A 14 évesen szovjet fogságba hurcolt magyar lány

Vágólapra másolva!

Az Origo a Nemzeti Emlékezet Bizottsága szakmai támogatásával sorozatot indított, hogy bemutassa a kommunizmus csapásait ártatlanul elszenvedő emberi sorsokat. Az első részben Galgóczy Árpád egykori GULAG-fogoly történetét adtuk közre, most pedig egy 14 évesen szovjet fogságba hurcolt magyar lányról olvashatnak.

Szalma György

Vágólapra másolva!

gulág

Nagy Rózsa Klára Miskolcon született 1930. május 30-án. Négyéves korára árván maradt, egy Göncön lakó nagybátyja fogadta örökbe, akinek nem volt gyereke. Az örökbefogadó rokon csendőrtiszt volt, feleségével 1944 őszén menekülniük kellett, tudni lehetett ugyanis, hogy a magyar kommunisták, a szovjet hadsereggel a hátuk mögött, majd megbüntetik a csendőröket. Nagy Klárát nem vitték magukkal, a házban maradt a házvezetőnővel, hogy vigyázzon a lakásra. Úgy gondolták, majd ha elvonul a front, a nevelőapja hazatérhet, és folytatódhat az életük. A sors azonban másképp rendelkezett, a nagybátya helyett Klárát vetették fogságba. „Sokszor keresték a nagybátyámat, hogy szeretnének beszélni vele, én minden alkalommal elmondtam, hogy elutaztak, nem tudom, hogy hova, illetve, hogy meddig maradnak. Egy alkalommal engem vittek el azzal, hogy majd a rendőrségen eszembe fog jutni, hogy hová mentek, ott majd elmondok mindent. De nem tudtam semmit mondani, mivel én sem tudtam, hogy hova mentek." Nagy Klárát azokkal együtt vitték el, akiket nem egyszerűen jóvátételi kényszermunkára – „málenkij robotra" – hurcoltak, hanem akiket politikai okokból vetettek rabságra. Két hónapot töltöttek magyarországi fogságban, minden indoklás nélkül. Két hónap elteltével aztán vagonokba terelték őket, és elindították a szerelvényeket a Szovjetunió felé.

„Az első állomás Ukrajnába vezetett, ott szétválogatták a foglyokat. Engem elkülönítettek, és egy gyerekotthonba vittek, nem tudom mi volt a neve vagy hol volt pontosan. Annyira gyermek voltam, nem értettem, hogy mi történik körülöttem, illetve egy szót sem értettem abból, amit oroszul mondtak." Nagy Klára két évet töltött ebben az árvaházszerű otthonban, olyan gyerekek között, akik a háború következtében vesztették el a szüleiket.

A gyermekotthonban tartották, amíg 17 éves nem lett, ekkor a törvények szerint elítélhetővé vált. 1947. június 12-én tartóztatták le hivatalosan, és egy kijevi börtönbe szállították. Itt kezdődött meg a vallatása. „Sokat vertek, bántottak, időnként kényszerítettek, hogy az ajtófélfa belső részére tegyem az ujjaim, és rácsapták az ajtót. Azt akarták, hogy tegyek vallomást, valljam be, hogy kém vagyok, hogy azért vagyok ott, hogy a szovjet hadiiparról szerezzek információkat. Teljesen felfoghatatlan, de azt akarták hallani, hogy nem ők hurcoltak el, hanem magamtól mentem a Szovjetunióba, hogy kémkedjek. El kellett ítéljenek, máskülönben nem tarthattak volna ott."

Mindig éjjel voltak a vallatások, egészen reggelig, nap közben Klárát magánzárkába zárták, ahol nem engedték azt sem, hogy leüljön.

