Demeter Szilárd: A jogállamiság bunkósbotja és Európa halála

A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának írása az Origónak.

Kezdjük talán onnan: miért nincs az Európai Uniónak alkotmánya? Emlékszünk még a perpatvarra? Azért nincs az Európai Uniónak alkotmánya, mert mi, európai uniós polgárok nem tudtunk megegyezni abban a minimumban, ami lehetővé tenné egy ilyen alapdokumentum létrejöttét. Majdnem sikerült, 2004-ben nagyon úgy nézett ki, hogy lesz, oszt' a ratifikáció során – amely, figyelem!: minden országban mást jelentett, hagyományaitól, alkotmányának előírásaitól és a politikai szándékoktól függően –, szóval a ratifikáció során a franciák és a hollandok népszavazáson elutasították.

Érdekes módon akkor még mintha lett volna az istenadta népnek szava. És valamiért senkit nem zavart, hogy a különböző tagállamok, uramatyám!, különböznek. Igaz, akkoriban még az volt a jelszó, hogy „egység a sokszínűségben".

Ez a sokszínűség kopott mára a szürke ötven árnyalatára – de legalább a brüsszeli szemüvegen keresztül szivárványszínűnek látszik.

Mielőtt tehát jó szokásuk szerint a múltat végképp eltörölnék, emlékeztessük Európát arra, hogy mi a Vasfüggönyön innen éltünk már olyant, amikor mindannyiunknak mindenről ugyanúgy és ugyanazt kellett gondolnunk, a veszélyes elhajlókat meg munkatáborokba, börtönökbe zárták. Elég sokakat ki is végeztek. Itt még nem tartunk, de a büntetőlogika már ismét működik.

Tehát: van egy Európai Uniónk, aminek képtelenek voltunk alkotmányt adni. Az okosabb politikafilozófusok szerint nem is lehet, mert a képviseleti elvnek és a nemzetformának volt köszönhető, hogy a demokrácia a modern korban megvalósulhatott: emiatt aztán, mondják, „a demokrácia mint rendszer elválaszthatatlan a nemzeti formától". És ha ezt nem hiszik a balliberálisok, akkor idézzük Bibót, aki ugyancsak azt írja, hogy a demokrácia és a nemzeti hűség ikertestvérek – ugyanazon a helyen és ugyanabban az órában jöttek világra.

Az Európai Unió nem demokrácia, mert nincs és nem is lehet európai démosz. Túl sokan vagyunk és túl sokfélék. Még úgy is, hogy valami nagyon homályos európaiság-tudatunk nyomokban azért létezik, legalábbis a politikai retorika szintjén. Ennek kapcsán egyébként már írtam ezeken a hasábokon válaszként egy ellenzéki véleményvezér cikkére, hogy ha elfogadjuk azt az álláspontot, hogy egy politikai közösség soha nem pusztán kontraktuális közösség, hanem egyszersmind morális közösség is – és jelenleg Brüsszelben mintha ez lenne az alapállás –, s hogy ezek a morális kötelékek átnyúlnak a különféle történelmi időkön, akkor bizonyos értelemben érezhetek felelősséget azért, amit az én politikai közösségem a múltban tett. Akkori példám szerint Gyurcsány Ferenc például bocsánatot kérhet(ne) a kommunisták emberiesség elleni bűntetteiért, de nem érezhet felelősséget azért, amit II. Lipót belga király Kongóban tett, ehhez ugyanis kevés az, hogy mindketten európaiak. Mint ahogyan az „európainak lenni" politikai hívószava kevésnek bizonyult egy közös alkotmány elfogadásához, vagyis az, hogy mi mindannyian európaiak vagyunk, kevés a jelenhez is. És minden bizonnyal kevésnek fog bizonyulni a jövő problémáinak megoldásához.

Egyszerűen azért, mert tulajdonképpen ez is gumifogalom, ergo nem jelent semmit.

Nincs európai nyelv, nincs európai identitás, és egyetlen, abszolút európai igazság sincs. Nemzeti nyelvek vannak, nemzeti identitások léteznek, és nemzeti érdekeket képviselnek a politikusok. (Mármint a normálisabbja.)

Az Európai Unió tehát nem lehet demokrácia a szó klasszikus értelmében. Ebből viszont nem következik az, hogy totalitárius diktatúrának kellene lennie.

Márpedig most arrafelé megy.

A gumifogalomként tisztázatlan és definiálatlan tartalmú jogállamiság fogalmával visszaélve az Európai Unió jelenleg éppen azt akarja megmondani nekünk (egyébként minden európai tagállamnak és az európai polgároknak egyenként is), hogy miről mit helyes gondolni.

Ha ezt elfogadjuk, akkor gyakorlatilag védtelenek maradunk minden olyan brüsszeli döntéssel szemben, amelyik életformánk megváltoztatására kényszerít.

Most még csak az LMBTQ-jogok kapcsán izmoznak, holnap a szolidaritás nevében migránsok ellenőrizetlen tömegét telepítik hozzánk, holnapután a bűnös fehér nyugati kultúrát verik le rajtunk.

És csekély vigaszt fog jelenteni számunkra, hogy az önfelszámolás végállomásaként majd végignézhetjük, amint a kierőszakolt LMBTQ-jogokat azok a más civilizációs kódok mentén élő migránsok fogják szó szerint lábbal tiporni, akiket valamiért ebben a kérdésben soha nem érzékenyítenek. Annyira tiszteljük a másságukat, hogy tőlük nem követeljük meg sem a másság tiszteletét, sem a saját törvényeink betartását. Belátható időn belül mindannyian súlyos árat fogunk fizetni ezért: akkor lesz vége végképp bármiféle jogállamnak az Európai Unióban. Nem beszélve arról, hogy a XX. században megpróbált, magára hagyott, az állampolgári és emberi jogaitól megfosztott, kiirtásra ítélt európai zsidó közösséget ismét veszélybe sodorjuk.

Írtam már: lehet a zuhanást is repülésnek nevezni – de a vége, hát az nagyon nem mindegy.