Korhű és kortárs, avagy rendezéstípusok problémáiról

Ókovács szerint az opera – 178. levél

Kedves Néném,

fontos az, amit minap írt. Vajon eszemben tartom-e, hogy ne uralhassa el az operaszínpadot a kortárs ízű játék (tűzijáték?), amikor nem ma keletkezett, hanem több száz éves alkotásokat maias, sőt, nem ritkán futurisztikus, vagy egészen (be)azonosíthatatlan körülmények között találunk a színpadon?

Azt vallom, hogy nem elegendők az érzetek: listákat is vezetek arról, melyik mű milyen elképzelés és eszközrendszer szerint kerül színpadra – természetesen tervezetten. Tulajdonképpen ezt követve vezettük be a nézőket jegyvásárlás előtt segítő ikonrendszert is – bár ezt a háromelemű családot túlzás rendszernek hívni. Hisz az egész nem is olyan bonyolult. Van a klasszikus színre vitel, példa rá Szabó Máté Lammermoori Luciája, létezik a kortárs megoldási mód, vagyis pl. Mohácsi János Aida-rendezése (egyszerűség kedvéért ide soroljuk az elképzelt vagy lecsupaszított világokba álmodott előadásokat is, tehát Szikora János Árnyék nélküli asszonyát vagy Michal Znaniecki Székely fonóját, Almási Tóth András Tündérkirálynőjét). És természetesen van egy harmadik, a kettő keverékéből létrejött produkciótípus, amely azután végképp szabálytalan: ebben a korhű és a kortárs elemek szervesen keverednek, ezt jobb híján „mix"-nek neveztük el, mármint a piktogramját. (Ide tartozik az én osztályozásomban Vidnyánszky Attila Bánk bánja éppúgy, mint Anger Ferenc Traviatája, pedig a két rendezésben a két elemcsoport aránya épp inverz.)

Részlet a Bánk bánból Forrás: opera.hu

Hogy nagyjából igyekszem középen tartani az Operát, az nem opportunizmus volna, hanem a nemzeti misszió része: nemcsak értékesnek, de népszerűnek, elvártnak is tartom mindkét végletet, a két „világ" keveredése pedig szükségszerű, tehát – legalábbis ebben az esetben – az átmenetek is gyönyörködtetnek. De tarthatom akárhogy középen a rudat, a közvélekedés úgysem az lesz, mondom is, miért. Optikai médiatorzítás miatt. Ugyanis egy túlságosan elemelt, vagy sikertelenül modernizált előadás botrányt okoz, a rosszul kivitelezett klasszikus pedig unalmat. Bár egyik sem kívánatos, előbbinek van sajtója, közösségi uszálya, utóbbinak semmi. Ha Salome levetkőzik, abból bulvárcikkek születnek, ha felöltözik, abból még esszé se.

A balett világában viszont elég egyértelmű a cezúra: a kevés címet tartalmazó történelmi hagyaték sztoribalettjeit a nagy klasszikus társulatuk klasszikusban tartják, kisebbek nem – persze, ez náluk kényszer szülte döntés is: se annyi pénz, se annyi néző, se annyi tér, se annyi művész nincs hozzá. Amit pedig egy klasszikus operai balettegyüttes mint kortárs művet táncol, az a lehető legritkábban egész estés történetmesélés, inkább egyfelvonásos kortárs kompozíciók ezek, gyakran nem sztorik, hanem érzések lenyomatai.

Székely fonó Forrás: opera.hu

Abban véleményem szerint megegyezhetünk, hogy a mindenkori igen heterogén közönség nagyon különböző céllal jön az Operába. Vagy az is lehet, hogy a célja ugyanaz („megnézni valaki és/vagy valami jót"), de hogy mikor érzi magát utána elégedettnek, az nem ugyanazon élménynek a következménye. Van, aki katarzisért jön, és ezt eleve kétfelé szedném. Ha végiggondolkodja egy szellemi izgalommal kikövezett előadás folyamatát, és művészi szándék szerint eljut a megrázó-felismerő pontokig, az nem feltétlenül fedi azt a másik típusú, inkább az empíriára építő katartikus tapasztalást, amelyet például hatalmas formák hatalmas zenei csúcspontjai (az Operában kevesebbszer: mikroszkopikus formák pianissimora, tehát egyfajta túladagoláshiányra építő kompozíciói), vagy huszonnégy balerina tökéletesen egyszerre mozduló spicce jelent.

És van, aki az előadóért jön, van, aki a szerzőért, más adott darabért, megint más az adott produkcióért. Van, aki az épületért, van, aki a műfajért, pl. az opera totális tablóiért. És ezen a sokmetszetű mátrixon újabb térbeli tengelyt jelent a színpadi ábrázolás módja, amit tehát imént fejtegettem, a klasszikus, a kortárs és a köztes módozatok galaxisa.

De Nénémnek most még kiemelnék egy újabb, egy másik aspektust is a háromikonos rendszer nyomán. Ugyanis kevesen gondolnak bele ezen válfajok bekerülésébe és praktikumába.