„Egyszer hoztak egy kárpátaljai fiatal katonát, aki tudott magyarul, ő mondta, hogy valljam be, amit kérnek, mert ők addig nem engednek tovább, életem végéig itt tartanak. Ezek mindenképpen kipréselik belőlem ezt a vallomást. Elmondta, hogy a vallomástétel után biztos, hogy elítélnek, és lágerbe kerülök, ahol dolgozni fogok, és majd egyszer talán kiszabadulok."

„Vallomást tettem, azt akartam, hogy véget érjen ez a rémálom. Megírták a vallomásom, úgy ahogy ők akarták, majd aláíratták." 1947. december 5-én felhívták az igazgatóságra, ahol közölték, hogy 10 év kényszermunkára ítélték. Egy januári napon katonaholmiba öltöztették, bevagonírozták és megindultak a láger irányába. A hosszú utazás alatt, minden reggel egyszer adtak egy csajka vizet és egy darab szárított, sózott halat.

Kirovban három hétig karanténban tartották a foglyokat, hogy a fertőző betegeket kiszűrjék. Nagy Klárát az uhtai lágerbe vitték, ahol többnyire köztörvényes elítéltek töltötték büntetésüket. „Egy barakkba vezettek, ahol 100 vagy annál is több rab volt összezsúfolva. Adtak egy fekhelyet, de nem volt rajta semmi, csak a deszka üresen."

A munka már az érkezés utáni napon elkezdődött. A női raboknak kellett fát vágniuk az erdőben, keresztvágó fűrésszel. Az Uhta folyó partjára kellett cipelni a rönköket, amikor lezajlott a jég, akkor ezeket a fákat a vízre tették, és egy másik távoli lágerban a rabok feldolgozták. Időnként az Uhta folyón kellett léket vágni és az egy méter vastag jégtömböket kimeríteni. Mindenütt derékig ért a hó, nagyon nehezen lehetett dolgozni. A nap végére a rabokon csonttá fagyott a ruha és a csizma. Amikor az kiolvadt, akkor az öltözet csurom víz lett. „Minden este jött egy katonanő, és kérte, hogy adjuk oda a ruhát, mert elviszik a szárítóba. Nekem nem volt másik ruhám, nem tudtam volna lefeküdni este, meztelenül nem lehetett, mert megfagytam volna. A szovjet állampolgárok kaphattak csomagot, ruhát is, és ők a szárítás ideje alatt felvették a váltás ruhájukat, nekem nem volt másik ruhám. Reggelente még mindig nedves volt a ruhám, amikor elindultunk dolgozni, szinte fájt a hideg."

Tisztálkodási lehetőség nem volt. Havonta egyszer vitték a rabokat fürödni, távol a lágertől. Akkor oda kellett adniuk a ruháikat, amit fertőtlenítettek, mert minden tele volt tetűvel. „Mielőtt bementünk megmosdani, jött egy férfi, és tetőtől talpig leborotvált mindenkit. Nagyon megalázó volt. A borotválás után egy kis darab szappannal végezhettük el a havi egyszeri fürdést."

A hideg mellett az állandó éhség kínozta a rabokat, minden nap 60 deka kenyeret kaptak, amiben Klára elmondása szerint több volt a fűrészpor, mint a liszt. Amikor a katonák eldobtak egy konzervesdobozt, abba havat tettek és felmelegítették, hogy azt megigyák. Egy kéménycső volt a kályha a barakkban, arra rakták a konzervesdobozokat. Gyakran összeverekedtek a rabok, hogy ki férjen oda előbb a tűzhöz.

A lágerben zavaros körülmények uralkodtak. A köztörvényesek gyakran megtagadták a munkát, néha meg is ölték az őröket. Volt, hogy kártyán döntötték el, éppen kinek a feladata megölni egy-egy őrt. A női rabok között éppen olyan gyakoriak voltak a kegyetlenkedések, mint a férfiaknál. Előfordult, hogy amikor a brigádvezető a kenyeret hozta, a köztörvényesek elvették az egész brigád kenyerét.

