„Ha azt a kérdést tesszük fel, hogyan lehet az egyik civilizációt a másiktól megkülönböztetni, azt szokták válaszolni, hogy a legnyilvánvalóbb és legkevésbé félrevezető jelzések a művészeti stílusokban megmutatkozó különbségek. (...) a társadalmak nem szoktak háborút kezdeményezni egymás ellen a művészeti stíluskülönbségek miatt".
(Leo Strauss)
A fenti idézetben Leo Strauss politikai filozófus arra utal, hogy a fontos dolgok a politikailag fontos dolgok, az „égető kérdések", és nem azok, amelyekben civilizációkat és kultúrákat különböztetnek meg művészeti stílusok révén. A kortárs, politikailag korrekt kánon mégis valami hasonlót akar elhitetni velünk, amikor szóba kerül a keresztény kultúra. A történet szerint mindannyian „emberek” vagyunk, és csak lényegtelen szokások, hagyományok, esetleg vallási rítusok azok, amik elválasztanak bennünket. Mivel ezek lényegtelenek – azaz a vallásból fakadó kultúra sem több, mint egy művészeti irányzat vagy egy gasztronómiai kuriózum – nem kell feltétlenül ragaszkodnunk hozzájuk. Az emberek ember mivoltukból fakadóan minden különösebb erőfeszítés nélkül átléphetnek egyikből a másikba. Ugyanez vezérli a naiv liberális, emberjogi ihletésű gondolkodást, ami problémamentesnek tekinti a közel-keleti és afrikai demográfiai többlet Európába telepítését, például a munkaerőhiány pótlásának céljából.
Tegyük egy pillanatra félre azt a szempontot, hogy csakis keresztény kulturális genezisünk miatt tudjuk magunkat önálló, felelős és cselekvőképes személynek, „embernek” tekinteni (amit a liberális jogrend axiómaként feltételez). Az igazi kérdés ugyanis az, hogy tudunk-e egyáltalán „nem keresztények” lenni? Ki tudunk-e lépni a keresztény kultúrából? Valóban le tudjuk dobni magunkról, mint egy kifutott ruhadarabot, kikapcsolni, mint egy idegesítő dalt a rádióban?
A keresztény kultúrával való kortárs leszámolás fegyvere az a gondolat, hogy a vallás „magánügy”, így minden, ami a valláshoz kapcsolódik, szintén magánügy. Másképpen fogalmazva: politikailag irreleváns. A progresszív kánon szerint ráadásul a keresztény kultúrára való hivatkozás veszélyes, mert egy partikuláris hitet akar az emberek többségére kényszeríteni (ilyenkor jön elő a kötelező bibliaóra és az abortuszklinikák robbantgatásának rémképe, a baloldali morális pánik kedvelt toposzai).
Ám közben a progresszív ortodoxia rendkívül következetlen, hiszen a keresztény kultúra vívmányait megtartaná, miközben kiűzné a közéletből azt a kulturális keretet, amely mindezt egyáltalán lehetővé teszi. Kivágnák a fát, de remélik, hogy ettől még terem rajta gyümölcs.
Lánczi András filozófus egy helyen úgy fogalmaz, hogy „a vallásosság magánügy, a vallás viszont nem az”. Politikai nyelvre lefordítva ez úgy hangzik: az, hogy ki hogyan éli meg a hitét (templomba jár, imádkozik, vagy a „maga módján hisz”) magánügy – ám az a kulturális keret, amelyben mindennapjainkat töltjük, a legfontosabb közügy. Elég, ha arra gondolunk, milyen ünnepek tagolják, rendezik keretbe közös életünket: vagy a nemzeti történelemhez kötődnek, vagy a vallásos hagyományokhoz.
A migrációs krízis, a terrorizmus és vele az „idegen”, azaz a radikálisan eltérő (kultúra, életforma, politikai logika) közvetlen betörése mindannyiunk életébe, nemcsak a nemzet és határai jelentőségének újragondolását segítette, de arra való reflexiónkat is, hogy kik vagyunk valójában. A többségben nem a „törzsi gondolkodást", a „barbár rasszizmust” ébresztette fel (még ha kevesek esetében ezt is tette), sokkal inkább rámutatott életformánk láthatatlan kontúrjaira, azokra a közös történetekre, szimbólumokra, szokásokra, amelyek otthonossá teszik számunkra a világot, vagy éppen konfliktusaink, szenvedéseink megélésének természetes közegét alkotják, és most úgy érezzük, veszélybe kerültek.
A „mit adtak nekünk a keresztények” kérdésre a legegyszerűbb válasz az, hogy mindent. Jogrendünk, erkölcsi felfogásunk, a lelkiismeretre vonatkozó képzetünk, a tolerancia, a döntés szabadsága és terhe, legalapvetőbb történeteink, az, ahogy az időt észleljük (mint lineárisan egy cél felé haladót) stb., mind a keresztény kultúra termékei. A keresztény kultúra az európai ember számára – akár hisz, akár nem – valóban olyan, mint a levegő. De ha kevésbé sarkosan akarunk fogalmazni, olyan, mint a KRESZ és a közlekedési szabályok, jelzőlámpák összessége: nélkülük nem tudunk tájékozódni, viszonyaink kiismerhetetlenek, érthetetlenek és kaotikusak lesznek, egy szempillantás alatt a Mad Max-világában találjuk magunkat.
