból nem akarunk elnyomókká válni". Az ellenkezője történt, elnyomókká váltak, ezért az erdélyi magyar ügyet, csúnyán fogalmazva, nemzetköziesíteni kell. Egyébként meg figyelmébe ajánlom mindenkinek, hogy a 100 éves forduló némileg hamis, mert az „egyesülés" dátuma nem 1918. december 1. A valóság: a győztes hatalmak trianoni diktátuma hozta létre 1920. június 4-én Nagy-Romániát.

Azt még egy kívülálló is látja, hogy a romániai magyar politikai erők, véleményformálók közötti együttműködés, közeledés – aminek az alapjai nehéz vitákkal terheltek – segíthetnének az önrendelkezés ügyében. Mi hibádzik a felek között?

Lépten-nyomon elhangzik a turáni átok, hogy milyenek a magyarok, amikor széthúznak. A valóság egészen más. A magyar nemzet szétfejlődött, és nem csak az utódállamokban. Úgy látom, hogy az egység csak a pluralitásban képzelhető el. Az utódállamok bizonyos magyar szereplői által hangoztatott leegyszerűsített egységretorika megtéveszti a magyarországi közszereplőket. A román titkosszolgálat pedig ennek örvend. Mert ne legyenek illúzióink, 1989 után is talált hídfőállásokat a román titkosszolgálat a magyar hivatalosságok köreiben. Nagyon komplex kérdés, olyan értelemben például, ahogy a Fidesz-KDNP a nemzeti politikai közösségünket megszervezte, nem kiszorítással kovácsolt egységet. Mi, amikor az RMDSZ-szel széles összefogást terveztünk, a politikai aknamunka nyomán ki lettünk taszítva. Nem mi hagytuk el a nemzeti egységet, hanem az RMDSZ lökött ki. Gondoljunk az MDF-re, ahol Dávid Ibolya azokat, akik ma a Fideszben és a KDNP-ben politizálnak, az összefogás, egyeztetés helyett egyszerűen kirakta a pártból.

Öt éve indult egy szolidaritási mozgalom Budafok-Tétényből, amely a székely zászlók kitűzésére biztatta a magyarországi önkormányzatokat, az egyházi és civil közösségeket, magánszemélyeket szerte a világon. Azóta a tapasztalatom, hogy a hétköznapi emberek is jobban értik, mit jelent a Kárpát-haza magyarjainak az autonómia. Erdélyből nézve, nem csak felületes valami a „zászlósdi"?

A szimbolikus tér a politika kitüntetett színtere. Ezt nálunk sokkal jobban tudják a románok, szlovákok, szerbek. De ha valaki ellátogat bármely magára adó nemzethez, mindenhol megtalálja azokat a szimbólumokat, amelyeket tisztelnek, becsülnek. Nem véletlen, hogy a magyarokat kívülről-belülről évtizedek óta fitymálják. Nem tudok pontosabb kifejezést, mint hogy az ellenségeink leszólják a Szent Jobbot, a kokárdát, besározzák az Árpádok zászlait, cikizik a székely zászlót. Ez nem a véletlen műve. Az a nép, amely hagyja, hogy megfosszák szimbólumai használatától; hagyja, hogy nevetség tárgya legyen mindaz, ami a sajátja, lassan elsorvad, és eltűnik a történelem színpadáról. Mi és minden magyar köszönettel tartozik a Székely Nemzeti Tanácsnak, amely megalkotta a zászlót. Köszönettel tartozunk Budafok-Téténynek – és itt hadd említsem meg Szabolcs Attilát, akkori polgármestert, később országgyűlési képviselőt –, aki szolidaritási mozgalmat indított. Tűzzék ki minél többen a zászlóinkat, a legtermészetesebben a székely zászlót is!

Ön kapott már hideget-meleget az elmúlt 30 évben, onnantól, hogy kis híján megölték 1989-ben, majd jóval később megkapta a legmagasabb állami elismerést, a „Románia Csillagát" antikommunista érdemeiért; odáig, hogy Szeku-ügynöknek nevezték (a kommunista Romániában a titkosszolgálat, a Securitate köznyelvi elnevezése – a szerk.), majd hazaárulónak, és visszavonták kitüntetését. Kicsit mindent megspékeltek még a magánéletével. Hogyan bírja, folytatja-e az aktív politizálást, akár az Európai Parlamentben?

Erdélyi Zsuzsanna népi imádságainak a csángó testvéreinknél gyűjtött sorait idézhetném. Nap mint nap ezekkel ébredek. Őszintén szólva sokszor kilátástalannak tűnik a küzdelem, mert aminek a végét reméltük '89-ben, az ma is tart. Az elmúlt majd három évtizedet gyakorta elesett emberként éltem meg. Ugyanakkor az embernek hitéhez, az ügyhöz hűségesnek kell maradnia, mint a jó orvosnak az esküjéhez.

Az aktív politika viszont a véremmé vált, különösen erkölcspolitikai vonatkozásban. Nekem erkölcsi kérdés, hogy nem hagyom magára erdélyi népemet, a Kárpát-haza kisebbségbe szorított magyarságát. Úgy döntöttem, hogy 2019-ben nem indulok az európai parlamenti választásokon, de az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökeként továbbra is aktív, és remélem, hogy alkotó hasznosságú szereplője maradok a Kárpát-medence közéletének.