„Én nagyon féltem. Sokáig nem volt rajtam kívül magyar ebben a lágeregységben. Egyszer jött egy magyar, egy kárpátaljai magyar cigánylány, aki tiltott határátlépésért kapott három évet. Ő egy állattakarmánnyal foglalkozó részlegben dolgozott, onnan hozott nekem minden nap egy marék magot, gabonát, vagy valami zöldségdarabot, hogy azt megegyem. Tőlem sokszor elvették a kenyeret, ezzel az adománnyal segített, hogy életben maradjak. Rózsa Margitnak hívták. A további sorsáról semmit nem tudok, pedig sokáig kerestem."

1949-ben a politikai foglyokat különválasztották a köztörvényesektől, Klára Kazahsztánba került. A Balhas-tó közelében, egy föld alatti bunkerben szállásolták el őket, egy szögesdróttal körbevett pusztaság közepén. Vályogot vetettek, abból kellett felépíteniük a barakkokat, a falat, az őrbódét. A rabokkal építették fel a lágert. Téglát is csináltak, a Balhas-tótól 30 km távolságra egy várost építettek, illetve egy vízvezetéket a városig.

„Uhtában folyton nagyon hideg volt, Kazahsztánban pedig nagyon meleg. Nekem nem volt másik ruhám, abban a vattaruhában voltam sokáig a kánikulában, amelyikben az uhtai telet vészeltem át. Aki le tudta adni a ruháját, mert volt csereruhája, annak adtak másikat, de én nem tudtam, nem volt váltásom. Idő közben elbontottam a nadrágot és szoknyát varrtam belőle, a halnak a nagy szálkáját használtam tűként. A fonalat egy másik rongyból húztam ki, jó nagy öltésekkel kaszaboltuk össze. A kabátot is felbontottam. Nekem ezt hiánynak számolták fel, a leltárban úgy tüntették fel, hogy tartozom a kincstárnak. Egy idő után a brigádvezető nő adott alkalmasabb ruhát."

A várost egy uránbánya közelében, az ott dolgozó embereknek kellett építeni. A szovjet rabok egy részét is ide telepítették szabadulás után. A szovjet foglyoknak ugyanis megszabták, hogy hol telepedhetnek le. A rabok között voltak építészek, festők, mindenféle szakemberek, minden munkát el tudtak végeztetni velük. A nők éppen olyan nehéz feladatokat végeztek, olyan terhelésnek voltak kitéve, mint a férfiak. Klára kőműves- és ácsmunkát is végzett, időnként követ tört és talicskázta el a hatalmas darabokat, az építkezés helyszínére.

„A balhasi lágerben csak politikai elítéltek voltak, kivétel nélkül ártatlanok, rengeteg olyan ukrán nő, akiket a németek kényszerrel elhurcoltak munkára. Amikor a háború véget ért, ezeket a nőket a szovjetek számon kérték, hogy miért dolgoztak a németeknek." Klára egy zömében ukrán barakkban lakott, akik mind kaphattak csomagot. Amikor a csomagokat az őrök átadták, a rabok lerakták az asztalra, és elosztották egymás között. Klára éppen úgy részesült az elosztásból, mint a többi rab, annak ellenére, hogy ő nem kaphatott csomagot, illetve nem is lett volna, aki küldjön.

„Lehetett érezni, hogy ez a társaság már nem köztörvényes, ez egy másik réteg, tisztelték egymást, mindannyian tudtuk egymásról, hogy ártatlanok vagyunk."

A kemény fizikai munka és a szegényes élelem miatt a rabok nagyon legyengültek fizikailag. Kazahsztánban minden nap káposztalevest adtak ebédre, amibe halat és kását tettek. Reggelire egy süvegcukrot, kis darab szárított halat és egy pohár forró vizet kaptak. Kazahsztánnak ezen a részén a teve és a juh az egyik leggyakoribb háziállat. A levágott jószágokból származó belsőségeket a lágerbe hordták. A nagy melegben ezek hamar rohadásnak indultak, időnként ebből főztek. Klára elmondása szerint a konyha környékén a szagoktól felfordult az ember gyomra. Az állandó éhség miatt azonban ennek ellenére a rabok ettek a nyers belsőségekből. Ezek a foglyok hamar meghaltak, éppen úgy, ahogy azok is, akik forralatlan vizet ittak. Pedig a forróság miatt folyamatosan szüksége volt a foglyoknak a folyadékra.

