Gyerekként élte át a kitelepítések megaláztatásait és szörnyűségeit

Az Origo a Nemzeti Emlékezet Bizottságának szakmai támogatásával sorozatot indított, hogy bemutassa a kommunizmus áldozatainak sorsát. Az eddigi részekben három GULAG-fogoly (Galgóczy Árpád, Hartmanné Nagy Klára és Koós Ottó) életét, illetve Kenessey Csaba '56-os szabadságharcos megpróbáltatásait mutattuk be. Ezúttal egy olyan embert mutatunk be, aki gyerekfejjel volt kénytelen a kitelepítések megaláztatásait és szörnyűségeit átélni.

A kitelepítettek viszontagságai egy sajátságos fejezetet alkotnak a kommunizmus áldozatainak történetében. A kitelepítések alapvetően a polgárság felső rétegeit sújtották, de a valóságban azokat a családokat is kitelepítették, akiknek a lakására, házára igényt tartottak. Így végül is szinte bárkire sor kerülhetett. A Cseka – a szovjet politikai rendőrség – egyik alapítójának szavai szerint:

Nem keresünk bizonyítékokat, tanúkat, nem akarunk szovjetellenes tetteket vagy agitációt leleplezni. Az első kérdés, ami minket érdekel: honnan származol, milyen volt a neveltetésed, mi volt a foglalkozásod? Ezek a kérdések döntenek a vádlott sorsáról. Ez a vörös terror lényege.

Ez a még 1918-ban elhangzott megállapítás a Rákosi-diktatúra fennállásának az éveiben is érvényesült.

Morvay Bélát és családját 1951. június 13-án pénteken telepítették ki Budapestről, a Heves megyei Kiskörére. Ekkor Morvay mindössze kilencéves volt. Arról, hogy miért hurcolták el őket, csak találgatni lehet.

A kommunisták igyekeztek megszabadulni mindenkitől, aki nem értett egyet a kiépülő diktatúrával, vagy akinek a vagyonát meg akarták szerezni.

Polgároktól, értelmiségiektől, módos parasztoktól, vállalkozóktól, olyanoktól, akik potenciálisan megakadályozhatták vagy nehezíthették volna a törvénytelen hatalom kiépülését.

Apám a háború előtt jól menő üzletember volt, de nem volt sem katona, sem állami alkalmazott, a moziszakmában szerzett tisztességes vagyont. A nagyapám első világháborúban szenvedett hősi haláláért nagyanyám egy moziüzemi engedélyt kapott kárpótlásként. Apám meglátta benne az üzleti lehetőséget. A Vígszínház mellett volt a mozija, az első mozi Budapesten, amiben ruhatár és büfé volt. Ennek a mozinak a nyereségéből vásárolt a Fürj utcában egy nagyon szép villát a családnak, feltehetőleg arra fájt a kommunisták foga. Ebből a villából kilenced magunkkal telepítettek ki minket a Hortobágyra, a nagyszüleimet, nagybátyámat és nagynénémet kibombázták a házukból a háború alatt, ők is velünk laktak. A villánkat egy festőművész kapta, aki vállalta, hogy három óra alatt készít Rákosiról egy portrét"

- mondja Morvay.

Morvay Béla Forrás: --

Az édesapja előrelátó módon ismerősöknél helyezte el az értékeik jelentős részét. Híre ment, hogy zajlanak a kitelepítések, így aki tehette, részben felkészült. De senki nem tudta, mi vár az érintettekre. Morvay Béla, szabadulásuk után, az 1960-as évek közepén, 17 családi baráttól szedte össze a biztonságba helyezett értékeket, mindent visszaadtak. Amikor leültem Morvay úrral az otthonában beszélgetni, azt mesélte, hogy a jelenlegi lakásuk bútorainak jelentős része az egykori villából származik. A családi vagyonból ez maradt, a 200 nm-es budai villáért a tényleges értékének a töredékét kapták kárpótlásképpen. Morvay úr feleségének édesapja legfelsőbb bírósági bíró volt, önkéntes száműzetésbe vonult, hogy a kitelepítést megússza.

