Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Lényegében ezt az érvelést szokta a kortárs elit ráolvasni a „populisták" fejére: tudniillik hogy a globalizált világ komplex kérdéseire barbár, tömegbarát válaszokat adnak – írja, hozzátéve, hogy: a helyzet azonban pontosan az ellenkező.
Éppen hogy a liberálisok kínálják tálcán a leegyszerűsítő, uniformizált válaszokat az általuk olyannyira favorizált globalizációra, és képtelenek elfogadni a múlt, a szokások, a hagyományok valóban szövevényes mátrixából táplálkozó alternatívákat.
A társadalmi alapproblémákat – klímaváltozás, migráció, terrorizmus, gyorsan terjedő járványok – a globalizáció okozza, erre „megoldásként" pedig tényleg szívtépő gyermekiességgel még több globalizációt kínálnak megoldásként. Bármilyen politikai, szociokulturális, vagy éppen egészségügyi kihívás üti fel a fejét, azt sulykolják, hogy a gyógyír egy újabb nemzetközi szervezet vagy egyezmény, a még több integráció, a még magasabb fokú standardizáltság, vagy mindezek révén persze a még egyirányúbb globális szabályozás.
A világ viszont annál valóban bonyolultabb, hogy egynemű válaszokat lehessen ajánlani mindenre.
Bár éppen a posztmodern progresszió beszél a sokszínűség korlátokat és józan észt nem ismerő tiszteletéről, de igazából ők azok, akik nem értik, hogy
a komolyan vett sokszínűség kizárja a „nemzetközi szinten kimunkált standardok" bárhol és mindenhol történő alkalmazhatóságát
– hiszen ahány ház, annyi szokás.
Szerintük Közép-Európa sem választhat más utat, hiszen ha minden európai országban kevert népesség él majd, akkor nem állhatnak a nemzeti, állami különutasságok a föderatív EU útjában. Mint fogalmaz:
A maga egyszerűségében és lebutítottságában ehhez eszköz, illetve fedőprojekt a „jogállamisági eljárás", amelynek kapcsán szintén azt állítják, hogy van univerzális kód arra, hogyan is kell kinéznie egy államnak – miközben különös bornírtságot kölcsönöz a dolognak, hogy valójában éppen a jogállam nevében akarják az államot, az állami szuverenitást lebontani.
Azt állítják, az emberi ész mindenhatóságára építő tudomány mindenre egységesen választ tud adni, ezáltal az „elfogadhatóság" elitklubjából ki is zárnak minden magyarázatot, amit a racionalitás nem képes átfogni – így például a vallást vagy a „haszontalan" kérdésekkel foglalkozó filozófiát.
A liberálisok utópiája azonban, amit ők erre a Földre megálmodtak, Szánthó Miklós szerint:
pihekönnyű, kényelmes életet rejt, ahol mindenki jóember, ahol nincs igazságtalanság, nincsenek előítéletek, mindenki egyenlő, toleráns, figyelmes és befogadó.
Ám mivel a világ sosem volt ilyen, ezért a múltat meg kell változtatni.
Majd úgy folytatja: szerintük az élet terheitől, nehézségeitől meg kell óvni az embereket, a „terápiás államnak" (Megadja Gábor) az a feladata, hogy mindenkit „meggyógyítson", mindenkinek az érzékenységére mindenkor, mindenhol, tértől és időtől függetlenül, azonos módon figyelemmel legyen.
Így jön létre az érzelmi törékenységéről csak „hópehely generációnak" hívott új nemzedék, mely a valóság elől a szivárványos, mégis egyenszabású álomvilágba menekül – és ezen (rém)álmot igyekszik mindenki tudatába beerőszakolni – teszi hozzá.
Szánthó Miklós a miniszterelnök szavaival folytatja, aki úgy fogalmazott: „A mi nemzeti és keresztény alapelveink nem liberálisak. A liberalizmus előtt jöttek létre." A liberálisok egyik stratégiai hibája – és szimplifikáló világmagyarázataik egyik forrása –, hogy meg vannak győződve: a „jó történelem", a civilizáltság, a késsel-villával enni tudás velük kezdődött, az egyedüli és mindenkire érvényes „jó választ" ezáltal ők birtokolják, és hozzájuk is kell mérni mindent.
Pedig az ő forgatókönyvük csak egy a sok lehetséges alternatíva közül. Ráadásul a maga globális végtelenségében erkölcsi értelemben roppantul véges, leegyszerűsítő és – ahogy ők szokták másokra mondani – egybites - zárta gondolatát.
