Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A törvény után hadrendbe szerveződött a hazai hadoszlop is, miután Pécsett megtámadtak két meleg orvost. A haladó média hangos sikoltozásba kezdett, és - bármiféle részlet ismerete nélkül - azt kiabálta világgá, hogy itt nyilvánvalóan az új törvény miatt érezték magukat felhatalmazva a „homofób támadók" arra, hogy megverjék a két orvost.
Kezdjük az utóbbi esettel, mert egy ideje síri csend övezi, nem véletlenül. A haladó média úgy elhallgatott, mint Karácsony Gergely, ha angolul kap kérdést (bár a magyar nyelvű kérdésekkel sem foglalkozik, ha nem a hozzá hű őrkutyák simulnak a gazdihoz). A homofób indíttatásra semmiféle bizonyíték nincs. Az eset a „tesa, van egy cigid?" kérdéssel kezdődött, ami alapján a kedves olvasó is bizonyosan megfelelő kontextusba tudja helyezni a történetet. Elképzelhető, hogy ez is kapcsolatban van egy társadalmi problémával, de az nem a homofóbia, és tartok tőle, hogy ezzel a problémával nem kívánnak foglalkozni azok, akik mindenféle bizonyíték nélkül tolták a fake newst. (Ha valaki nem emlékezne a Mortimer-ügyre, az nyugodtan idézze fel. Akkor is felvonult a balliberális értelmiség színe-virága, már-már úgy érezhették, végre újra van Demokratikus Charta, aztán szépen belesétáltak abba a bizonyosba.)
Ami a hollandust illeti, ott a probléma komplexebb.
A „civilizált nyugat" ugyanis valóban végzett ki homoszexuálisokat az évszázadok során, ezek közé tartoznak a hollandok is. Ezért talán el is fér Amszterdamban egy Homomonument. Hasonlóan elférne egy Németországban, a briteknél és a franciáknál is.
A probléma a következő: nálunk nem.
(Nem véletlen, hogy épp a müncheni mérkőzésen lehetett vágni a feszültséget. A germán establishment megint talált egy ügyet, egy zászlót, amit maga elé tarthat és menetelhet. Még karszalagot is húztak hozzá - van, ami nem változik: nem javult az iróniaérzékelésük sem, mert ebben sem látják azt. És igen, ezt csak azért jegyeztem meg, mert jólesett.)
A 19. századot megelőzően Magyarországon - kicsit viccesen - azzal indokolták a „szodómiára" vonatkozó törvények hiányát, hogy nálunk ez a probléma nem létezik. De szívesen lefordítom magyarról magyarra, hogy a haladók is értsék: baromira nem érdekel minket.
Az 1870-es évek végén születik az első törvény, amely egy év börtönt irányoz elő a „szodómia" bűntettéért (gyk. a „szodómia" nem kizárólag a homoszexualitásra vonatkozott, hanem többféle, rendellenesnek tekintett szexuális gyakorlatra). Ez, összevetve a felvilágosult nyugat kivégzési gyakorlatával igencsak enyhének tekinthető, még akkor is, ha esetleg érvényt szereznek neki - de még ez sem volt jellemző. Magyarországon sem ekkor, sem ezután nem üldözték a homoszexuálisokat - a „fasisztának" kikiáltott Horthy-rendszerben sem. Sőt: utóbbi korszakban lehetett ünnepelt szerző Tormay Cécile, akiről köztudott volt, hogy kézzel vasalt. A melegek bebörtönzésének lehetőségével aztán a Rákosi-rendszer élt.*
Ez a melegek „üldözésének" magyarországi története. A komcsikon érdemes számon kérni a dolgot, az érintettek forduljanak bizalommal az Underwood-házaspárhoz, ha már kapcsolatot keresünk. Majd Piri néni elmeséli.
A megfejtés viszonylag egyszerű. Magyarországon a kutyát nem érdekli, ki milyen szexuális irányultságú. Az emberek igen jelentős többsége ezt magánügynek tekinti. (És nagyon úgy tűnik, hogy errefelé mindig hasonlóképpen gondolkodtak az emberek.) Ezért sem értelmezhető, amikor a Mozgalom „LMBTQ/I"-közösségről beszél. (Fene tudja, hol tart most épp a betűszó, tessék ezt nekem elnézni - MG) Ilyen közösség valójában nem létezik. Az ilyen vagy olyan szexuális szokású emberek közössége pont annyira értelmezhető, mint mondjuk az eperfagyit kedvelők közössége. Ami létezik, az egy politikai mozgalom, amely most épp a szexualitás ügyét találta meg magának, de a homoszexuálisok épp annyira sokfélék és sokféleképpen gondolkodnak, mint a heteroszexuálisok. Az LMBTQ-közösség valójában pont annyira létező, mint amennyire az „osztályöntudatos" nemzetközi proletariátus létező volt.
Épp ezért nem is mások irányultsága zavarja őket, hanem a májuselsejézés: a kötelező egyetértés, a Pride napok, hónapok, évek a multiknál, az ezzel kapcsolatos kötelező programok, az érzékenyítés, a propaganda. Azaz, ugyanaz a kötelező ünnep, ami a május elsejékben meg a nagy októberiben is zavarta a magyarokat.
Sajnos az újbaloldal harci jelszava, „a személyes a politikai" (the personal is political) nem tudta megérinteni a magyarok többségét. Errefelé még akadnak személyes és magánügyek, melyekről a magyarok úgy gondolják, nem tartoznak a közre. Ilyen a szexualitás kérdése is.
A politikai mozgalom mellett ez persze üzleti ügy is.
A multik magasról tesznek a szexuális kisebbségek sorsára, csak azt látják, hogy a jóemberkedés jól fizet. Mindenkinek kiveri a szemét az a gyakorlat, hogy a szivárványos marketinget csak azon országokban alkalmazzák roppant bátran, ahol ez nem kockázatos. A Közel-Kelet legtöbb országában érdekes módon nem annyira életbevágó a szivárványos nyomulás. A cégvilág részéről az egész csak pénzcsinálás és arcpirító képmutatás, semmi több.
A tolerancia nem azonos az egyetértéssel vagy helyesléssel - erről szól a South Park című dokumentumfilm-sorozat A tolerancia haláltábora című epizódja. A tanmesét a haladók nem értették meg. A magyarok toleránsak, és érdektelen számukra, ki mit tesz a magánéletében; de nem kérnek a májuselsejézésből, és nem szeretnék, ha NGO-k és drag queenek érzékenyítenék a gyerekeiket az óvodákban. (Apropó, az az ötlet, hogy inkább a „nagyobb közösség", vagy akár az állam nevelje a gyerekeket, visszatérő és állandó toposz a baloldalnál a legkorábbi utópiáiktól a kommunista és náci gyakorlatig.)
Nem a magyaroknak van történelmi terhük ez ügyben. Igazán sajnáljuk, de a magyarok sem gyarmattartók nem voltak, a melegeket sem üldözték, és egy nyamvadt totalitárius ideológiát sem tudtak kiizzadni magukból - utóbbiak is importtal érkeztek (és megszállással). Itt újfent csak a nyugati bűntudatipar lépett működésbe, csak megtalálták a mostanság mindig ügyeletes bűnbakokat (a közép-európaiakat), hogy rajtuk vezessék le a feszültséget.
Ha a felvilágosult, fejlett nyugatnak van elszámolnivalója a múltjával kapcsolatban, azt házon belül megteheti.
Megígérjük, hogy mi a szembenézés folyamatába nem fogunk beleokoskodni.
*A fülesért Molnár Attila Károlynak tartozom köszönettel - M. G.
