Van-e megállás az egyre inkább elszabaduló genderőrületben?

A tolerancia diktatúrájában tolerancia csak a toleránsoknak jár, és a kritika intoleranciának számít, emellett a korszellem kissé indifferens a jólét és a kényelem miatt, azaz a korszellem azt sugallja, hogy minek ezzel foglalkozni, de talán ahol a dolog visszafordítható, az a legalapvetőbb, magától értetődő realitások kérdésköre: a biológiát lehet tagadni, csak nehéz - mondta el Szilvay Gergely az Origónak annak kapcsán, hogy a napokban került a boltokba A gender-elmélet kritikája című könyve az Alapjogokért Központ gondozásában. A mű aktualitását az is adja, hogy az unió a napokban LMBTIQ-szabadság zónájává nyilvánította az EU-t. 

Miért tartottad fontosnak, hogy erről a témáról könyvet írjál? Miért lett ez a kérdés fontos a 2020-as évek elején, miközben két évtizede még nem hallottunk ilyen dolgokról?

A könyv ötlete komolyabban akkor fogalmazódott meg bennem, amikor egy portálon valamilyen transzneműekkel kapcsolatos hír kapcsán a szerző kissé kétségbeesetten felvetette, hogy miért nem cáfolja már meg mindezt valaki? De ettől függetlenül is motoszkált az ötlet a fejemben, hiszen a kortárs közélet egyik nagy témája, mely folyamatosan jelen van benne, a genderelmélet, és ehhez kapcsolódóan a feminizmus, s még inkább az LMBTQ-mozgalom. A genderelmélet többnyire képzett hívei nagyon okosnak hangzó szlogenekkel próbálnak minket meggyőzni, melyeket még ha nem is akarunk elhinni nekik, elbizonytalanítólag hathatnak azok számára, akik pusztán csak normális ember módjára élik az életüket, és nincs érkezésük ilyen kérdéseken filozofálni, meg utánuk járni.

„A család az család"; „miért baj, hogy szeretik egymást"; „minden családforma egyenlő"; „így születtek"; „love is love" – ilyen, racionálisnak beállított, valójában irracionális és érzelmileg túlfűtött marketingszlogenekkel bombáznak minket.

Tulajdonképpen ilyesfajta kérdéseket is feszegetek a kötetben. Szóval nem csak a genderelmélet kritikája található meg benne, hanem a gendergyakorlat bemutatása is. Remélhetőleg az olvasó a végén tisztábban lát ezekben a kérdésekben, és jobban átlátja, miért téves a genderelmélet követőinek számos állítása.

Forrás: Kékesi Donát

Mi is tulajdonképpen az a genderelmélet?

A genderelmélet az a huszadik század közepén megjelenő elképzelés, ami szerint a nemi szerepek, a férfiasság és a nőiesség elsősorban társadalmi konstrukciók, kulturális termékek, melyek változtak a történelem folyamán időben és térben, azaz nem állandóak. Mindebből fakadóan a genderelmélet szószólói úgy gondolják, hogy a biológiai nemünknek, azaz testi mivoltunknak lényegében nincs következménye arra vonatkozóan, hogy miként kell élnünk. Ez a test és a lélek, pontosabban a test és a nemi szerepek, személyiség radikális szétválasztása. Nem új a történelemben, hiszen az ókori görög kultúra is így gondolkodott, valamint a felvilágosodás számos szerzője is, de itt érdekesen modern módon jelenik meg, némi marxista beütéssel: ha a nemi szerepek kulturális termékek, akkor meg is változtathatóak. Mindezek a feminista tételek jól jöttek az LMBTQ-mozgalomnak, hiszen ha a biológiából nem fakad saját magunkra vonatkozóan rendeltetésszerű használat, az csak puszta anyag, akkor nemcsak a nemi szerepeket, hanem a nemi irányultságot és a nemi identitást is el lehet választani a nemek egymást kiegészítő jellegétől, és egyáltalán, a testtől és biológiától.

Ennek eddigi legutolsó, legradikálisabb formája a transzneműség, amikor azt állítja valaki, hogy ő „férfi testbe született nő". Ezen a ponton azonban a transznemű mozgalom szembefordult a feminizmus eredeti felvetésével, hiszen ha valaki lehet férfi testbe született nő, akkor a személyisége nem kulturális termék, hanem van valamiféle olyan lényege, esszenciája, amit a feministák tagadnak.

És ekkor a forradalom felfalja gyermekeit.

Miért lett politikai kérdés a genderelméletből?

Ez egy jó ötszáz éves folyamat végeredménye. Mindenesetre legkésőbb Marxék azt mondták, semmi nincs a társadalomban, ami megelőzné a politikát, ami prepolitikai, azaz amit a politikának készen kapottként el kell fogadnia. Marx ebben a folyamatban csak egy láncszem, de egy vastagabb láncszem. Nincs tehát emberi természet, nemi szerep, szokás, intézmény, amihez a politika ne nyúlhatna hozzá, hiszen minden a történelem – a politika – terméke.

Ma újra divat elnyomók és elnyomottak küzdelmeként felfogni a történelmet.

Rousseau óta pedig egyre erősebb az a szemlélet, ami szerint a lényeg az egyén önkifejezése, az „autentikus én" megélése. Ez még nem lenne probléma, de ha ezt a szempontot radikalizáljuk, akkor szembekerülünk a társadalom intézményeivel, normáival.