Kísérteties, hogy Morvay úr látszólag szenvtelen tényszerűséggel meséli, hogy az elhurcolás előtti hajnalban dörömböltek villájuk ajtaján a hatóságok, átadták a kitelepítési végzést, amiben az szerepelt, hogy Kiskörét jelölték ki kényszerlakhelyül számukra, illetve megnevezték azt a „kulák" családot, akikhez beszállásolták őket.

A kitelepítési végzés kézbesítése utáni másnap délelőtt jött egy teherautó, ágyat vihettek magukkal és keveset a személyes holmikból.

Bő 24 órás vonatozás után érkeztünk meg Kiskörére. A vonat sokszor megállt, minden szerelvény elsőbbséget élvezett velünk szemben, az ablakok le voltak meszelve, hogy ne tudjunk kinézni, illetve kintről ne lássák, hogy kiket visznek el

– meséli az utazásról.

Amikor a kitelepítettek szerelvénye megérkezett, az állomáson szekérrel várták őket azok a „kuláknak" nyilvánított gazdák, akiknek a családjaihoz ki lettek osztva. A Morvay család kilenc tagja egy szobán kellett osztozzon, éppen csak lefeküdni volt hely számukra. Ez az összeköltöztetés a kulákcsaládnak is büntetés volt, az ő megnyomorításuk érdekében is minden alkalmat megragadtak a kommunisták. Kiskörén mezőgazdasági munkát kellett végezniük a kitelepítetteknek, Morvay Bélának is, aki ekkor mindössze kilencéves volt.

Kilencéves koromtól kezdve volt munkaviszonyom. Amikor Kiskörén iskolai szünet volt, akkor vízhordóként dolgoztam a mezőgazdaságban, a szüleim brigádjában segítettem az öntözésben. Egy kilencéves gyereknek azonban elég nehéz egy nagy kanna víz cipelése.

A helyiek hamar befogadták a kitelepítetteket, a gazdák, amiben tudták, segítették az új lakókat. . Összesen negyven embert költöztettek Kiskörére, mivel rendőrőrs nem volt a településen, az ÁVÓ minden este ellenőrizte, hogy teljes-e a létszám, nem szökött-e el valaki.

A kitelepítetteket vegyes társadalmi rétegből terelték össze, Beliczey Miklóst, Békés megye főispánját éppúgy elhurcolták, mint Vukits Béla bőrkereskedőt. Volt két zsidó házaspár is, a Sajó, illetve a Rudas házaspár. Mindkét család holokauszt-túlélő volt, ezek után a kitelepítést is el kellett szenvedniük. Morvay Béla elmondása szerint

a kiskörei időszak csak bemelegítés volt ahhoz képest, ami azután következett.

Morvay Béla Forrás: --

Július 17-én, éppen vacsoraidőben, óriási robajjal egy ponyvás teherautó állt be az udvarra, majd karhatalmisták megszállták a kis paraszti lakást. Közölték, hogy néhány családot elvisznek Kisköréről, húsz percük van arra, hogy összepakoljanak. Csak a személyes holmikat szedhették össze, mivel a karhatalmisták közölték:

ahova maguk mennek, ott nem lesz szükségük semmire.

A brutalitás, ami akkor érte a családot, ma is élénken él Morvay emlékezetében:

Tízéves voltam, a nővérem tizenkettő, szuronyos puskával a kezükben tereltek és állítottak minket falhoz a rendőrök. Gyerekként nem értettük, hogy mi fog velünk történni.

A karhatalmisták összegyűjtötték azokat, akiket el kellett hurcolniuk, majd este tíz óra körül teherautóra ültették őket. Másnap délben érkeztek meg Hortobágy-Borsospusztára. Ez a telep a hortobágyi csárdától két és fél kilométerre levő állami gazdaságnak a tulajdonképpeni cselédtelepe volt. A borsospusztai tábort egy hónappal korábban már Miskolcról hozott foglyokkal, közel 800 emberrel feltöltötték, a kisköreiek a ráadásnak számítottak.