Egy kisebb sérülés is súlyos következményekkel járt, nehezebben gyógyultak fel a betegek. Klára egy egyszerűnek tűnő nyaki sebe miatt nem tudott dolgozni, nem tudta, mi tévő legyen, de nem bírt munkába állni reggel. A brigádvezető vette pártfogása alá, akit szintén kémkedés hamis vádjával ítéltek meg. Ő irányította el az orvoshoz, mivel fennállt a veszélye, hogy a sérülés elfertőződik. A brigádvezető adott könyveket is Klárának, bíztatta, hogy tanuljon meg rendesen oroszul, mivel az első években ellenállás volt benne az orosz nyelv megtanulásával kapcsolatban.

Az őrök is olyanok voltak, akit nem szeretett a hatalom, szinte egyáltalán nem voltak gorombák az elítéltekkel.

A balhasi lágerben is csak egy magyarral találkozott, aki a nyolcéves börtönbüntetésből fennmaradt utolsó fél évét töltötte Klára mellett. Klára elmesélése szerint a másik magyar egy tanyasi lány volt. Két portyázó szovjet katona egyszer megtalálta a tanyájukat, rabolni és erőszakolni akartak. Négy lány mellett, egy fiúgyermek volt a családban. Amikor a katonák megpróbálták megerőszakolni a lányokat, a fiú lelőtte az egyik katonát, hogy megvédje a testvéreit. A másik katonának sikerült elmenekülnie. Az eset után a szülőket kivégezték, a fiúnak sikerült megszöknie, a négy lány lágerbe került.

„Sztálin halála után azt kezdték sugdosni, hogy a külföldieket hazaengedik. Én is a kilencedik évben voltam, gondoltam, hogy szabadulok. Azt hittem, hogy ott tartanak a Szovjetunióban, kötelező lakhelyet jelölnek ki nekem."

1953 késő tavaszán Klárát behívták a lágerőrség irodájába, és közölték, hogy hazamegy. „Abból a lágerből én voltam egyedül, aki szabadult. Kivittek a vasútállomásra, ahol rengeteg magyar rab várta, hogy elszállítsák, kizárólag férfiak. Évek óta nem hallottam annyi magyar szót, nagyon sokáig egyedül kellett lennem, iszonyatosan gyötört a honvágy."

Klárát külön vagonban utaztatták. Egyik gyűjtőtáborból a másikba szállították a rabokat, végül Lembergbe vitték őket, ez volt a hazatérés előtti utolsó megálló. Itt már 30 magyar nő volt ott egy helyen, akik elkülönítve a kórházban raboskodtak. A betegeskedő férfiak is ott várták a szabadon bocsátásukat, de kerítéssel tőlük is elválasztották őket.

„Drótkerítés választott el a férfiaktól. Fél évig voltunk ott. Ismerkedünk egymással, a férfiakkal is. Én ott ismertem meg a jövendő férjemet is, Gyulaházi Gábort. Én nem tudtam, hogy mi lesz velem, hogy mihez kezdek, ha hazamegyek, nem volt senkim. Ő azt mondta, hogy ne keseredjek el, hozzá mehetek, feleségül is vesz."

Gyulaházi hadifogolyként került lágerbe, a háború befejezése után egyszerűen nem engedték haza. Sok hadifogságba esett magyarnak jutott ez a sors a háború után.

