Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A 2002 és 2010 között regnáló baloldali-liberális kormányok Kína-politikára vonatkozó elképzeléseit – a magyarországi kínai tőkebefektetések terén – az a szándék jellemezte, hogy a számukra szimpatikus beruházókat, egyedi kormánydöntésen alapuló támogatások révén hozzák kedvező tőkebefektetői helyzetbe.
A támogatható beruházások köréről is kormányzati szinten születtek természetesen a döntések; az egyedi kormánydöntésen alapuló támogatások amúgy közvetlen, vissza nem térítendő, pénzbeli hozzájárulásokat jelentettek, a 2010 előtti időszakban a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium (munkahelyteremtő beruházás esetén a Szociális és Munkaügyi Minisztérium) által nyújtott támogatások formájában.
Ebben a körben biztosítani igyekeztek ún. utófinanszírozott támogatásokat is.
Feldolgozóipari, turisztikai és K+F beruházásokat, illetve regionális szolgáltató és logisztikai központok létesítését kívánták támogatni, azonban az elképzelések közül a gyakorlatban kevés valósult meg, például a Wanhua kínai vegyipari vállalat beruházói vásárlása (BorsodChem) is csak a 2010-es évek elején, a második Orbán-kormány alatt valósulhatott meg. Az okok között ott lehetett az a fontos körülmény is, hogy
míg Kínát a 2000-es évek elejétől a gyors gazdasági fejlődés és idővel tőkefelesleg is jellemezte, Magyarország – jórészt a kormányzat elhibázott közpolitikája miatt – a 2000-es évek közepétől gazdasági és költségvetési gondokkal küzdött.
Nem tudott élni az uniós csatlakozás adta lehetőségekkel, 2004 és 2009 között a régión belül leszakadt, 2009-ben pedig a gazdasági világválság 6,6 százalékkal vetette vissza a gazdaságot.
A támogatási érték megállapításának szempontrendszerénél több fontos tényezőt is figyelembe kívántak venni a 2010 előtti kormányok is, így például a volument, a beruházással teremthető új munkahelyek számát, a térségi beszállítói hányadot, a technológiai innovációs szintet, a várható környezeti hatásokat etc.
Azonban a baloldal-liberális kormányok idején a kedvezőtlen gazdasági körülmények nehezítették a beruházások megvalósulását, hiszen Kína a kapacitását úgy kívánta lekötni, hogy a befektetései után valóban hasznot remélhessen.
Kóka János akkori gazdasági miniszter – már 2008, azaz a válság berobbanása előtt – hiába ajánlotta a sanghaji befektetők figyelmébe hazánkat, mint az Európai Unión belüli kereskedelmi és befektetési piac meghódításához kiváló hídfőállást, inkább csak nagyívű megállapodások születtek, például a Kínai Márkás Termékek Központjáról, amely végül 2011-ben nyílhatott meg Magyarországon.
2012-ben a Huawei létesített egy európai logisztikai központot azt követően, hogy létrehozta európai ellátóközpontját Magyarországon.
A 2010 előtti időszakot főleg a formális politikai döntések, a Kínában tett teátrális látogatások jellemezték, a tényleges eredményeket felmutató beruházási politika, a magyarországi kínai tőkebefektetések tényleges megvalósulása – és a támogatások folyósítása – azonban már 2010 után válhatott gyakorlattá hazánkban. Az Orbán-kormányok a keleti nyitás
bátor politikájával vállalták a meghozott gazdasági döntések politikai hozadékát is, a beruházások segítésével, az üzemeltetés és a működtetés támogatásával, valamint a beruházói kötelezettségek éveken át történő ellenőrzésével.
Bár a 2010 előtti és utáni, kínai beruházásokat érintő kormányzati politikák hangsúlyai, elképzelései között mutatkoztak hasonlóságok is – a kínai beruházások irányának megszabásában komoly szerepet szántak a magyar államnak –, a polgári-konzervatív kormányok merték bevállalni a bátor, ambiciózus külpolitikai irányváltást is az elképzelések megvalósításához. Ennek sikeréhez azonban meg kellett teremteni a gazdasági környezetet, a helyes költségvetési politikát, és helyre kellett állítani a nemzeti jegybank és a kormány között szükséges együttműködés egészséges egyensúlyát.