A világ változik, az Opera nem merevedhet sóbálvánnyá, mert akkor ott ragad a pusztuló Szodománál. De ahogy egy-egy mesterművet új köntösbe, új produkcióba öltöztetünk, gyakran megkapjuk a „hol van a klasszikus, 1/1-es előadás?" vádló kérdését. Van olyan barátom, aki a saját műveit se bírja ugyanúgy hagyni, évről évre más ruhában újítja meg azokat, tőlünk mégis számon kérné a változatlanságot – ez nyilván lehetetlen. Viszont arra figyelek, hogy egy kortárs Otello klasszikust váltson, és majd életciklusának lejárta után újra korhű előadás váltsa a jelenlegi, Stefano Poda által jegyzett komor, inkább képzőművészeti lényegű produkciót. De nem csak ezért foglalta el – kérem, Néném, higgye el nekem, aki ezzel foglalkozom egy évtizede, csak – az Opera repertoárjának felét a kortárs olvasat. Az ugyancsak igaz, hogy az elemelt, transzformáltabb előadások egyszerűen olcsóbbak, könnyebben előállíthatók.

Van egy – titkos! – produkciós táblám, rajta az elmúlt 10 évad 189 db, azaz egyszáznyolcvankilenc darab kisebb-nagyobb bemutatójának elemzésével. (Hogy rövidre zárjam: 8 produkciót nyilvánítottam ebből a magam számára egyértelmű bukásnak.) És amely darabokkal költségvetési gond adódott – a tervindítón már kétkedő tekintetek, a tervelfogadáson nagy hümmögések, majd kordában tartott hisztik –, azok mind korhű installációk voltak. Hadd szemléltessem saját friss példámon: ha a Hunyadi László a témánk, Erkel csodálatos remekműve, annak színpadra állítása kortárs módon mindenkinek sokkal egyszerűbb. Ha a harmadik részt (a harmadik és negyedik, általában egyben játszatott felvonást) tekintjük, annak helyszínei: 1. A király lakosztálya, 2. Gara áriájának reminiszcenciája a nádor lakosztályában, 3. lakodalmi terem Budán, 4. börtön a Várban, 5. szabadtéri kivégzés. Ezt az öt, egymástól gyökeresen különböző helyszínt kellene megtervezni, kivitelezni, bevilágítani, trégerekbe-süllyedőkbe tölteni, változni minimális zenék alatt. Plusz a lakodalom és a kivégzés is tömeget követel, az énekkar pedig nagyon nem lehet ugyanabban a menny és a pokol ünnepén, a híres palotás táncosairól már nem is szólva. (És a másik két felvonás, a nándorfehérvári és a temesvári sem szűkölködik helyszínekben...)

Ókovács Szilveszter Fotó: Hirling Bálint - Origo

Mi most korhű előadás mellett döntöttünk, ez lesz 2022 márciusában az Operaházat újranyitó egyik produkció. Előtte tíz esztendővel, 2012 szeptemberében Szűcs Gábor (alias Medve, bár ez az Operában foglalt név Medveczky Ádám számára) hozott ki egy mai kategóriáink szerinti „mix" verziót, sikerrel. Abban hol kortárs, hol jelzésszerű, korhű díszletek között, stilizált öltözékben zajlott a cselekmény, ráadásul akkori döntésem szerint az 1935-ben bemutatott átirat partitúrája szerint. Amire most készülünk, ennek szöges ellentéte. Itt a korhű szcenizáláson kell átütnie valamiféle mélyebb költőiségnek, történelmi sejtelemnek, és Erkel eredeti kottaképe szólal majd meg a maga tökéletességében, nem kései jó szándékú mesterek patchworkje.

És nagyon nem egyszerű se díszletét, se jelmezét tervezni, gyártani, finanszírozni. Medve a minimális átállásban, 2012-ben a linóleumra vetített egy rácsmintát: az abba beletérdelő és szuffitáktól békén hagyott Lászlót máris börtönben érezhette a közönség. Ma ez nekünk nehezebb feladvány, de mondom: a környülállás okozza a szűk keresztmetszetet, amelyet már nagy szellemi izgalom meghaladni is. Szoktuk mondani: egy kortárs Ring ilyen-olyan változata egy ambiciózus német kisszínházban egyetlen vasalóállvány mellett is megáll, természetesen a közönség magasabb fokú műismeretét és – a részben belőle fakadó – nagyobb mérvű absztrakciós képességet és hajlandóságot is feltételezve. A kortárs rendezés ritkán tud adni ugyanis felszíni olvasatot, ott a szimbólumok és utalások tengerében a mélyebb tudás röptethet együtt a darabbal. Itt, nálunk, ahol több száz jelmezt kell készíteni, és az Operaház kicserélt színpadgépezetével sokféle ügyesség, talán csoda is készíthető, képződik majd egy olyan első, felszíni olvasat is, amely a történetet partitúra és librettó szerint önmagában képes elmesélni. És ha e mögött mást is láttatni akar az ember, akkor a korhű előadás alapjára rá kell telepítenie, annak pórusain át kell szűrnie egy kortárs típusú másik fogalmazást is.

Röviden: a korhű előadásnak két előadásnak kell lennie, és ez kétszer annyit visz (pénzben), de kétszer annyit hoz is (élményben, nézőben, és végső soron ugyancsak pénzben).

Hát, Édes Néném, messziről indultunk, ide jutottunk, ehhez a konklúzióhoz. Kettő az egyben – és úgy gondolom, ez jár is majd a rekonstruált Operaház sokáig éheztetett közönségének.

Múlt héten szégyenszemre lehagytam a szokásos köszöntést:

„Zsú átvétá, kák szálávej létá!"

Üdvözli

Szilveszter

2021. május 10.