A kultúra és az identitás megőrzésének legbiztosabb formája a nemzetállam

Vágólapra másolva!

„Ebben a teljeséggel fogyasztásra épülő, globalizált világban, ahol most túlcsordult a felszínesség, váratlanul be kellett húzni a satuféket. Az embereket figyelmeztették. Figyelmeztette valaki – talán a Jóisten, a természet vagy a sors, ahogy tetszik. Én pedig sok csodát megláttam a karantén legborúsabb hetei alatt" – mondta Bagi Iván az Origónak. Beszélt az ima erejéről, és arról is, hogy szerinte hogyan változhat a világ a járvány után. Interjú Bagi Ivánnal.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Bagi Iván járvány

Több hónap telt el azóta, hogy megérkezett a járvány Magyarországra. Az emberek zöme a korlátozásoknak megfelelően otthon maradt. Ön hogyan élte meg az elmúlt heteket a karanténban?

Mint általában mindennek, a járványidőszaknak is megvolt a maga fejlődéstörténete, akár a száraz tényeket, akár a belső folyamatainkra gyakorolt hatásait vizsgáljuk. Most már azt mondhatom, hogy szerencsére egész jól vagyok, rengeteg gondolat, érzés ülepedett le bennem. A titok az, hogy nincs titok:

globalizált, végletekig fogyasztásra épülő világunkban, ahol most túlcsordult a felszínesség, váratlanul be kellett húzni a satuféket.

Az embereket figyelmeztették. Figyelmeztette valaki - a Jóisten, a természet vagy a sors, ezt mindenki döntse el maga. Én sok magasságot és mélységet megéltem a karantén hetei alatt. Példának okáért elsőként azt, hogy ebben a rohanó, virtuális világban rengeteg alapvető értéket nem vettünk észre – hagytuk elsikkadni, elsiettünk mellette. Most a kényszerű bezártságnak köszönhetően alkalom adódott ezeknek az apró csodáknak a felfedezésére, elég, ha csak arra gondolok, ahogy a természet szép lassan magához tért, fellélegzett, az évszakok visszanyerték saját karakterüket. Ami viszont a koronavírust illeti, kezdetben engem is kifejezetten sokkolt, fogalmam sem volt, hogy hova vezet ez. Az elmúlt száz évben nem történt ilyen mértékű biológiai katasztrófa az emberiséggel. Elszörnyedve értesültem a különböző híradásokból, hogy Európa déli részén, illetőleg a nyugaton elhelyezkedő európai országok zömében, aztán valamivel később az Egyesült Államokban is képtelenek megfékezni a vírus terjedését. Riasztó volt az első néhány hét. Később aztán valamelyest enyhült a szorongásom, mert láttam, sőt tapasztaltam is, hogy

Közép-Európában és Magyarországon szigorúan és jól kezelték a kormányok a járványhelyzetet. Részletesen tájékoztatták az embereket a vírus terjedéséről, annak lehetséges következményeiről, a különböző óvintézkedésekről, és arról, hogy mit miért kell megtenni önmagunk védelme érdekében.

Az emberek látták, hogy biztos kezekben van a sorsuk, a számok is ezt igazolják. Talán most már mindenki egy kicsit megnyugodott: látva, hogy közös és áldozatos erőfeszítéssel sikerült ellaposítani a járványgörbét.

Annyira, hogy a Semmelweis Egyetem vezetésével indult tömeges tesztelés eddigi eredményei szerint több ezer emberből alig néhányan fertőződek meg.

Ez is rendkívül érdekes adat. Nem vagyok sem virológus, sem járványügyi szakértő, de szerintem ez a biztató eredmény annak tudható be, hogy a kormány időben meghozta a szigorú szabályokat, és az emberek többsége fegyelmezett volt. Vidéken már korábban, Pest megyében és Budapesten pedig lassan elkezdődik a nyitás. Azt is láttam, internetes videókon, hogy ahol újraindult az élet, ott az emberek tömegesen kirajzottak. Persze, teljesen megértem őket, mert már mindenki nagyon ki van éhezve a szabadságra, és szeretne mielőbb visszatérni a korábbi életéhez.