Kisköréből nemcsak a kitelepítetteket, hanem sok kulákcsaládot is a Hortobágyra hurcoltak, többek között azt a családot is, akiknél Morvayék el voltak szállásolva. Pontosabban a gazda feleségét, az unokáját és a menyét, magát

a gazdát ugyanis „kihallgatás" címszó alatt úgy megverték, hogy belehalt a sérüléseibe.

A kulákok kijelölése szubjektív módon történt. Valójában kötelező volt minden faluban kulákot találni, akkor is, ha mindenki ugyanolyan szegény volt, ha nem volt a környéken egyetlen módos paraszt sem. Ha egy körzeti párttitkár nem teljesítette volna a kvótát, nem talált volna a területén elegendő kulákot, akik ellen el lehet járni, akkor gyorsan azzal a veszéllyel találta volna magát szembe, hogy elvtársai a kuláktalanítás szabotálásával gyanúsítják. A „szabotázs" gyanúja pedig mindent vivő fekete aduként járt körbe.

A hortobágyi fogadtatás Morvay beszámolója szerint jellemző volt az egész kommunista rendszerre:

a helyi rendőrparancsnok, Zádori főtörzsőrmester, lovon ülve beszélt az érkezőkhöz, durván szidalmazta a foglyokat.

A háta mögött állt néhány alacsonyabb beosztású rendőr és agronómus, illetve a gazdasági igazgatója, Széles Sándor.

Ordítva közölték velünk, hogy: maguknak jut itt egy kis föld, éppen annyi, amibe beleférnek, itt fognak megdögleni.

– emlékszik vissza Morvay. Hozzátette azt is, hogy az agronómusok között voltak jobb érzésűek, és voltak abszolút embertelenek egyaránt. A kegyetlenkedésben élen járt Széles Sándor, aki amolyan kiskirály volt a táborban.

Az őrök gyűlöltek minket, ezekbe bele volt oltva, hogy mi népnyúzó kapitalisták vagyunk, akik tönkre akarták tenni az országot. Főként ávósok voltak, bár rendőr egyenruhában jártak.

Hortobágyon összesen tizenegy tábor működött, tízezer emberrel. Az a tábor, ahová a Morvay család került, emberségesnek volt mondható a többihez képest. Ebből arra következtetett Morvay úr, hogy mikor évtizedek múlva találkozott más sorstársaival, akkor megismerte a többi táborban uralkodó körülményeket is.

A hortobágyi táborokba is sok gyerek került, akiknek elvileg iskolába kellett járniuk. Azonban, ha sürgős munka volt, akkor iskolai szünetet rendeltek el, a vakáció pedig értelemszerűen nehéz fizikai munkával telt a gyerekek számára.

Az iskola két és fél kilométerre volt a tábortól, a gyerekek délben értek haza, majd mentek dolgozni. A táborra géppisztolyos őrség vigyázott. Jellemző a viszonyokra, hogy amikor egy hatéves kislány a táboron belül elcsavargott, akkor az őrök utána lőttek, hogy megijesszék.

A gyerekeket egy idő után elengedték, ha volt olyan rokon, ahová küldeni lehetett őket. Ez nálunk is fölmerült, de mi nem szerettük volna elhagyni a szüleinket, hallani sem akartunk arról, hogy különváljunk. Ezt akkor még nem értettük, de nagyon megnehezítettük ezzel a szüleink életét, nagy terhet róttunk ezzel rájuk

– mondta Morvay.

A fogság elején gyakoriak voltak az őrség részéről érkező fizikai bántalmazások, sok időnek kellett eltelnie, amíg, úgymond, megszokták egymást, mire valamelyest ritkultak az atrocitások.