Vegyünk néhány példát.
A progresszív ortodoxia a liberalizmus felszabadító munkájának számlájára írja, hogy van fogalmunk az „egyénről”. Ez az „egyén” szabad, felelős, önállóan képes döntést hozni, és ugyanazon törvény előtt tartozik felelősséggel, mint az összes többi egyén. Csakhogy ez a képzet nem létezne a kereszténység nélkül – hiszen a kereszténységből származik „személy”-fogalmunk (persona) is, akit Isten önmaga képére és hasonlatosságára alkotott, egyszeri és megismételhetetlen, nem azonos egyetlen más emberrel sem. Az európai kultúrára jellemző „egyén” fogalma nem létezik sehol máshol; Európában sem volt jelen a kereszténység megjelenése előtt. Bár a görög és római bölcseletet magába olvasztotta a keresztény kultúra, ám ott is csak csoportokról, kollektívumokról, városállamok lakóiról van szó, nem egyedi és megismételhetetlen személyekről. És ha már itt tartunk, a filozófia hagyományát megalapozó görögökben fel sem merült, hogy probléma, ha valaki rabszolga. A rabszolgaság évezredes intézményének végleges felszámolása nehezen képzelhető el anélkül a gondolat nélkül, hogy „Isten előtt mindenki egyenlő”.
A szabadság személyessé tétele ugyancsak a kereszténység érdeme. A kereszténység megjelenését megelőzően csak kollektív, politikai szabadságokról beszéltek, ám arról aligha, hogy az egyes emberek szabad akarattal rendelkeznek, és ennek megfelelő saját felelősséggel bírnak. A szabad, méltósággal felruházott egyén képe nem létezik a kereszténység nélkül. Még azok az emberjogi fundamentalisták is, akik szívesen hajítanák a szemétdombra az intézmények falain lógó kereszteket, utóbbinak köszönhetik az emberi jogok megfogalmazásának lehetőségét.
Hasonlóan nagyra tartott fogalom a „tolerancia”, ám a progresszívek sosem tették föl a kérdést, hogy vajon ez az érték miért csak az európai, keresztény kultúrában létezik – vagy azokon a helyeken, ahová nyomokban exportálták annak kulturális kódjait? Ha a kérdést föltették volna, megkapták volna a választ is: a tolerancia elvárása, elve – amely először vallási toleranciaként jelent meg és az eltérő felekezetekre vonatkozott – az európai, keresztény kultúra talaján, annak belső küzdelmeiben, vitáiban, harcaiban született meg.
Igaz, a tolerancia nem az idegen, a „más” szeretetét jelenti. Nem is az idegenség felszámolását az empátia és a „beleérzés” zavaros eszközei által. Mindössze annak tudomásulvételét, hogy az idegen radikálisan másként (így számunkra akár nehezen megközelíthető, érthetetlen formában) élheti saját életformáját, gyakorolhatja vallását, egészen addig, amíg nem kérdőjelezi meg az őt körülvevő közösség törvényeit és erkölcsét.
A tudomány, a tudományos kutatás szabadsága is rendszeresen szerepel a progresszívek zászlaján. Mintha azt, a kereszténységet egyszerűen „meghaladó”, zárójelbe helyező felvilágosodásnak köszönhetnénk. Az igazság azonban az, hogy egyetlen egyetem sem létezne a kereszténység nélkül. Az első egyetemek, köztük számos ma is működő, világhírű egyetem, mind katolikus alapítású intézményként jött létre. „Isten egy felfedezésre váró világot adott nekünk, amit érdemes vizsgálni” – ez a gondolat nyitotta meg az utat a tudomány előtt.
Amikor megdöbbenünk azon, hogy az Európába vándorolt muszlimok miként törvénykeznek, milyen képzeteik vannak igazságról és igazságosságról, az államról, a nők jogairól, az erőszakról, kulturális különbségekre csodálkozunk rá, méghozzá radikális idegenségükben. Nemcsak jogrendünk, erkölcsi felfogásunk nehezen összeegyeztethető; mindennapi életmódunk sem olvasztható össze egy nagy multikulturális úszómedencében. Akik az iszlámot és a muszlim életformát (illetve annak különböző etnikai, nemzeti variánsait) valóban be szeretnék fogadni Európába, azoknak túl kell lépniük a kultúra naiv fogalmán (a burka egzotikumán, a vallási gyakorlatok partikularizmusán, a gasztronómia banalitásain) és szembe kell nézniük az életformák áthidalhatatlan idegenségével: a gyermekházasságok, a többnejűség intézményeivel, a homoszexualitással és a házasságon kívüli nemi kapcsolatokkal szemben mutatott vad intoleranciával, a becsületgyilkosságok vagy a női genitália megcsonkításának gyakorlataival, a sáría törvénykezés elsőbbségével, a szekuláris állam autoritásának megkérdőjelezésével, vagy éppen az öngyilkos merényletek mártíromságként értelmezésével. Ezek a példák nem harsány kivételek, vagy devianciák, hanem eltérő kultúrák belső logikájának alkotóelemei. Gyakorlóik számára magától értetődők. Olyanok, mint a levegő.