Ugyanakkor szent meggyőződésem, hogy a régi életünket a maga teljességében még jó ideig nem élhetjük.

A várva várt nyitásra visszatérve: én alapvetően a fokozatosság elvében hiszek, sőt, kissé aggódom is, hiszen a vírus még nem tűnt el, bármikor jöhet egy újabb hullám. Óvatosnak kell lenni, és a valódi helyzet alapos mérlegelésével újratervezni a mindennapjainkat, mert könnyen elképzelhető, hogy ez a kórokozó szezonális betegség formájában itt marad velünk, s amíg nincs védőoltás és gyógyszer ellene, addig bármikor bárkit megfertőzhet.

Mi változhat, minek kellene változnia ön szerint a járvány után?

Reménykedem, hogy bekövetkezik a társadalomban egyfajta szemléletváltás. A járvány talán megtanított minket arra, hogy nem lehet a végtelenségig kizsigerelni a világot. A filléres tömegturizmus megmutatta fenntarthatatlan voltát; azt gondolom, hogy az egyáltalán nem magától értetődő, hogy minden hétvégén elugrik az ember mondjuk Rómába, és minél olcsóbban teheti meg ezt - a repülőjegy már tényleg csak néhány ezer forint, és két nap ott sem kerül túl sokba -, annál gyakrabban él majd a lehetőséggel. De ha ennyire túlcsordul a komfortidiotizmus – amelyet itthon is megtapasztalhatunk, amikor a bulinegyedben járunk, pláne, ha ott lakunk – előbb-utóbb a Föld – vagy Isten – ad egy immunválaszt. Furcsa, hogy így kell megtanulnunk, hogy mi magunk is a természet szerves részei vagyunk, amelyet, ha ennyire elnyomunk, annak ránk nézve is beláthatatlan következményei lesznek. Ha külföldre megyünk, az ne egy tömegcikk legyen, egy jól mutató háttér a szelfinkhez, hanem érezzük át a súlyát és értékét annak, hogy utazhatunk: én még emlékszem, milyen nagyszerű élményt jelentett még az ezredfordulón is kijutni akár Bécsbe egy adventi vásárra. Az elmúlt hónapok fényében most már az is kiváltságnak tűnik, ha egyáltalán bárhová ellátogathatunk.

Talán ebben az időszakban sokan rájöttek arra, hogy mi az a néhány dolog, ami igazán számít az életben.

Beszéltem szkeptikusabb barátaimmal is, akik úgy gondolják, hogy az emberek semmiből sem tanulnak, ezért valószínűleg minden ugyanúgy folytatódik a járvány után. Nyomtalanul elfelejtik, hogy az élet véges, hogy a virtuális világ nem a valóság, hogy a mértéktelen fogyasztás nem az ember természetes életformája. Örülnék, ha nem így lenne. Szerintem az emberek óvatosabbak lesznek egymással is, ami pedig a gazdaság működését illeti: bizonyos szektorok sikeresebbek lesznek, egyes korábbiak pedig kevésbé. Jó lenne, ha a nemzetállami gondolat is széles körben elfogadottabbá válna, hiszen az egyes kultúrák és identitások megőrzésének legbiztosabb formája maga a nemzetállam. Egy globalizált massza különböző pontjaira utazni nem ad semmilyen kulturális élményt. Külföldre menni elsősorban nem azért érdemes, hogy az ember vásárolgasson vagy berúgjon, hanem inkább, hogy felfedezze az adott ország kulturális kincseit, társadalmi hagyományait, építészetét stb... Ami még gyökeresen változott a járvány ideje alatt, az a levegő minősége: a szemem is belekáprázott abba, mennyire éles és tiszta a látkép, a nagyvárosban megszokott szmog és szálló por nélkül – a korosztályomnak még biztosan nem jutott ki ebből az élményből. Bízom abban, hogy ezen egy kicsit felbuzdulva talán egy kicsit jobban odafigyelünk majd a környezetünkre.

