A modern liberalizmus szabadságképzete a korlátlanságra, a határtalanságra és a végtelenségre épül

Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatójának beszéde a „Kié a (fő)hatalom? – szuverenitásharcok tegnap, ma és holnapután – új globális szuverének születnek a digitális térben?” című konferencián.

Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója a Magyar Nemzetben fejti ki véleményét arról, hogy mennyire más volt a szabadságképzet 64 évvel ezelőtt az 1956-os forradalom idején, illetve hogy a modern liberalizmus számára semmiféle határok nincsenek, sem önkorlátozás, vagyis a mindenkinek mindent szabad logikája érvényesül, amely azonban a társadalmi struktúrák felszámolódásához vezet.

Azt írja Szánthó, hogy '56-ban a pesti srácok és lányok nem valamitől akartak szabadok lenni, nem a „nemi identitásuktól" akartak megszabadulni, nem azon gondolkodtak, hogy a „srác" és a „lány" mellé be kellene még illeszteni egy harmadik, semleges nemet, hanem valamiért akartak szabadok lenni. Hazáért, nemzetért, függetlenségért küzdöttek. A szabadságképzet azonban teljesen megváltozott azóta.

Akkor még a szabadság azt jelentette, hogy önkorlátozás révén képesek vagyunk szabad közösségben élni.

Az ókorban és a középkorban tudták, hogy a „mindenkinek mindent szabad" logikája előbb-utóbb vagy bábeli zűrzavarhoz, vagy az önzés, a kapzsiság és a dicsőséghajhászás despotizmusához vezet, írja Szánthó, idézve az amerikai katolikus filozófust, Patrick J. Deneent:

az önkorlátozásra, önszabályozásra helyezték a hangsúlyt, tulajdonképpen újra megerősítették a politikai, vallási, gazdasági és családi életben meglévő normákat és társadalmi struktúrákat.

A fordulat a felvilágosodás hatására következett be, amikor már lényegében kimondták, hogy „a jó azonos az élvezetessel". A modern liberalizmus tehát elvetette azt a tételt, hogy az embernek – a közös szabadság érdekében – korlátoznia kellene önmagát, és a szabadságot éppen hogy a vágyaink kielégítését célzó „legnagyszerűbb törekvésként" definiálta. A mi, amelynek én is részese vagyok gondolatot felváltotta az én központú világ, és a cél, a legnagyobb trendiség önmagunk kiteljesítése lett az igazgató szerint.

Ez az a korszellem, amit úgy lehet összefogalni, hogy

szabadság a korlátoktól, a határoktól, akár a természet adta keretektől is.

A liberálisok mindig valamilyen emberi jogi érvelést használnak, hivatkoznak (igen szelektíven) az általános emberi méltóságra, a korlátoktól mentes szabadságeszményük azonban mindig a „mindenkinek mindenhez joga van" mezejére vezet el.

Egy homoszexuálisnak joga van házasodni és/vagy gyermekeket örökbe fogadni, a férfinak joga van magát nőként, a nőnek magát férfiként definiálni – vagy bármelyiküknek magát valamely aktuálisan „felfedezett" genderrel azonosítania –, a nőnek joga van az abortuszhoz, a drogosnak a droghoz, a migránsnak az illegális határátlépéshez, az éppen rossz kedélyállapotban lévőnek (a gyermeknek is) az eutanáziához, sőt: a gyermeknek joga van nemet mondani a szülőnek. Hiszen szabadságában áll – és amit lehet, azt kell is

- fejti ki Szánthó írásában.

Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatójának Forrás: Polyák Attila

A korábbi totalitárius rendszerekkel szemben ez a progresszív érzelemdiktatúra (neoliberális pszichohatalom) nem elfojtja a szükségleteket, a vágyakat, hanem éppen hogy fölkelti azokat. Látszólag kielégíteni akar, nem elnyomni. Barátságosnak, jóemberkedőnek tűnik, ezért is nagyon könnyű és divatos azonosulni manapság az alapvetéseivel. Ma nem trendi és nem is „tudományos" azt mondani, hogy valami legyen korlátos, valaminek legyen határa, valamit zárjunk le, valami legyen véges.

Ma a korlátlan, a határtalan, a nyitott, a végtelen az úr.

Byung-Chul Han dél-koreai származású gondolkodóra hivatkozva Szánthó Miklós azt írja, hogy ez a szabadság

maga hív életre kényszereket. A lehet szabadsága egyenesen több kényszert teremt, mint amennyit a fegyelmezés kellje, a parancs és a tilalom kimond. A kellnek van határa, a lehetnek viszont nincs. Következésképp határtalan a kényszer, amely a lehetből származik.

Az igazgató szerint az egyértelműen felismerhető kommunista és fasiszta diktatúra mindenkit megfigyelt és félelemben tartott, a neoliberális „okoshatalom" viszont nem elhallgattat, hanem fenyegetés helyett lájkokat alkalmaz. A folyamatos önmegvalósítás szabadságából kényszer, követelmény lesz – lásd a genderideológia törvényerőre emelését –, és aki ezt nem fogadja el, az nem lesz érdemes semmiféle szabadságra.

Ennek megértéséhez elengedhetetlen tehát annak felismerése - írja Szánthó -, hogy amit ma „liberális demokráciaként", „emberi jogokra épülő jogállamiságként" adnak el,

az se nem „tudományos", se nem „szakmai", se nem „civil", hanem egy ideológiai (mester)mű.

Okosnak, barátságosnak, semlegesnek, függetlennek mutatja magát – de tudni kell, hogy politikailag ugyanúgy motivált, mint azok, akik vele szemben állnak, és akiket „politikai" testtartásuk miatt a „késsel-villával enni tudók" folyamatosan leminősítenek.