A hazatérésük nem ment zökkenőmentesen. „A Magyar Kommunista Párt sokáig nem akart minket visszafogadni, azt mondták, hogy az ország ellenségei vagyunk. A csapi határátkelőnél is sokáig várakoztatták a magyar foglyokat, a szovjetek határozott parancsára engedtek be minket az országba." A Nyíregyháza melletti Sóstón szállásolták el a hazaérkezőket. Mindenkit megvizsgált az orvos, aztán nyilatkozni kellett arról, hogy ki hova megy szabadulása után. „Én nem tudtam mit mondani, nem tudtam hová menni. Meglepetésemre azonban Gyulaházi Gábor már megadta az adataimat, amikor szabadult, jelezte a hatóságoknak, hogy hozzá fogok menni. Talán örültem is, talán nem, féltem attól, hogy idegen helyre kellett mennem."

Klára a szabadulása után, Nyíradonyon keresztül, Nyíracsádra utazott, Gyulaházi Gábor falujába. A magyar társadalom viszonyulását a kiszabadult elítéltekhez jól szemlélteti, hogy amikor a nyíradonyi busz pályaudvar takarítónője megtudta, honnan tért haza, azonnal elhívta magához, megvacsoráztatták, majd a buszhoz is kikísérte. Aki nem volt szándékosan vak és süket vagy éppen aljas, az jól tudta, hogy mit éltek át a magyar foglyok a Szovjetunióban.

A busz elvitte Nyíracsádra, útközben összeszorult gyomorral gondolt arra, hogy vajon mi lesz vele ezután. Este kilenckor érkezett meg a faluba, a megállóban rengeteg nép várakozott. Azt gondolta, hogy a buszra várnak. A sokaságból azonban rászegezte tekintetét, valaki megkérdezte, hogy ő az, akire várnak, a Gyulaházi Gábor menyasszonya? Utólag kiderült, hogy a pályaudvar takarítónője áttelefonált a faluba, és jelezte, hogy meg fog érkezni. Elkísérték Gyulaháziék a házához, azonban Gábor csak két hét múlva tért haza. A férfi egészsége súlyosan megsínylette a fogságot, 100% -os hadirokkantnak nyilvánították.

Klárának szabadulása után több olyan munkát ajánlottak, amit annak ellenére is visszautasított, hogy anyagi gondjai egy csapásra megszűntek volna. Azonban a kommunistákkal szembeni ellenszenve miatt képtelen volt együttműködni a rendszerrel. „Jött egy katonatiszt a minisztériumból, hogy segítsek az embereket agitálni a téeszbe. Meséljem el nekik, hogy Szovjetunióban milyen jól működik a kolhozrendszer, mivel kint voltam, nekem majd elhiszik. Lakást adtak volna, mindent, csak vállaljam el. Én mondtam, hogy falun nem is voltam, nem jártam kolhozban, csak annyit tudok mondani, hogy a lágerben találkoztam olyan fogollyal, aki 10 répát hazavitt a családjának, és ezért 10 év munkatábort kapott büntetésül."

Nagy Rózsa Klára a gödrei emlékműnél Fotó: Hirling Bálint - Origo

Klára ma a Baranya megyei Gödrén él, a falu lakói nagy szeretettel veszik körül. A falu polgármestere, Gelencsér Gábor külön figyelmet szentel a hányatatott sorsú idős asszonynak. A szolidaritás nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a településről 71 embert hurcoltak el kényszermunkára a háború után, éppen úgy, ahogy Klára asszonyt.

Nagy Rózsa Klára mint „hadifogoly" tért haza. A magyar Igazságügyi Minisztérium 1968-ban törölte a bűnügyi nyilvántartóból. Ukrajnában 1991-ben rehabilitálták bűncselekmény hiánya miatt, úgy kezelve ügyét, mint aki az ukrajnai politikai „megtorlások" áldozata. Az orosz hatóságoktól 2001-ben azt az értesítést kapta, hogy tárgyi bizonyítékok hiánya miatt ott is rehabilitálták.