Már a 2010 előtti beruházási tervekben is kedvezményezett régióként szerepelt például Észak-Magyarország és Észak-Alföld, amelyeket különösen érzékenyen érintettek a vissza-visszatérő válságok, gondoljunk csak Borsod-Abaúj-Zemplén vagy Heves megyére. Azonban az ellenzék által folyamatosan kritizált kül- és külgazdasági politika meghozni látszik gyümölcsét, például
Borsod-Abaúj-Zemplén megye ipari teljesítménye az elmúlt évtizedben meredeken, csaknem a háromnegyedével (72 százalékkal) nőtt, és a munkanélküliség ez idő alatt harmadára csökkent.
Ma Borsod-Abaúj-Zemplén megyében van a hetedik legtöbb külföldi befektetett tőke a magyar megyék sorában.
2020 végére Magyarországon a kínai beruházások összértéke meghaladta az 5 milliárd dollárt, és a kínai vállalatok ekkor már több mint 15 ezer magyar munkavállalót foglalkoztattak. Az egyes nemzetközi felmérésekben a hitelekből finanszírozott infrastrukturális projektek nem tartoznak a közvetlen külföldi befektetések (FDI) kategóriájába, hiszen például hazánk fogadó országként is végrehajthat beruházást Kínából érkező hitelből.
A mostani legjelentősebb projekt kínai–magyar viszonylatban a Budapest–Belgrád-vasútvonal felújítása, amelyen keresztül a görögországi Pireusz kikötőjét megvásárló Kína szállíthatna árut Európába.A vasúti projektet Kína, Magyarország és Szerbia miniszterelnöke jelentette be Kína és a közép- és kelet-európai országok vezetőinek bukaresti találkozóján, még 2013 novemberében, az itthoni beruházást a harmadik Orbán-kormány határozta el 2014-ben, a magyarországi szakasz felújítására a nyertes konzorciumot pedig 2019-ben hirdették ki.
Soros Györgyöt legtöbben egy ravasz, pénzügyi spekulánsnak tartják, de láttuk már filantrópnak is, most éppen a demokráciát félti. Egy korábbi davosi világgazdasági fórumon adott hangot azon véleményének, miszerint Kína és az által fejlesztett mesterséges intelligencia jelenti a legnagyobb veszélyt a demokráciára.
Véleménye szerint, bár Kína nem az egyetlen tekintélyuralmi rendszer a világon, az kétségtelen, hogy ő a leghatalmasabb és sokan követhetik. Hozzátette, hogy az ilyen rendszerek, ha sikerrel járnak, totalitáriussá válnak.
Sőt olyan olvasata is lehet kijelentéseinek miszerint egyenesen káros Kínával üzletelni, mert a kereskedelmen keresztül megfertőzheti az egész világot.
Kína napjainkra a világ egyik vezető gazdasági hatalmává nőtte ki magát. Egymagában termeli meg a világ GDP-jének közel ötödét, 64 ország (köztük Németország) legnagyobb kereskedelmi partnere, területének, valamint hatalmas népességszámának köszönhetően a gazdaság egy megkerülhetetlen szereplőjévé vált. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a viszonya megromlott a másik gazdasági világhatalommal, Amerikai Egyesült Államokkal, mely a világháborúk óta tölti be ezt a helyet.
Joe Biden amerikai elnök elődjénél, Donald Trumpnál sokkal hangsúlyosabban folytatja azt a politikáját, miszerint Kínának nem szabad átvenni az Egyesült Államok helyét a világgazdaságban. De téves az a megközelítés, hogy bármelyik világhatalmat is jónak vagy rossznak állítsuk be. Mindkét ország a teljes politikai és gazdasági dominanciára törekszik, amely összecsapásban úgy néz ki a következő 10-15 évben Kína fog győztesen kijönni.
A történelem szerves része, hogy egy gazdasági nagyhatalom meggyengülésével egy másik veszi át annak helyét. Így Kína jelenlegi helyzete párhuzamba állítható az Egyesült Államokéval, hiszen a világháborúk után ők is átvették a gazdasági nagyhatalom szerepét Nyugat-Európa államaitól, amelyek előtte a világgazdaság központjának számítottak.
Kína világhatalommá válása így önmagában nem jelent problémát, ahogy az Egyesült Államok esetében sem jelentett.
Ezt a versenyt akár egy hideg háborúnak is felfoghatnánk, amit még bonyolultabbá tesz, hogy Kína teljes mértékben része lett a világgazdasági folyamatoknak és teljes mértékben átszövi a termelési láncokat.
A kereskedelem központi mozgatórugója az együttműködés. Vannak területei, ahol harcolni kell és olyanok is, ahol versenyezni, de összességében az együttműködés az, ami képes igazán nagy mértékben előmozdítani a világot. Kína ennek köszönhetően szerezte meg azt a pluszt, aminek segítségével nagyhatalommá válhatott.
