Sárkányt ölő Szent György

Vágólapra másolva!

Hol volt, hol nem volt... Hogy volt-e, vagy nem volt? Hogy valóban létezett-e György a „hit diadalmas hőse, a férfias helytállás és az asszonyok tiszteletének lovagias mintaképe, a középkor egyik legkedveltebb szentje a valós életben, vagy sem? Szinte mindegy... Egy bizonyos, Szent György olyan lovag, aki megszabadítja az embereket a halálos leheletű sárkánytól... Az önfeláldozó, hős karaktere, a nemes emberi értékrend megtestesítője, akinek tettre kész erejére rég volt oly nagy szüksége - a jelenkor „halálos leheletű sárkányával” vívott harcában - az emberi világnak, mint manapság...

Wieber Orsolya

Vágólapra másolva!

Szent György

Ne féljetek!

Ne féljetek, mert azért bocsátott ide engemet tihozzátok az Úristen, hogy e sárkány kínjától megszabaduljatok!

- mondja György vitéz, az Arany Legendában és az Érdy -kódex legendáriumában. Mert György népmesei fordulatokkal mintázott alakja a középkori ember lelkivilágának, képzelőerejének: a férfias helytállásnak, az önfeláldozó istenhitnek, az emberszeretetnek, a gonoszság felett győzedelmeskedő emberi jóságnak és az asszonyok iránti mélységes tiszteletnek, egyszóval a középkori európai lovagkor eszmeiségének ma is követendő példája.

A legenda szerint ugyanis a Jézushitű lovagot a Sylena nevű városka pogány királya hívja a városába, hogy a város melléki tóban lakó, „nagy halálos sárkánytól, megszabadítsa az ifjakat s a véneket”, s megmentse a sárkány halálos leheletétől a király leányát, a szép szüzet... S amint az a népmesékben lenni szokott, „a mennyei kegyelmes Úristennek akaratja szerint, dicsőséges Szent György vitéz, lova hátán jutván a város mellé...”, ahol „kivoná fegyverét, s nyakát vágá az sárkánynak...”

Rég volt oly aktuális, s oly szimbolikus a Szent György legenda, mint manapság. Hiszen hol volt, hol nem volt... Szent György, a vérbeli vitéz, a jézushitű lovag - ki „fehér lovának hátárul, egy éles szúrásával véget vet a halálos leheletű sárkány tombolásának - ma is erőt adó forrása, szellemi utat mutató példaképe a haza oltalmazásán, s az emberélet megmentésén alázatosan munkálkodóknak...

A Szűz kiszabadítása...

A magyar Szent György kultusz - amint azt Bálint Sándor írja, „a táltoshagyományaink keresztény színezetűvé vált tükröződései” - már Szent István idejében mélyen élt a néplélekben. Hiszen a mindenkori „sárkánnyal”: az ördöggel, az evilági ártó fejedelmekkel, s a megtestesült gonosz mindenféle formájával: a betegséggel, természeti csapásokkal, családi nyomorúságokkal viaskodó táltos hős megtestesítője volt.

A kultusz virágzása, azonban Károly Róbert 1318-as alapítású, Szent György-vitézek lovagrendjéhez kötődik. Az ötven tagú, fekete, térdig érő, csuklyás csuhát, s fehér mezőben piros keresztet viselő lovagok az Egyház védelmére, a király követésére, foglyok kiváltására, a szegények istápolására, a bajtársias érzület ápolására, s nem utolsó sorban, a haza védelmére szerződtek Istennel, s a királlyal.

A lovagi közösséget Zsigmond új szabályzattal bővítette. 1408-ban új - Sárkányrend - névre keresztelte át a lovagrendet, azzal a szimbolikus céllal, hogy a legendában megmentett szépséges szűz analógiájaként az ország leányági utódlását, Magyarország trónjának női ágon való továbböröklődését, Szent György kereszténységével átitatódva biztosítsa a sárkánnyal, azaz a trónkövetelőkkel szemben.

Szent György mágikus ereje...

György ábrázolásai: freskói, képei, szobrai, majd érmei egyáltalán nem a szent artisztikus tiszteletét szolgálták, hanem mágikus szorongások, szinte táltoshagyományaink keresztény színezetűvé vált tükröződései: György alakja rettentse messzire a gonoszt, amely a csapások annyi fajtájával iparkodik az embernek ártani.

- írja Bálint Sándor.

A középkortól kezdve egészen a barokkig számtalan „a démonnak képzelt betegség megfélemlítésének szándékával”, hálaadás és oltalomkérés igényével megannyi templom, kápolna és ispotály épült a szent emlékére. Azonban ugyanennek a szimbolikus, oltalmazó szemléletnek a tükröződéséről árulkodik a Kárpát-medence-szerte megannyi vidéken előforduló, kiemelkedően nagy számú helységnév, amely - nemcsak mint település, hanem annak népe is - a szent oltalma alatt áll.