Freud óta pedig a közgondolkodásban is fontos az ember nemi aspektusa, sőt a szexualitás megélése nem pusztán az élet egy fontos és kellemes aspektusának számít, hanem egyenesen az emberi mivolt és önkifejezés alapjának. Ha a nemiség nemcsak fontos, hanem az emberi mivolt lényege, azaz identitást hoz létre, az elsődleges fontosságú az önkifejezés, a történelem pedig elnyomók és elnyomottak küzdelme, akkor logikus, hogy „a személyes egyben politikai" is, ahogy a feminista mozgalom tartja, és a nemi identitások felszabadításáért kell küzdeni, mert minden más effektíve embertelennek fog számítani. Szerintem ez persze így, ilyen formájában téves emberkép és téves történelemfelfogás, de a genderelmélet mögött ez áll.

Miért a nyugati egyetemek lettek a genderideológia élharcosai?

Az értelmiség úgyszintén három-ötszáz éve a fent kifejtett szemlélet képviselője, és egyre jobban az. Az értelmiség természetes lelőhelye pedig az egyetemi világ.

A modern társadalomtudományok éthosza, önfelfogása, küldetése egyenesen az egyenlőbb és szabadabb, önkifejezőbb világ létrehozása tudományos eszközökkel. Amerikában például egyre több tanulmány, könyv szól arról, hogy a konzervatív nézeteket valló professzorok elfogynak a társadalomtudományok területéről.

Azok ugyanis a „haladás" szolgálatában állnak. Ez a modern és posztmodern értelmiség küldetése, ebbe kiválóan belepasszol a genderelmélet.

Mennyiben válhatnak a nemzetközi intézmények vállalt politikáinak a radikális genderelméletek?

A nemzetközi intézményeket emberek működtetik, s ha többségbe kerülnek bennük azok, akik ezeket támogatják, akkor ez része lesz a felvállalt politikájuknak. Ez egyébként elég nyilvánvaló mind az ENSZ-ben, mind az EU-ban is.

Forrás: Kékesi Donát

Meddig lehet még erőltetni ezt a genderelméletet, meddig lehet még elmenni az abnormalitásban?

Jó kérdés, mert mindig van új ötlet, nem tudjuk elgondolni, mit lehet még kitalálni. Tekintve, hogy egy ideje divatos tagadni az emberek és állatok közti lényegi különbséget, ezért a transzneműség és a csoportszerelem után jöhet talán a törekvés, hogy vegyük az állatokat emberszámba – az embert pedig állatszámba. Rémi Brague francia filozófus szerint érdekes, hogy korunk az embert csak egy szerencsés majomnak tartja, mégis követeli neki a minél több emberi jogot.

Miért zavarja a genderideológia híveit, hogy csak két nem létezik a Földön?

Hogy csak két biológiai nem létezik, azt többnyire elismerik, csak úgy gondolják, hogy ebből semmi további következtetést nem lehet levonni.

Bár egyesek az interszexualitás, különféle születési problémák létéből arra kívánnak következtetni, hogy nem csak két biológiai nem létezik. Ez azonban téves felfogás, egyes kromoszómabetegségek például nem teszik eldönthetetlenné senki nemét.

A biológiai nemek meghatározó mivoltát azonban ez a felfogás korlátozónak éli meg: az ő szemükben a test nemcsak a lélek otthona lehet, hanem a lélek börtöne is. S úgy gondolják, hogy ha valaki érzése szerint nem tud azonosulni a biológiai testével, akkor joga van azt megtagadva kiteljesedni. Ez húzódik meg emögött a látásmód mögött: a világ adott kategóriáinak, adott rendjének a tagadása.

Hogyan lehetne véget vetni ennek az antropológiai forradalomnak?

Hát, ez bizony nehéz ügy. Azért nehéz ügy, mert ha minden külső kritika és külső korlát az énkifejezés elnyomása, akkor nehéz bárkit is meggyőzni előbbiek jogosultságáról és létéről. A tolerancia diktatúrájában tolerancia csak a toleránsoknak jár, és a kritika intoleranciának számít. Emellett a korszellem kissé indifferens a jólét és a kényelem miatt, azaz a korszellem azt sugallja, hogy minek ezzel foglalkozni. De talán ahol a dolog visszafordítható, az a legalapvetőbb, magától értetődő realitások kérdésköre:

a biológiát lehet tagadni, csak nehéz.

Emellett valahogy rá kell mutatni, hogy ha nem szeretnénk, hogy szépen kihaljon a nyugati civilizáció, akkor a társadalmat fenn kell tartani, és ehhez szükség lesz némi önkorlátozásra, valamint férfiakra, nőkre és nemi szerepekre. De valójában fel kellene hagyni a dekonstrukcionista, szétesés felé vivő, posztmodern gondolkodással, ami mindent csak „problematizál", és végső soron nihilista. El kell fogadnunk az emberi természetet, saját emberi mivoltunkat, és azt, hogy annak vannak külső korlátai, egyben van rendeltetése. A mostani helyzetünk a Római Birodalom utolsó századaihoz hasonlít, kérdés, mi magunk életerőre kapunk-e, vagy más jön a helyünkre.