Voltunk. Vagyunk. Leszünk.

Demeter Szilárd, író, filozófus, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának a trianoni békediktátum száz éves évfordulójára írt gondolatai.

Nézegetem Sárkány Győző rajzait, és arra gondolok, neki van igaza. A centenáriumi számvetéskor nem azt kell néznünk, ami van, hanem úgy kell újra összeraknunk a dolgainkat, ahogy azoknak lenniük kell. Nem tudományos, vagy filozófiai, hanem művészi igazságra van szükségünk. Megismételni a teremtésaktust amúgy is magyar módi, az elmúlt bő ezer esztendőben sokszor megcselekedtük már az evilági lehetetlent.

Legyen magyar világosság.

Ránk férne. Szülőföldem Székelyföld, otthonom Erdély, hazám Magyarország. Székelyföld létét tagadják Bukarestben, Erdély úgy van, hogy nincs, hiába akarna lenni.

Hazám nem olyan régen lett, a Magyarország nevű európai tagállam sokáig nem viselkedett hazaként. Darabosan számolva a magasban meglévő – mert ott azért megvolt annak, aki szerette – hazának tíz éve ért le a földre a lába. Faragjuk tovább ezt az időoszlopot így, lendületből, ne szisszenjünk minden kis szilánkhoz: durván harminc évet éltem hazátlanul, szüleim jóval több, mint fél évszázadot, nagyszüleim gyakorlatilag egész életüket. Dédnagyapám magyarnak született, a fiam már megint – köztük három nemzedéknyien vetettük vigyázó szemeinket az elárvult és elárult anyaországra.

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

De hogy megleljem hazámat, odahagytam a szülőföldet. Ez az otthonról haza ingajárat még akkor is terhes, ha a határon könnyebb átlépni. Nem a határ megléte, hanem az ottléte zavar, olyan dolgokat választ el, amelyek egyébként összetartoznak.

Soha nem akartam eljönni. Annak ellenére sem, hogy az elmúlt száz évben kiderült, Kós Károly tévedett, Erdélyt, benne Székelyföldet megkapó románok minket nem tartanak „fölséges erőgyarapodásnak". Több eszük nekik is lehetett volna – abból, hogy száz évig a legkegyetlenebb időkben is megmaradtunk, következtethettek volna arra, hogy mi tényleg erő vagyunk.

Fotó: Vasile Gheorghe

Hogy a románok ezt nem vették észre, még érthető. De hogy az anyaországiak egy része sem gondol így ránk, az elszakított nemzetrészekre, már nehezebben fogadható el. Nem mentség, csak magyarázat, hogy a kommunizmus történelmi vakfoltot kényszerít sokunkra, szégyenteljes a közelmúlt, szemek voltunk a láncban, hát inkább végképp eltörölnénk. Ráadásul Kádár „legvidámabb barakkjának" szállásmesterei még mindig köztünk járnak, hol Európa-kékre festik a nemzeti színű zászlót, hol szivárványos zászlóra cserélnék nemzeti jelképünket.

Úgy cserélnek identitást, mint más az alsóneműt. Pontosabban: nincs nekik identitásuk, kapaszkodnak bármibe, ami kijelöli a helyüket a Nap alatt. Fejben másodikként várják, hogy valakik majd irányt mutatnak, megmondják, merre van az előre, csak dönteniük ne kelljen. Csak felelősséget vállalni ne kelljen. Csak szabadnak ne kelljen lenni. A mi kommunistáink – mert kommunisták, akármennyire demokratának hazudják magukat, és a mieink, akármennyire is szeretnénk őket letagadni – félnek a szabadságtól. Jobb az akolmeleg, a gazda szeme hizlal, még a böllérkést is megnyalják.

A magyar szabadság nehéz életgyakorlat. Azzal kezdődött, hogy Kossuth kijelentette: mi nemcsak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni. Majd azt is világossá tette, hogy ha egy nemzet elveszíti az önálló állami létét vagy geográfiai önállóságát, akkor megszűnik nemzetként létezni. Kedvező politikai 'környűállások' között egy népből ismét nemzet lehet, mondja, és viszont, egy nemzet a politikai, geopolitikai helyzet romlásával bármikor visszasüllyedhet egyszerű néppé.

Száz esztendő se telt, és minket, magyarokat 1920-ban vissza/el akartak süllyeszteni. Eztán száz évig rúgtuk föl magunkat a fenékről. 1956-ban vehettünk egy akkora levegőt a víz színe fölött, ami kitartott 1989-1990-ig.

Harminc éve elvileg szabadok vagyunk. Mindent szabad, amit megengednek nekünk.

Szabad utaznunk, szabad munkát vállalnunk máshol, szabadon mozognak az áruk, szabad másnak lenni. Önmagadnak lenni nem szabad.

Saját utat járni veszélyes elhajlás. Saját gondolatot megfogalmazni bűn. Saját szavaiddal elmondani a történetedet „náci beszély". Lehetsz szabad bárhol, tilos valahol szabadnak lenned. Emberiség elleni merényletnek stigmázzák, ha meg akarod védeni a valahol szabadságát.

Lehetsz szabad európai, nem lehetsz szabad magyar.

Milyen világ az, amelyben ez a kettő kizárja egymást?

2009 óta kísér egy mondat: „... a szabadsághoz legalább két ember kell. Ugyanis egymagában az ember nem lehet szabad, legfeljebb magányos". Ennek analógiájára: az európai szabadsághoz szabad nemzetek kellenek. Az európai szabadság önmagában értelmetlen, megfoghatatlan. Nincs tartalma. Európa még csak magányos sem tud lenni. Nem tudjuk megmondani, miben áll az európai szabadság lényege. Az európai szabadságnak nincs metafizikai megalapozása. Marketingszöveg, aminek leple alatt olyan terméket akarnak eladni nekünk, amire igazából nincs is szükségünk.

És ez itt a lényeg. Száz év alatt Európa térképe sokat változott. Csehszlovákia már nincs, Jugoszlávia sem létezik, a Szovjetunió romjain se nő több vörös csillag.

Itt az ideje, hogy a mi mentális térképeinket is átrajzoljuk.

Ehhez lépjünk vissza néhányat, álljunk bele a történelmünkbe. Nézzünk magyar szemmel a világra, mert aki magyarul néz, az Szent István szemével lát. A nyelvújítók bátorsága, hogy anyanyelvünkön keresztül vegyük birtokba a világot, a mi örökségünk. A reformkor nagyjai magabíró nemzetet akartak, mi sem adhatjuk alább. Az 1956-os szabadságharcos lendület is kitart még.

Semmiféle mentségünk nem lesz, ha most elherdáljuk tálentumainkat. Minden adott ahhoz, hogy büszke magyar nemzetként a saját életünket éljük.

És nem azért, mert jobbak lennénk bárki másnál. Hanem azért, mert csak így nyerhetjük meg a következő száz és ezer esztendőket unokáinknak, és unokáink unokáinak.

És, persze, mindez négy sorban, és, természetesen Ady. Agyonidézett, de ennél jobban nem lehet megfogalmazni:
„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek."

Ez a szöveg Sárkány Győző: Trianon-anziksz c. könyvének előszava. Sárkány Győző kiállítását ma, június 4-én nyitják meg az A38 Hajón.