Így sikerült Bécset megtörni a reformnemzedéknek

A XIX. század legeredményesebb reformországgyűléséről szól az Országház Kiadó kiadványa.

A reformkorral foglalkozva Erdmann Gyulának feltűnt, hogy a korszak legfontosabb csomópontjait képező országgyűlések történetéről nem született részletes monográfia. Ezért úgy döntött, kutatni kezdi a témát. Mind közül az 1839-40. évi országgyűlés történetét választotta. Mint kiderült, több okból is.

Akkor politikai koncepciós perek is folytak. Wesselényi ellen, Kossuth ellen, az országgyűlési ifjak ellen. A bíróságokat teljes mértékben Bécs instruálta. Érdekelt ezeknek a pereknek a lefolyása. Másrészt, a gazdaságtörténetben olyan törvények születtek ekkor, melyek szintén jelentős figyelmet érdemelnek – hangsúlyozta Erdmann Gyula.

Kettős szorításban a reformellenzék

Az 1832-36-os országgyűlés monográfiájára – tekintve, hogy olyan sem volt – nem tudott támaszkodni, így az előzmények tanulmányozásában Kossuth Lajos Országgyűlési Tudósítások című kéziratosan, levél formában terjesztett lapja nyújtott neki segítséget. Erdmann Gyula elmondta, a '70-es évek végén kezdte kutatását, s rövidebb-hosszabb szüneteket beiktatva apránként haladt a munkával. Végül a nyugdíjazása után tudott kellő időt és koncentrációt szánni a műre.

1830-tól ugyanis számos olyan kihívás érte a gondolkodó nemesi politikusokat, melyek mind elősegítették a polgári átalakulásért harcoló reformmozgalom kialakulását.

A nemeseknek meg kellett küzdeniük a maradiakkal, a fontolva haladókkal, a kormánypárti táborral, a főrendiek nézeteivel, de a legfontosabb a bécsi abszolutizmus ellenállása volt. Bécs és a Habsburg-kormányzat hívei úgy vélték, Magyarország fejlődése veszélyt jelenthet a birodalmi integritás szempontjából, ezért a reformellenzék indítványait igyekeztek sora ellehetetleníteni.

Forrás: Országház Könyvkiadó

A komprommisszum

Az 1839-40-es országgyűlésen nem volt más lehetőség a reformellenzék számára, minthogy célul tűzze ki, hogy amíg az alkotmányos sérelmek orvosolva nincsenek, a bíróságok ítéleteit nem semmisítik meg, és az elítéltek nem kerülnek szabadlábra, addig semmi érdemi felterjesztést nem tesznek az uralkodónak Bécsbe. Ezt 1839. október végéig be is tartották. Az ellenzék mindig egy kicsit hátrálni kényszerült. Végül Deák Ferencék kiötlöttek egy újabb záradékot, köztük azt, hogy adót és újoncot nem adnak, míg jogorvoslat nincs.

A szerző úgy fogalmazott, végül egyik fél sem tudta a másikat térdre kényszeríteni, s így megszületett egy kompromisszum. Az uralkodó amnesztiát adott, a perek megszűntek, az elítéltek kiszabadultak, sőt Bécs átengedte az örökváltságot is, cserébe az országgyűlés megadta az adót és az újoncokat. Erdmann Gyula hozzátette, Deák Ferenc addig ügyeskedett, míg Bécs néhány jelentős gazdasági törvényt is engedélyezett, köztük a váltótörvényt, a csődtörvényt és a gyáralapítási törvényt. A történész kiemelte, mindez a feudalizmus felszámolása felé vezető utat kezdte kikövezni.

Az ellenzék elérte, hogy Bécs 1848-ig nem mert politikai pereket megkockáztatni, sőt, további engedményekre kényszerült, így jelenhetett meg 1841-től a Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hírlap is, mely az ellenzék orgánuma volt.

Mindez – jóllehet több más törekvés kapcsán nem sikerült a törvényalkotásig eljutni – az 1839-40. évit a legeredményesebb reformországgyűléssé tette. Az országgyűlési tárgyalások menetén túl az olvasó megismerheti az országgyűlés vezéralakjait: Deák mellett Klauzál Gábort, Eötvös Józsefet, Batthyány Lajost, Széchenyit, kormányzati oldalról Metternichet, Mailáth Antal magyar kancellárt, Dessewffy Aurélt és másokat, köztük a két pólus között álló, az ország haladása iránt nem közömbös József nádort. A monográfia a törvényhozási, közéleti küzdelmek mellett bepillantást nyújt az országgyűlés mindennapjaiba, a politikai és társasági élet eseményeibe is.