Az Európai Unió csak akkor lehet sikeres, ha annak minden tagja egyenként elégedett

Szakáli István Loránd, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. vezető közgazdászának írása az Origónak.

Az elmúlt hónapokban számtalan kritika érte az Európai Uniót azért, mert ismételten igazolta, hogy vészhelyzetben nem képes kézzelfogható segítséget nyújtani a tagállamoknak, ilyenkor azok csak magukra számíthatnak. Lassú és túlbürokratizált a döntéshozatali mechanizmus, a közös költségvetésen belül nincs valódi intervenciós mozgástér, a szolidaritásalapú közösségi koordináció pedig azokon a területeken sem működött, ahol az elvileg működhetett volna és nagy szükség lett volna rá.

Ezek közé tartozik a járványügyi védekezéshez szükséges információk és eszközök, valamint az egészségügyi kapacitások hatékony allokációjának szervezése. Ez oda vezetett, hogy az egyik leginkább uniópártinak tartott Olaszország lakosainak 88 százaléka március közepén úgy nyilatkozott, hogy az EU nem segíti országukat a bajban, míg

67 százalékuk szerint az uniós tagság számukra egyenesen előnytelen.

A kialakult helyzetben hipokrita magatartás Európa-ellenességgel vádolni azokat az országokat, amelyek válság idején, jobb híján, a nemzetállami megoldásokat helyezik előtérbe, illetve bi- és multilaterális együttműködések keretein belül próbálják a védekezés hatékonyságát javítani. Ez utóbbira jó példa a V4 Járványügyi Egyeztető Mechanizmus.

A szakemberek között nem csak abban van konszenzus, hogy olyan természetű válsággal állunk szemben, amelyik a gazdasági előrejelzéseket rendkívül bizonytalanná teszi, hanem abban is, hogy annak következményei a globális erőviszonyok alakulására is hatással lesznek. A jelek szerint

már elkezdődött a világszintű ellátási láncok komplex rendszerének újragondolása,

bizonyos korábban kiszervezett termelési folyamatok relokalizációja, ezáltal csökkentve az ellátásbiztonság kockázatát. A változásból azok az országok és gazdasági egységek jöhetnek ki nyertesen, amelyek egyrészt sikeresebben kezelték a világjárvány gazdasági következményeit, másrészről gyorsabban képesek alkalmazkodni az új gazdasági realitásokhoz és szükségletekhez.

Szakáli István Loránd Forrás: Századvég

Azonban be kell látni, hogy az EU ebben a versenyben nem indul jó pozícióból, a világgazdaságon belül képviselt részarány tekintetében az elmúlt 20-30 évben fokozatos térvesztésének lehettünk szemtanúi.

A Világbank adatai alapján, míg vásárlóerő paritáson számolva 1990-ben az EU a globális GDP 23,5 százalékát adta és ezzel a legnagyobb gazdasági egységnek számított, addig 2000-ben már csak 21,9 százalékát, 2010-ben 17,9 százalékát, míg 2019-ben már csak 15,2 százalékát, miközben azt se felejtsük el, hogy időközben folyamatosan bővült. 1990-ben még csak 12 tagországból állt, 2019-ben pedig már 28 tagja volt, igaz napjainkra a Brexit következtében ez a szám megint 27-re csökkent.

Gazdasági szempontból

az EU az elmúlt évtizedekben növekedési és versenyképességi kihívások egész sorával szembesült.

Az utóbbi 30 évet figyelembe véve az EU éves átlagos GDP növekedése 1,83, miközben az USA-é 2,5 százalék volt, miközben egy sokkal alacsonyabb bázisról Kína évente 9,18 százalékkal növekedett.

Nem véletlen, hogy már a 2000-ben elfogadott „Lisszaboni stratégia" kiemelten foglalkozik a versenyképesség kérdésével és azt tűzi ki célul, hogy „az EU 2010-re a világ legdinamikusabb és legversenyképesebb tudásalapú társadalmú gazdasága legyen, amely képes a fenntartható növekedésre több és jobb munkahellyel, valamint erősebb szociális kohézióval".

Ma már tudjuk, hogy ezt a célkitűzést nem sikerült teljesíteni, sőt, 2019-re az EU, mint gazdasági egységre jutó kibocsájtás világszinten már csak a harmadik helyen állt Kína és az USA mögött. A lemaradás elsősorban az új technológiák kifejlesztése és a piac igényeinek megfelelő alkalmazása terén érhető tetten. Elég csupán a gépkocsigyártás (elektromos és hibrid), az információ és kommunikáció (mobiltelefónia), vagy az online kereskedelem terén végbement forradalmi technológiai változásokra gondolni és arra, hogy ezeken a piacokon meghatározó, kvázi monopol pozícióban lévő cégek egyike sem európai.

A kelet-közép-európai országok régi vágya teljesült 2004-ben, amikor felvételt nyertek az Európai Unióba. Ez nem volt egy fájdalommentes folyamat, habár országonként eltért, hogy ki mekkora és milyen áldozatot hozott az áhított „bebocsájtás" érdekében. Magyarország, köszönhetően a rendszerváltozást követő első két kormányzati ciklus elhibázott, globális érdekeket kiszolgáló neoliberális gazdaságpolitikájának, „éltanulónak" számított a térségben, leggyorsabban és legnagyobb mértékben nyitotta meg piacait a nyugati áruk és befektetők előtt.

