Az épület lebontását Kádár János, Aczél György és Major Tamás is pártolta, hiszen a "múltat végképp el kell törölni", ennek része volt a színház felrobbantása is - írja Mező Gábor. Rengeteg tiltakozó levél, beadvány érkezett a színház megmentése érdekében, de az ellenállás reménytelen volt.
A robbantás napjára így emlékezett vissza Őze Lajos:
Háromnegyed tizenegy volt, az EMKE-nél álltam. Hatalmas tömeg állt néma csöndben. Csak a rendőrök hangoskodtak: menjünk arrébb! Senki se mozdult. A díszletraktárral kezdték: hatalmas döndülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább. Ha ordítás lett volna, talán oldja a feszültséget. De az a csönd, az elviselhetetlenségig fokozódott, bennem és másban is. Bihari Jóska bácsival találkoztam. >Megátkoz titeket az én székely Istenem< – mondta, s rettentő fájdalommal megindult lefelé a Duna irányába".
Raksányi Gellért, a Nemzeti Színház egykori kiváló művésze szerint Major Tamás is támogatta a pusztítást, avultnak nevezve a színházat - ezt Ablonczy László,a Hitelben megjelent tanulmányában írta meg. Majort 1965 áprilisában,
nem sokkal a robbantás előtt kitüntették a Munka Érdemrend arany fokozatával,
ami üzenetértékű volt, az események tükrében. A szocialista humanizmus nevében eltüntették az egykori Nemzeti Színházat.
A Pesti Srácok feleleveníti, hogy milyen kéjes örömmel lubickolt a Nemzeti Színház lerombolásának hírében a kommunista ál-értelmiség. A rendszer "vicclapja", a születésétől, 1945-től a kommunisták bosszúhadjáratának minden célpontját - a kulákságot, a svábokat, a papokat a keresztényeket vagy bárkit - gátlástalanul lejárató Lúdas Matyiban Rácz György, tehetségtelen rendező és dramaturg poénkodott élvezettel azon, hogy sokan ereklyéket vittek el a nemzet színházából.
Szégyellem bevallani: jómagam végképp lemaradtam a versenyfutásban, még egy elárvult púderpuffnim sincs a Nemzeti Színházból (legfeljebb egy levelem, amelyben még a régi cím alól utasítják vissza legújabb darabomat!)
– írta 1965.április 22-én, ezzel világossá téve, mi volt a baja a Nemzetivel. Rácz György egyébként sok helyen próbálkozott, a hatvanas évek elején még színigazgató is volt rövid ideig, a három év alatt megbukó Tarka Színpad nevű hakniszínházban, amiről legyen elég annyi, hogy üzemeltetője a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat volt. Elgondolni sem tudjuk, milyen darabját küldhette el a Nemzetinek. (Bár a drámaírás az előző rendszer sok újságíró-kegyeltjének, gátlástalan talpnyalójának volt a szenvedélye - még Havas Henrik is próbálkozott, igaz, nem akadt színház, amelyik bemutatta volna "alkotását".)
Ünnepelt a szolgálatait az állambiztonságnak felajánló Ungvári Tamás is, aki a Tükörben készített interjút hősével, Major Tamással. Ebből többek között az derült ki, hogy nem kell bánni a Nemzeti lerombolását, mert a Nemzeti maga Major, akit konkrétan az Úr hangjának nevez (kapva Az ember tragédiája aktuális szereposztása nyújtotta alkalmon). Major ekkor végigturnézta a kommunista propagandát, a Magyar Televízióban Szepesi Györgynek beszélt a Nemzeti lerombolásáról (sok lehetőség nem volt, sőt... a beszervezett Szepesi György mellett maradt volna még az agitpropos hadnagy, Vitray Tamás, aki a legvéresebb ávós tombolás időszakában rákosista hírszerző iskolát végzett, ahogy azt a Pesti Srácok tényfeltáró írása nyomán az Origo is megírta).
A teljes cikket itt érhetik el, az ÁVH vezetője által mozgalmárnak kiképzett Major Tamásról írt portrénkat, amelyet Sztankay Ádám készített, itt találja.