Ambiciózus Európa vs. örökjáradék-kötvények

Elcsépelt, de attól még igaz, hogy a koronavírus terjedésével kapcsolatos világjárvány és a következtében fellépő gazdasági válság korábban soha nem látott kihívások elé állítanak mindenkit, köztük országokat és nemzetközi szervezeteket is. Amit tapasztalunk, hogy a járvány terjedését lassító, a gazdasági következményeket úgy-ahogy tompító lényegi intézkedések eddig csak nemzetállami szinten történtek. Most úgy tűnik, hogy a válság egészségügyi részét a meghozott, néhol brutális intézkedéseknek köszönhetően sikerül keretek között tartani. Ez persze utólag nem vigasz annak a világszerte sok tízezer embernek, akik elvesztették szeretteiket az elkésett reakciók, a hanyagul betartott és betartatott szabályok, vagy a szervezetlenség következtében. Ha elcsendesednek a hullámok, remélhetőleg eljöhet annak is az ideje, hogy terítékre kerüljön a WHO munkájának és szerepének reális értékelése.

Ami a gazdaságot illeti, annak válságát elsősorban a járvány terjedésének megakadályozása érdekében tett intézkedések okozzák. Ennek következtében a normalizálódás is annak függvénye, hogy miképpen sikerül a vírust kordában tartani, mikor és milyen ütemben lehet a korlátozásokat feloldani, újraindítani az életet. Ezzel kapcsolatosan továbbra is rengeteg a bizonytalanság és találgatás, azonban az már most látható, hogy a gazdaság visszaesése, és az abból adódó problémák rendkívül súlyosak. Az IMF áprilisban globális szinten 3 százalékos visszaesést jósolt, míg az Európai Bizottság (EB) legutóbbi előrejelzése az EU szintjén 7,5, az euróövezet szintjén 7,75 százalékos zsugorodással számol. Közgazdászok között konszenzus mutatkozik abban, hogy mivel a válságot egy exogén, külső hatás okozta, nem pedig a gazdaság belső szerkezeti problémái, az újraindítás kulcsát a termelő, szolgáltató infrastruktúra és -kapacitások megőrzése, valamint a beindulást, a keresletet ösztönző támogatások jelentik. Ehhez pedig rengeteg pénzre van szükség.

Szakáli István Loránd, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. vezető közgazdásza. Forrás: Origo

Annak ellenére, hogy világjárvánnyal állunk szemben, mind az egészségügyi, mind pedig a gazdasági sokk aszimmetrikus jellegű, eltérően érinti az egyes országokat. Az EU szintjén eddig a gazdasági válság azokat az országokat – Olaszország, Spanyolország – érintette leginkább, ahol a vírus legkorábban jelent meg, és ahol az egészségügyi következmények is a legsúlyosabbak. Az EB fentebb hivatkozott előrejelzése azt is leszögezi, hogy az egyes országok esetében a gazdaságélénkülés a járvány alakulásán túl

a helyi gazdaság szerkezetén és a stabilizáló szakpolitikai intézkedések bevezetésére való tagállami képességen is fog múlni".

Ezen a ponton merül fel a kérdés, hogy mivel a tagállamok válságkezelési képességei és lehetőségei eltérőek, a sokszor és sokat hangoztatott klubbon belüli szolidaritás jegyében, milyen konkrét segítséget tud nyújtani az EU?

Az EU által nyújtott segítség, vagy inkább annak elmaradása nemcsak itthon vitatéma, hanem az eurózónán belül többen: olaszok, spanyolok, görögök, portugálok és még a franciák is úgy érzik, hogy az Unió őket a bajban magukra hagyta. Olaszországban, amely nemcsak alapító tag, de a lakossága az EU egyik legelkötelezettebb támogatója volt hosszú időn keresztül, ez az érzés odáig fajult, hogy egy friss közvélemény-kutatás szerint már csak a kisebbség, 47 százalék támogatja, hogy az ország belül maradjon mind az EU-n, mind pedig az euróövezeten. Az ő esetük azért különbözik Magyarországétól, mert sokak meggyőződése, hogy az egyébként is kiszolgáltatott gazdasági helyzetük egyik okozója éppen az euró elhamarkodott bevezetésében rejlik. Ezt az érzést alátámasztja egy tavaly készült tanulmány, amely kimutatta, hogy az euró bevezetésével, 1999 és 2017 között minden olasz fejenként közel 75 ezer eurót veszített ahhoz képest, mintha azt nem vezették volna be.