Az állami vagyon legnagyobb részét valós értékének töredékéért privatizálták,

stratégiai ágazatok és kritikus infrastruktúrák kerültek külföldi kézbe, miközben versenyképtelen vállalataink kilátástalan helyzetben voltak mindenféle állami védelem nélkül. A térségben, arányaiban itt szűnt meg a legtöbb munkahely, 30 százalék (1,5 millió), míg Lengyelországban ugyanez az adat 20 százalék, Csehországban pedig 10 százalék volt.

Ennek ellenére az EU nem sietett a bővítéssel, Hanna Suchocka volt lengyel miniszterelnök szavait idézve sokáig úgy tűnt „mi mindig öt évre vagyunk az Európai Uniótól". Végül a nemzeti érdeket figyelmen kívül hagyó gazdaságpolitika és „stréber" attitűd semmit nem nyomott a latba, ugyanakkor és ugyanolyan feltételek mellett nyertünk bebocsájtást az EU-ba, mint azok az országok, akik jóval kevesebbet áldozatot hoztak az integráció érdekében.

Azok, akik képesek voltak messzebbre tekinteni az „akár Bécsben is nyithatsz cukrászdát" szlogenen, már akkor is látták, hogy az EU, amelybe végül felvételt nyertünk már nem az a közösség, amely még egy évtizeddel korábban is a „vágyak netovábbja" volt. Az európai gazdasági közösség világgazdaságon belül játszott szerepének visszaszorulása már a 80-as években megkezdődött, amihez hozzájárultak az előző évtized olajválságai, illetve a gazdaságpolitikában bekövetkezett neoliberális fordulat.

Ez az időszak az, amikor az addigi „fékezett habzású" globalizációt felváltja a hiperglobalizáció, amit Dani Rodrik Nobel-díjas közgazdász úgy ír le, mint „az a rendszer, amelyben teljes egészében a tőkeerős multinacionális cégek határozzák meg az együttműködés szabályait, lebontva az áruk és tőke szabad mozgását akadályozó minden korlátozást.".

Ezzel párhuzamosan Nyugat-Európában elindul a korábbi évtizedekben sikeresen működő szociális modell lebontása, mert az Unió vezetői úgy gondolták és gondolják ma is, hogy ez a versenyképesség javulásának előfeltétele. Ennek a gazdaságpolitikai filozófiának az alapelve a liberalizáció, dereguláció, privatizáció hármasa, aminek következtében a nemzetállami kormányzatok gazdaságpolitikai mozgástere jelentősen beszűkült. Politikai téren

az Unió vezetői a mind erősebb európai szintű centralizációt és ezzel párhuzamosan a tagállami kormányok döntéshozatali kompetenciáinak visszaszorítását tűzték ki célul,

ami elvezetett az utópisztikusnak tűnő Európai Egyesült Államok felvetéshez is.

Ma már látjuk, hogy hova vezetett a brüsszeli bürokráciát hatalmába kerítő neoliberális gazdaságpolitika. Az Unión belül újabb törésvonalak és egyensúlytalanságok jöttek létre, az euró elhibázott bevezetése a tagállamokat adósokra és hitelezőkre osztotta (Lóránt Károly: Az Európai Unió jövője és Magyarország mozgástere, Kairosz Kiadó, 2015), alacsony növekedési ráta, magas munkanélküliség és növekvő államadósságok, katasztrofális demográfiai helyzet, aminek eredményeképpen az EU gazdasági és geopolitikai súlya tovább csökkent. Ezen strukturális problémák kezelése a mai Európai Unió előtt álló legnagyobb kihívás, megspékelve a koronavírus-járvány okozta egészségügyi és gazdasági, valamint a migrációs válsággal.

Tagadhatatlan, hogy az Unió szintjén megszülettek egyes stratégiák és szakpolitikai intézkedések, amelyek a problémákat észlelve kísérletet tesznek a kihívásokra választ adni és 21. századi irányba helyezni az EU gazdaságát. Ilyennek tekinthető az adatgazdálkodásra (big data) és mesterséges intelligenciára fókuszáló Európai Digitális Stratégia, vagy a gazdaság zöldítését elősegítő Körforgásos Gazdaság Stratégiája.

Ezek azonban csak akkor válthatják be a hozzájuk fűzött reményeket, ha reális célkitűzéseken alapszanak, megvalósításuk nem válik öncélúvá és az európai emberek és vállalatok érdekeit szolgálják.

Az európai együttműködésnek valós szolidaritáson és bizalmon kell alapulnia

és ideje azt is belátni, hogy a 21. századi EU csak akkor lehet sikeres, ha annak minden tagja egyenként elégedett és önmaga lehetőségeihez képest sikeres is. Ebbe annak is bele kell férnie, hogy az „európai értékek" megítélésében is lehetnek eltérések. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy senkinek sincs joga ideológiai alapon ítélkezni mások felett csupán azért, mert más értékek mentén képzeli el létezését. Ha nem így lesz, attól még lehet német, magyar, francia vagy lengyel sikerekről beszélni, de az nem az EU sikere lesz.

Szakáli István Loránd, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. vezető közgazdásza, történész