Morvay Béla Forrás: --

A foglyoknak a hortobágyi táborban is mezőgazdasági munkát kellett végezni, azonban sokkal mostohább körülmények között, időnként az őrök értelmetlen fenyegetése mellett. Naponta 10 órát is kellett dolgozni, nyáron többet is, télen kevesebbet, sötétedésig. Morvay úr a hortobágyi táborban is vizet hordott, annyival volt csak nehezebb, hogy itt gémeskútból kellett a vizet hordani, ami egy tízéves gyerek számára komoly megerőltetést jelentett.

A tábor önellátó volt, a rabok reggelire kaptak egy csésze cikóriakávét, ebédre levest, mellé valamilyen főzeléket, esetleg tarhonyát, estére pedig egy bögre plantateát. Az étkezés nagyon keveset ért a nehéz fizikai munka mellett. A munkáért ugyan fizettek, de mindössze egy forint nyolcvan fillér órabér járt a foglyoknak, a napi ellátás viszont hét forint ötven fillér volt.

Az ellátás összegét levonták a keresetükből, ami megmaradt, abból kristálycukrot, zsírt, kenyeret, nagyon ritkán avas szalonnát lehetett venni a kantinban. A rabokat ez a lehetőség mentette meg az éhhaláltól.

Havonta egyszer csomagot és levelet kaphattak. Ezt időnként felfüggesztették, ha úgy ítélték meg, hogy rendbontás volt a táborban. Ezt a korlátozást önkényesen alkalmazták, mondvacsinált ürügyekkel, ez is a rabok megtörésének az eszköze lett.

A foglyok Hortobágyon is megünnepelték a karácsonyt. Három pap volt a táborban, két katolikus és egy református. A két katolikus pap szenteste éjféli misét celebrált, az ünnep első napján pedig Istentiszteletet tartott a református lelkész, a tábor közepén. Ebbe nem szóltak bele az őrök, Morvay emlékei szerint minden fogoly részt vett a szertartáson.

Egy kút volt a gazdaság közepén, abból kellett inni, és ott lehetett tisztálkodni. Gyakori volt a vérhas, sokan meg is haltak. A foglyok között sok volt az öreg,

Morvay Béla nagymamáját is kitelepítették. 72 éves volt, segítség nélkül járni sem volt már képes, nem tudott dolgozni sem. Az idős, munkára nem fogható foglyokat a hozzátartozóknak kellett eltartani, a nagymama ellátására is 7,5 forintot vontak le a keresők fizetéséből.

A rokonok valamelyest támogatták Morvayékat, bár akkor szűkösen élt mindenki Magyarországon. Pénzt nem volt érdemes küldeni, az őrség azonnal ellopta volna, csak ruhát és élelmet, bár abból is elvették azt, ami megtetszett.

A tábori élet télen volt a legkeményebb, a szállásokon tilos volt fűteni, ősszel pedig az óriási sár okozott nehézséget. A gumicsizma nagy kincsnek számított, megfelelő ruházatot is csak az otthoniaktól lehetett remélni. A táborban a civil ruháikban jártak a foglyok, télire mindenkit igyekeztek a rokonai felruházni.

A rabok szállásán tilos volt fűteni, néha lopott kukoricacsumát égettek el, de ez is kockázatos volt, mert az ügyeletes rendőr mindig ellenőrizte, hogy ne fűthessenek a rabok.

Télen be kellett csomagolódni, egymás hegyén-hátán feküdtünk, egymást melegítettük.

Amikor váratlanul kiderült, hogy felszámolják a táborokat, és elengedik az embereket, a szigor is enyhülni kezdett. Egy bizottság hetenként jött, és egy csoportot elengedett.