A keresztény kultúrának számunkra nincs alternatívája. Ezt bizonyítja minden kísérlet bukása, amely végleg le akart számolni vele (a francia, a náci vagy a bolsevik forradalmak), és hasonló végeredményt produkálna az is, ha a progresszív politikai ortodoxia átmenetileg sikerrel járna. Nincs alternatíva, ami a keresztény kultúra helyén keletkező űrt be tudná tölteni, csak egy másik vallás kultúrája – igaz, a nyugat progresszív éltanulói ma épp efelé tartanak. Ha nem a keresztény kultúra keretezi az életüket, majd az iszlám fogja. Pontosabban, nem az ő életüket, hanem azokét, akik a helyükre ülnek majd.
A progresszív liberális elképzelés, hogy a keresztény kultúrát a múlt maradványaként zárjuk skanzenbe, ostobaság. Ez az életünk. A kultúra, amiben eligazodunk, aminek ismerjük a legrégibb történeteit, vagy mint most, karácsonykor, éljük az ünnepeit. Akkor érezzük jól magunkat, ha előfeltevéseire nem kell úton útfélen reflektálnunk, akkor vagyunk otthon, ha normái, szimbólumai csendben és öntudatlanul vezetik az életünket. Így van ezzel az ateista és a hívő keresztény is.
Ennek a magától értetődőségnek jelentősége és nem banalitása van. Védelme ma ismét politikai feladat.
Néhány nappal ezelőtt, a Kossuth téren zajló tüntetés résztvevői megpróbálták felgyújtani az ország karácsonyfáját. Az eseményt a tömegben a kereszténységet becsmérlő szlogenek, bekiabálások kísérték. Például ilyenek:
„G*ci, hogy védik a kibeb*szott jászolt, b*zdmeg! Kereszténydemokrácia, a f*szomat, azt. B*sszátok meg Jézust, f*szfejek!" (Kossuth tér, 2018 december 13, a Mérce élő közvetítése)
Ez a szubverzív viselkedés, a maga visszataszító mivoltában, nem véletlen esemény, nem a céltalan düh spontán kifejeződése. Világos szimbolikus logikája van. Sőt, visszataszító mivolta éppen e logika lényegi eleme.
Jean-Jacques Rousseau emberi motivációkkal kapcsolatos egyik régi kifejezése az „amour-propre”, arra a helyzetre utal, amikor valaki nem saját vágyainak közvetlen kiélésében talál örömöt, hanem abban, hogy a vágyak útjában álló akadályok megszállottjává válik, legyenek azok emberek vagy kulturális szimbólumok. Ez az élvezet negatív, mert abban talál kielégülést, hogy támadást indít a vélt vagy valós korlátok ellen, elpusztítva, meggyalázva azokat.
Az „amour-propre” megjelenése azt jelenti, a karácsonyfát felgyújtani szándékozók elérhetetlennek tartják politikai céljaikat, vagy azt sem tudják, mit akarnak valójában, a gyűlölet kifejezésében megtalált perverz öröm éppen ezt az ürességet leplezi. Az eszköz válik így céllá.
Ami a trágár gyalázkodást, a gyújtogatást, füstbombák dobálását illeti, a karnevál középkori toposza merül fel, a rend feje tetejére állítása, aminek jelen esetben azért része a keresztény szimbolika obszcén gyalázása, mert a keresztény kultúra melletti kiállás a kormánypártok önazonosságának nem titkolt része.
Ezekben a tüntetésekben nehéz bármiféle heroizmust felfedezni. A rendőrök ugyancsak az „amour-propre” megélésének eszközei, akadályok, akik közintézményeket védenek, így a „hatalmat” szimbolizálják, amit a morbid utcai karnevállá váló megmozdulások igyekeznek megkérdőjelezni. A szlogenek obszcenitása egyszerre szolgálja a domináns politika részeként értelmezett kereszténység nyilvános megalázását és a hétköznapokban megszokott, elvárt utcai viselkedés rendjének orgiaszerű kifordítását.
Tény, hogy a tüntetések trágár agressziójában örömüket lelők új radikálisok. Radikálisok, akik a politikai baloldalon eddig nem voltak jelen. A hazai baloldal világos célok és eszközök (programok, pártok) híján a szemünk előtt radikalizálódik.
A keresztény kultúra és szimbólumai ma szinte minden radikalizmus, így az iszlám radikalizmus számára is kedvelt célpontok. Reméljük, ezt a párhuzamot azok is időben észreveszik, akik most az utcai düh karneváli örömét többre értékelik a közös életformánál és szimbólumainál.
A keresztény kultúra nem a kormány, nem az állam, nem a hatalom. A keresztény életforma mi magunk vagyunk.
Fűrész Gábor és Megadja Gábor írása az Origónak.