Míg az évezred elején Kína csak a szomszédos és néhány afrikai országban számított jelentősebb kereskedelmi partnernek, mint az USA, addigra mára ez a trend megfordult és majdnem mindenhol Kína legyőzte az USA-t.
Ez a folyamat is hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok egy Kínát támadó politikát kezdett sulykolni a közvéleménybe. Azonban ez még az államokon belül is nagy vitát képez, hiszen sok amerikai azon a véleményen van, hogy igenis nyitni kell Kína fele, be kell engedni a kínai termékeket, hiszen annak kizárása jelentős károkat okozhat az Egyesült Államok gazdaságában is.
Ráadásul az USA nem csak otthon, hanem a nemzetközi térben is szövetségeseket keres a Kína-ellenes lépésekhez, kisebb-nagyobb sikerekkel. Tény, hogy Amerika fent akarja tartani a hatalmát és ebben számtalan partnert is talál, de
a többnyire szimbolikus szankciókon és sajtóközleményeket kívül a nemzetállamok még mindig saját maguk érdekeit próbáljak szem előtt tartani.
Így tesz többek között Boris Johnson angol miniszterelnök is, aki nem akarja ellehetetleníteni a City pénzügyi befolyását Kínában, és kerüli a Kína ellenes légkört.
Hasonlóan cselekszik Emmanuel Macron francia elnök és Armin Laschet is, akik nem konfrontálódnak Kínával teljes mellszéllességgel. Természetesen ezen vezetőket nem lehet a Soros-féle demokráciaellenességgel vádolni, egyikük sem hiszi azt, hogy a Kínával történő együttműködés bármilyen módos is fertőző lenne az országuk számára.
Sokkal hasznosabb lenne kevesebbet foglalkozni azzal, hogy mit és hogyan tesz Kína, inkább azzal kéne foglalkozni, hogy az egyes országok (beleértve az USA-t is) mit tesznek azért, hogy világunk egy jobb hely legyen.
A most éppen demokráciáért aggódó Soros György szerint a tekintélyuralmi rendszerek (mint pl. Kína) ki fogják szorítani a demokráciát a világból, méghozzá a technológiai fejlődés és a kereskedelmen keresztül. Ezen állítás önmagában nem áll meg, hiszen ez csak akkor történhet meg ha ezt a demokratikus berendezkedésű államok hagyják.
Kína, mint a legnagyobb tekintélyuralmi rendszer ugyan jelentős gazdasági hatalom, mégis a világ GDP termelésének több mint 50%-át az amerikai, európai és más demokrácián alapuló országok termelik meg.
Biztosak lehetünk abban, hogy a nemzetállamok meg tudják védeni magukat, és nincs szükség a Soros-féle jótevőkre. Igaz, figyelni kell arra, hogy amíg a nyugati államok politikáját többször inkább zavaros megállapodások, ad hoc jellegű tarifák és tiltások jellemzik, addig Kína, mint belföldön, mint külföldön egyre jobban biztosítja stabilitását.
Kína ereje egységességében rejlik, míg a Nyugat gyengesége a széttagoltságában és a hibás Brüsszel központú gondolkodásban.
Ami az Európai Uniót illeti, továbbra is hiszünk abban, hogy csak úgy lehetünk sikeresek, ha a nemzetállamok összefognak és együtt szövetségben állnak szemben a világhatalmakkal. Világos, hogy a Kínával való kereskedelem számtalan ország számára elengedhetetlen és elképzelhetetlen. Ennek ellenére Sorosék és a baloldal folyton vitát szít Kína és a nemzeti kormányok között a kereskedelmi politikai mellett olyan területeken is mint Kína nemzeti érdekeinek kétségbe vonása vagy éppen az emberi jogokat megsértése.
Tény, hogy például az emberi jogok hatékony védelme, csak abban az esetben lehetséges, amennyiben azokat képesek vagyunk betartatni. Ehhez azonban szintén egy egységes fellépésre van szükség, ami számtalan gazdasági és politikai érdekeket figyelembe véve, nehézségekbe ütközik. Soros tanácsát megfogadni (ezen a területen) nem érdemes, hisz a kínai politikát nem fogjuk azzal megváltoztatni, ha kizárjuk a piacainkról. Épp ellenkezőleg, ezzel tulajdonképpen saját lábunkba lövünk.
Ami emelkedő árakat, szegénységet és jelentős gazdasági visszaesést jelentene Amerikától Magyarországig mindenkinek.