Az ön szakmájában milyen változásokat hozott a járvány?

Sajnálatos módon az előadóművészek nagy részét is igen súlyosan érinti a pandémia. Nekünk sincsenek fellépéseink most, de a televíziós műsorunk soron következő epizódjait még időben fel tudtuk venni, vagyis a Bagi-Nacsa Orfeuma folytatódik. Én is itthon vagyok természetesen, sokat sétálok, mozgok a szabadban. Eleinte gyakran éreztem, hogy mentálisan teljesen felőröl ez a dolog. Barátaimtól kaptam ugyan tanácsokat, például, hogy fordítsam az időt alkotásra, esetleg olvassak többet, nézzek filmsorozatokat, vagy legyen valamilyen napirendem – de ezek nálam nem igazán működtek: én ennél jóval szabadabb vagy talán szétszórtabb vagyok. Mindazonáltal olyan azért ritkán fordult elő, hogy ne tudtam volna mit kezdeni magammal. Ellentétben néhány ismerősömmel, akik szinte megrémültek a változástól. Persze nekik is eszükbe jutott, hogy rengeteg adósságuk van önmagukkal szemben könyvek, filmek és egyebek terén. A pörgős munkahelyi rutin mellé állítva, ezeket az obligát lehetőségeket unalmasnak és haszontalannak érezhették; nem véletlen, hogy sokan inkább azon törik a fejüket, hogyan tudnának ebből mielőbb kitörni és újra dolgozni. Én a magam részéről inkább sokat olvastam, verseket írtam és imádkoztam. Nyilván magam is igyekeztem naprakésznek maradni a járvánnyal kapcsolatban. Az imáimban pedig arra kértem a Jóistent, hogy minél hamarabb lecsengjen a járvány, és belátható időn belül mindenhol sikerüljön legyőzni.

Néha úgy érzem, hogy az én imáimnak is van ereje, ezek a legfelszabadítóbb pillanatai a könyörgéseimnek.

Most már úgy látom, hogy a legnehezebb részén talán már túl vagyunk, és nagyon szorítok azokért az országokért, amelyek nem olyan szerencsések, mint mi. Ugyanakkor értetlenül szemlélem a politikai feszültségkeltést, különösen olyan országokkal szemben, amelyek láthatóan sikeresek a vészhelyzet kezelésében.

A verseiben megjelenik a járványhelyzet?

Néhány versemben írtam róla. Ezek egytől egyig olyan pillanatban születtek, amikor kétségbe voltam esve és imádkoztam – s erre bátorítottam másokat is. Valójában az életben minden napért meg kell küzdeni: imádkozni naponta magunkért, egymásért, mindenkiért. A modern világban elszoktunk attól, ami évmilliókig teljesen természetes volt: hogy bármikor történhet velünk valami baj. Egy érdekes kutatás megállapította, hogy a mai ember szorongásainak a 98 százaléka megalapozatlan – felesleges semmiségek miatt aggodalmaskodunk. Most, hogy igazi veszéllyel kell szembesülnünk, minden percnek újra tétje van. Nem mintha eddig nem lett volna. Tehát nekem ez az egyik fő üzenete a mostani helyzetnek: hogy igenis vigyáznunk kell magunkra és szeretteinkre.

Mikor olvashatjuk a járvány idején született verseket?

Terveim szerint ősszel jelenik meg „Egy a semmiből" című verseskötetem, amelyben a lélek különböző megnyilvánulási formáit vizsgálom. Egyébiránt a kötet a létbe vetettség feloldhatatlan magányáról, szeretetről és a szeretet hiányáról, sebekről és gyógyulásról szól. Igyekeztem ötven versbe sűríteni negyvenhárom év tapasztalatait, legszemélyesebb élményeimben felfedezni a létezés általános igazságait.

NÉVJEGY
Bagi Iván író, költő, Karinthy-gyűrűs humorista.
Bagi-Nacsa páros egyik tagja, eddig kilenc könyve jelent meg, ebből nyolc regény és egy verseskötet Törődés eredete címmel.