A kitelepítések kezdetén a pártvezetés úgy tervezte, hogy a kitelepítettek végleg ott maradnak, ahová száműzték őket. A foglyokkal építettek vályoglakásokat, összesen 16 készült el. Morvayék az elsők között kerültek az új házak egyikébe. A házak minőségéről azonban sokat elmond, hogy a vakolat olyan nedves volt, hogy nőtt belőle a fű,

1955 körül pedig egy nagy vihar az egész telepet romba döntötte.

Szerencse, hogy akkor már nem lakott benne senki.

Forrás: --

Morvay Béla családja 1953. október 22-én szabadult. A szabadulás utáni egyik megkötés volt, hogy a fővárosba és megyeszékhelyekre nem lehetett visszamenni. Felértékelődött Budapest környéke, Budakeszi, Pomáz, Budakalász, Dunaharaszti.

Nekünk az volt a szerencsénk, hogy nagyanyám testvére Dunaharasztin lakott, és ők rendelkezésre bocsátottak egy szobát. Itt éltünk négyen egy szobában, az első évben nem volt pénzünk tűzifára, de mi ezt már megszoktuk.

A Morvay házaspár a szabadulás után munkába állt.

Anyám villanyszámla díját szedte be, apám a dunaharaszti hajógyár raktárában volt segédmunkás. Majd műszaki rajzoló lett, később raktárvezető. Három nyelven beszélt kifogástalanul az anyanyelvén kívül. Amikor nyugdíjba ment, akkor élte a fénykorát, szabadalmakat fordított, elég jól keresett.

A Morvay gyerekek újra beiratkozhattak általános iskolába, a gimnáziumi felvételinél azonban mindkettőjük X-es, vagyis osztályidegen kádernek számított. Morvay Béla elmondása szerint az volt a szerencséjük, hogy mindig voltak jóindulatú emberek, akik nem gördítettek akadályt az útjukba. A gyerekek így két jóindulatú iskolaigazgatónak köszönhetően gimnáziumba járhattak.

A nővérem zenepedagógus lett, engem azonban első körben nem vettek fel egyetemre. Az osztályfőnököm mondta, hogy ő nem ajánlhat egyetemre, de javasolja, hogy menjek el ipari tanulónak, ha elvégeztem a szakképzőt, akkor munkáskádernek fogok számítani, és akkor azonnal felvesznek.

Morvay Béla úgy is tett, néhány év múlva felvették a főiskolára, épületgépész mérnök lett. 1964-től az egyik csőszerelőipari vállalatnál dolgozott, a teljes szakmai ranglétrát megjárta. A privatizáció után a vállalatban tulajdonrészt szerzett, 2005-ben ment nyugdíjba. Alpár Ignác- és Macskásy-díjat szerzett, volt az Építőipari Tudományos Egyesület alelnöke, három könyv társszerzője. Sosem volt párttag, az agitáló pártitkárnak azt mondta:

Én úgy gondolom, hogy az eszméért meg kell halni, én ezért az eszméért nem tudnék meghalni.

Onnantól kezdve nem próbálkoztak többet. „A szerencsém az volt, hogy a vállalatvezetés olyan volt, hogy csak azt nézték, hogy hogy dolgozom, nem azt, hogy honnan származom."

Az egykori tábor helyén közadakozásból ökumenikus templomot állítottak, az épületben a táblákra 8400 név került fel, őket tudták azonosítani. Több mint 1600 fogoly névtelen maradt.

A kitelepítettként eltöltött időért nyugdíj-kiegészítés jár. 2012 után nőtt jelentősen ez az összeg.

Mindig azt mondom, hogy a mi életünket nem tudták elvenni, nem tudták tönkretenni, de a szüleinkét nagyon is. Van, amiről nagyon ritkán esik szó: ha valakit börtönbe zártak, vághatta a centit, és amikor kiszabadult, többnyire visszamehetett a régi lakásába, a családjához. Akik ki lettek telepítve, azoktól elvettek mindent, újra kellett kezdeniük az életüket, úgy, hogy közben rajtuk volt a kitelepítettek bélyege"

- mondja búcsúzóul Morvay Béla.