Demeter Szilárd: A korona után

Vágólapra másolva!

A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) által életre hívott Petőfi Irodalmi Ügynökség (PIÜ) gyűjtőportáljaként működő, Hajónapló című kulturális honlapon Demeter Szilárd a PIM főigazgatójának legújabb írását olvashatjuk.

Origo

Vágólapra másolva!

PIM Demeter Szilárd

Hogy semmi nem lesz már úgy, mint régen volt. A korona után megváltozunk. Vagy hogy érdemben semmi nem fog változni, nagyjából ugyanúgy rendezzük közös dolgainkat, mindent elfelejtünk, semmit sem tanulunk.

Éltünk át már ilyent. Általános érzet, hogy a korona hatalma sorsszerű hatalom, istencsapása, több mint biológia. Meghatározza a helyedet a Nap alatt, tőle függ az életed, a szeretteid élete. Félelemmel elegy tisztelettel tekintesz rá. Az övé vagy, urad és parancsolód.

A korona egyesít. Egyszerre lépünk, mindenki ki akar menni a szabadba, szabadulni akarunk, szabadok akarunk lenni. Ha a jobb és bal egyszerre mozdul, az már ugrás. A korona ideje történelmen kívüli pillanat, akár a forradalmak. Négy fal-forradalom, otthon ülsz, és azt akarod, hogy legyen már vége.

Na de mi következik a forradalmak után?

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Élet. Történetek. Jó esetben ezekből összeáll a történelem. Győztes vagy, te írod, a forradalmak után mindenki hős.

Éltem már át forradalmat. 1989 karácsonyán ültem otthon, Székelyföldön, és néztem a tévében a forradalmat.

Pontosabban: tizenéves aligsrácként felnéztem a felnőttekre, amint a forradalmi hevület utórezgéseként éppen létrehozzák a szép, új – akkor még: demokratikus és szabad – világot. Semmit nem értettem belőle: ha egy párt rossz, akkor több párttól miért lenne jobb, ilyen kételyeim voltak. Jobb törvények kellenek, mondtuk fontoskodva egymásnak a sípályán (akkor még havazott télen), de a pártpolitika (akkor még: népképviselet) és a törvényhozás közötti összefüggés nem volt egyértelmű (mint ahogyan Romániában és a magyarországi ellenzéknél ma sem az).

Apám és anyám egy jobb világot szeretett volna nekem és testvéreimnek, a szüleink jót akartak nekünk. Szabadságot, ha már nekik nem jutott. Hogy mi lett belőle, az más kérdés – de az akarat jóra irányult. Aztán kiderült, mint ahogyan mindig kiderül, hogy az ember képtelen az összes következménnyel számot vetni, nem az lett belőle, amit terveztek. Meg az is kiderült, hogy a szabadság nem állapot, hogy egyszer megteremted, oszt' annyi, a történelem soha nem érhet véget, a szabadság napi szintű életgyakorlat. Egy feszt választanod kell, minden áldott nap, és hiába döntesz mellette 364 napon át, csak egyszer kell rosszul döntened, és elveszítetted. A szabadság fárasztó, állandó készenlétben kell lenned. A szabadság terhes. Macerás. De olyan, amilyen, benne élünk, vagy legalábbis éltünk, amíg ránk nem telepedett a korona.

Apám korú vagyok, nagyjából ennyi idős lehetett a forradalomkor, most az én dolgom valami más világot eszkábálni a fiamnak, úgy, hogy fél szemmel a szüleimet lesem, rövid távon veszélyeztetettebbek, mint a kölök.

Belehalhatnak a koronába, és még elbúcsúzni sem engednek oda, maradj otthon, édesanyám, ne gyere hozzánk, nézd, milyen szép unokáid vannak, nézi, megöleli a képernyőt. De jó, hogy vízálló ma már a telefon, viccelődünk gombóccal a torkunkban, könnyprizmán törik a fény, szép, fáj.

A forradalmak úgy kezdődnek, hogy az emberek utcára mennek. A mienk, ez a mostani, a koronaellenes, akkor ér véget, amint kimehetünk. Nem tudom, hogy milyen világ vár ránk, milyen történetek kezdődnek, milyen életük lesz a gyermekeinknek. Nincsenek hiú reményeim. Mi, emberek továbbra is képesek leszünk a jóra és a rosszra - vagyis az emberi szabadság lényege nem fog csorbulni. Éppen ezért az ebből eredő cselekvési teret hajlíthatjuk.

Mert mára kiderült, hogy a szabadság vagy biztonság dilemmája hamis dilemma, meg kell változtatnunk a logikai kapcsolatot. Szabadság és biztonság, nagyjából ez a pálya. Európa-erődöt akarok, kárpát-medencei végvárat. Hogy majd megölelhessem az unokáimat.