Brüsszel újból bizonyítani látszik, hogy békeidőben még csak-csak működik és képes jó dolgokat is véghezvinni, azonban válságok idején leblokkol, nem alkalmas számottevő segítséget nyújtani és komolyan vehető, európai szintű válaszokat kidolgozni. Ez történt mind az európai adósságválság, a migrációs válság idején, és ezt tapasztaljuk napjainkban is.

Giulio Meotti, az olasz Il Foglio országos napilap szerkesztője, ezt az érzést úgy fogalmazta meg, hogy „az európai államok olyan konglomerátumával állunk szemben, amelyek egyenként próbálnak saját előnyökre szert tenni egy olyan szabályrendszerből, amit Uniónak hívnak. Azonban válságok esetén a régi belső törésvonalak úgy tűnik, mindig újra megjelennek". Amit a nagyobb bajban lévő déli tagállamok az Unión számon kérnek, az a szolidaritás hiánya. Jól tükrözi ezt az a német és holland magatartás, ahogyan élesen elzárkóznak a válság okozta terhek közös viselésétől, lásd az euró- vagy koronakötvények ügye.

Eközben a déli országok (Olaszország, Görögország, Spanyolország) úgy érzik, hogy az őket szintén először és legközvetlenebbül érintő migrációs válság idején is magukra lettek hagyva. Az eddig Európai Stabilitási Mechanizmuson (ESM) és Európai Beruházási Bankon (EIB) keresztül felajánlott segítséget nem tartják valódi segítségnek, mert ezek a hitelek tovább emelnék az amúgy is magas költségvetési hiányt és fokoznák a rekord magas államadósságot. Ilyen körülmények között egyre többen teszik fel nyíltan a kérdést, hogy van-e értelme, van-e célja, van-e jövője egy ilyen Európai Uniónak, illetve azon belül a monetáris uniónak, az eurónak? Erről az EU-ról még a volt francia szocialista miniszterelnök, Manuel Valls is azt mondta, hogy „összeomlásra van ítélve", nem is beszélve az Európai Parlament volt elnökéről, Antonio Tajaniról, aki egyenesen „gyáva Európáról" beszélt, amely nem képes határozott szolidaritást felmutatni, és amit „szét fog szedni a koronavírus". Eközben német és holland részről olyan vélemények hangzanak el, hogy minek segíteni a délieken, mert ott a segítség címen várt pénzeket, amelyek nagy terhet raknak az adófizetőik vállára, úgyis a maffia várja.

A fentiek alapján is világosan kitűnik, hogy a kontrasztok élesebbé válásán keresztül, a világjárvány felerősítette az EU jövőjéről szóló vitát a föderalisták és szuverenisták között. A föderalisták a jelenlegi problémák okát abban látják, hogy még nem jött létre az általuk megálmodott, nemzetek feletti európai szuperállam, amely felhatalmazásából adódóan képes lenne kezelni az ilyen helyzeteket. Eközben az európai nemzetállamok észszerű együttműködésének hívei is a saját elképzeléseik igazolását látják abban, hogy a válságban csak a nemzetállami szint bizonyult hatékonynak. Az utóbbiak elképzeléseiből sem hiányzik a szolidaritásfaktor, de annak észszerű, alulról építkező, belülről fakadó érzésen kell alapulnia, és nem felülről jövő kényszeren.

Az Unión belüli észak-déli, kelet-nyugati megosztottság és a lassan lövészárkokká mélyülő törésvonalak azt mutatják, hogy egy európai szuperállamot, az Európai Egyesült Államokat békés, mindenkinek tetsző, fair módon nem lehet létrehozni.

Azért nem, mert az európai népek történelmi gyökerei a legmélyebbre nyúlók közé tartoznak, gondolkodásmódjuk, értékrendjük, viselkedési mintáik, ebből következőleg a munkához, fegyelemhez, versenyképességhez való viszonyuk sokkal eltérőbb annál, mintsem hogy azt kényszerrel egy platformra lehetne hozni. A német alkotmánybíróság minapi döntése, amelyben bírálja és feltételekhez köti az Európai Központi Bank (EKB) 2015-ben indított kötvényvásárlási programjának folytatását, tulajdonképpen csapás a „még több Európát"-pártiakra. Itt egy nemzetállami bíróság bírálta felül az Európai Bíróság korábbi döntését.