Carlo Crivelli: Szent György megöli a sárkányt

A népmesei hősökhöz hasonlatos, mitikus, (ezüst)fehér, Holdat szimbolizáló táltos paripán ülő, aranyos viseletű, azaz a legyőzhetetlen, aranyló Napot szimbolizáló György vitéz, a hit diadalmas hőseként, Szent László királyunkkal együtt a magyar lovagkor szimbóluma, s a kereszteslovagok védőszentje. Így vált később a lovaskatonák, a fegyverkovácsok, a kocsisok, az istállók, s minden lóval foglalkozó ember, valamint a lovak patrónusává.

Szent György mágikus erejében még a török szultánok is hittek, akik a keresztény Szent Györgyöt, Bizánc védőszentjét, a Bizánci császárok pogány örököseiként furcsa mód tisztelték. E furcsa hagyomány, s nem utolsó sorban ellenünk gyakorolt fekete mágiás „tisztelet” okán, ezen a napon indították a törökök a hadjárataikat Magyarország ellen.

A Szent György harmat oltalmazó „átka”...

Egészen a török időkig nyúlik vissza, az úgynevezett „török átka hete” elevezésű naptári hétnek, valamint a „Szent György átkos harmatjának” az elnevezése, amely évszázadokon át különféle változatokban élt tovább.

A történet szerint ugyanis a 150 év után, Magyarországról kivonuló török – más, későbbi legendában a bevonuló muszka, azaz orosz – hadak nemcsak megátkozták, de meg is átkoztatták a magyarokkal Magyarországot. Ám azért, hogy a magyarokból kikényszerített „átok” megfoganjon, azonban a szép magyar hazának a magyarok átka mégse ártson, a leleményes magyarok így „átkozódtak”: „Verjön mög a szentgyörgyharmat, Magyarország! Vagy, más formában: „Megátkozlak Magyarország Szent György napi esővel!”

Hiszen, egyrészt, ahogyan a gazdák máig tartják, a Szent György napi meleg eső, aranyat ér, akképpen volt jótékony erejű a Szent György napi friss harmat is, amelynek akár egy cseppje is – amely

„a föld erejét, zsírját, s az ég csillagfényét rejti”

– egészséget, erőt ad a kenyérbe sütve, bőséget az állatok itatójába keverve, s szépséget és termékenységet a hajnali mosdóvízhez adva.

Süss fel nap, Szent György nap...

A régiek, s az egykori naptárkészítők bölcs hite szerint György - akinek naptári értelemben vett ünnepnapját a szintén gonoszűző Mihállyal szemben szerkesztették be a keresztény naptárba -, szabadítja ki a tavaszt, az újjászülető, s a feltámadó, aranyosan fénylő Napot a gonosz tél fogságából.

Amint a gyermekmondóka is mondja: „Süss fel nap, Szent György nap...”, Szent György alakja, s ünnepnapja az egykori archaikus népi hagyományokra ráépülve és a kozmosz szabályaihoz, a Nap évköri járásához igazodva a tavaszkezdet, a kikelet egyik mágikus ünnepnapja.

Az íratlan tradíció hatalmas erejénél fogva, kitörölhetetlenül máig ott él

az állattartók, s a földet művelő gazdák hiedelem világában, s az egykori paraszt kalendárium legjelesebb napjai közé tartozó, a Nagy Anyatermészet törvényeihez igazodó, Szent György napi hagyomány.

Így vált a Szent György napi „kikelet”, azaz - az április végére érzékszerveinkkel is megtapasztalható - „kikelő természet”, földből kihajtó vetésével, a fákon rügyekből kipattanó virágzásával, az erdő zsendülésével egyidejűleg, az istállóban telelő jószág dús legelőkre kihajtásának, s a méhek kaptárból való kiengedésének a mágikus szertartásává.

Mert ahogyan a régiek is tartották: a szent ereje oltalmazta az égi háborúban, azaz a tavaszi, s nyári viharokban dúló sárkányok ellen is az embert, s a jószágot egyaránt.

Egykoron, ezt az oltalmat hivatott a Szent György estéjétől, a Szent Mihály arkangyal napjáig - a két oltalomkérő és hálaadó ünnepnap közötti dolgos, szorgos mezőgazdasági időszakban - felharsanó hajnali és az esti Ave Maria harangszó is erősíteni. Az e napon mondott mise pedig az Anyaföld áldásáért, a termés bőségért, s az ember boldogulásáért szólt!

A szerző: Wieber Orsolya, a csízió.blogsztar.hu szerzője, a Teremtő Nőiség című könyv írója