Ebben a kihívásokkal teli és feszült európai légkörben, amikor az Unió, de legalábbis az euró és az euróövezet jövője a tét, a baloldali spanyol kormány és Soros György által szinte egy időben megfogalmazott javaslat az EU-s mentőcsomag örökjáradék-kötvény útján való finanszírozásáról nehezen értékelhető másképp, mint a föderális Európa mellett letett voks.

Csupán finanszírozási szempontból tekintve, a javaslat nem tartalmaz sem elvi, sem technikai jellegű lényegi eltérést a korábban felmerült EU által kibocsátandó, közös adósságviselést megtestesítő, hosszú lejáratú euró- vagy koronakötvényekhez képest. Amiben mégis különbözik, az nem pénzügyi, hanem ideológiai, érzelmi természetű. Egy ilyen súlyos döntés – tulajdonképpen 1000-1500 milliárd euró hitel felvételéről és a kamat határozatlan ideig való fizetési kötelezettségéről van szó –meghozatala egy olyan „zsákutcába terelné" a mostani EU-t, amelyből sem hátrálni, sem oldalra kimozogni már nem lehetne (lásd Brexit). Az egyedüli járható útvonal a nemzetállamok feletti „még több Európa" irányába vezető út lenne. Amennyiben az EU legmagasabb döntéshozatali szintjein sikerülne keresztülvinni az örökjáradék-kötvény döntést – ami ismerve az EU utóbbi években, több esetben is bemutatott „kreatív" döntéshozatali gyakorlatát, kiegészítve a mostani vészhelyzetre és döntéshozatali kényszerre való hivatkozással, egyáltalán nem tűnik lehetetlennek – azt követően még könnyebb lenne elutasítani, és ha kell, szankcionálni minden olyan törekvést, véleményt, amely eltér a brüsszeli bürokraták által képviselt irányvonaltól.

Ennek az európai közhangulatnak és megoldási kísérletnek lehetne az alternatívája a februári, az EU következő költségvetési időszakával (2021-2027) kapcsolatosan megfogalmazott, többek között a V4-ek és a déli tagállamok által is támogatott „ambiciózus Európa" terve. Az elmúlt hónapok fejleményeinek tükrében ez a gondolat, aminek lényege, hogy az EU-s tagországok képességeikhez mérten, arányos mértékben vegyék ki részüket a közös európai kihívások megoldásában, láthatóan háttérbe szorult.

Azonban az abban megfogalmazott elv alkalmas lehet arra is, hogy annak égisze alatt kezeljék a járvány okozta összeurópai kihívásokat is. Természetesen ennek előfeltétele, hogy létezzen az észszerű mértékű, egymás szempontjait is figyelembe vevő érdekközösségen alapuló valódi európai szolidaritás, és ne csak beszéljenek róla. Lássuk be, ez egyelőre teljesíthetetlennek tűnő kívánalom, azonban abban talán bízhatunk, hogy egy, a mostanihoz fogható válsághelyzet akár még a jót is kihozhatja sokunkból.

Ha nem ezt az utat választjuk, úgy járhatunk az örökjáradék-kötvénnyel is, mint az euróval. Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász, a neoliberális közgazdaságtan egyik atyja, két évvel az euró bevezetését megelőzően, 1997-ben írta le, hogy „a politikai egység kikövezheti a monetáris egység felé vezető utat. De a kedvezőtlen feltételek mellett bevezetett monetáris egység, az éppen hogy akadályozni fogja a politikai egység megteremtését". Az eurózóna sorozatos problémáit és belső feszültségeit elnézve sokan igazat adnak a friedmani jóslatnak. Most is szükség lenne arra a közös bölcsességre, amely nem engedi feláldozni az európai együttműködés jövőjét egy újabb megosztó, és az európai sokszínűséget figyelmen kívül hagyó politikai és ideológiavezérelt döntés oltárán. Hans-Dietrich Genscher szavaival élve – aki a német újraegyesítés idején az ország külügyminisztere volt, és Helmut Kohl kancellárral együtt nagyon sokat tett a jelenlegi európai egység kialakulásáért – „Unsere Zukunft ist Europa - eine andere haben wir nicht", vagyis „A mi jövőnk Európa, más választásunk nincs!".

Szakáli István Loránd, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. vezető közgazdásza