Demeter Szilárd: Vitairat a képmutatásról és annak káráról

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a Mandineren jelentetett meg egy vitairatot. Ezt teljes terjedelmében közöljük.

A román kultúrateremtők – itt Magyarországon talán Mihai Eminescu költő, Petőfi kortársa neve csenghet ismerősen – nagyjából 150 évvel ezelőtt alkották meg a „tartalom nélküli formák” elméletét. Úgy vélték némi joggal, hogy a nyugati minták szervilis másolata nem föltétlenül tesz jót a nemzeti kultúrának (egyesek szerint éppen, hogy akadályozza mindazon tartalmak megszületését, amelyek a kulturális identitás erősödését szolgálnák). Száz évvel később Witold Gombrowicz a Naplójában ír egy eszmefuttatást a lengyel kultúráról: „A szellem a szellem imitációjából születik, és az írónak el kell játszania az írót, hogy végül író lehessen. A háború előtti lengyel irodalom kevés kivétellel nem is volt rossz irodalomimitáció, de ezzel be is fejeztük. E figurák tisztában voltak azzal, hogy a nagy írónak milyennek kell lennie – »autentikusnak«, »mélynek«, »konstruktívnak« –, tehát minden erejükkel azon voltak, hogy e feltételeknek eleget tegyenek; de játékukat megkeserítette, hogy tisztában voltak vele, korántsem a saját »mélységük« és »emelkedettségük« hajtja őket írásra, hanem - ellenkezőleg – azért termelik ki magukban e mélységeket, hogy írók lehessenek. [...) S így lett a háború előtti lengyel irodalom egyre inkább epigon. De az istenadta nép, komolyan véve a maga irodalmát, ugyancsak elámult, amikor látta, hogy »élvonalbeli írói«, akiket a történelmi pillanat a falhoz állított, egyszerre kibújnak a bőrükből, simán áttérnek az új hitre, és egyáltalán úgy táncolnak, ahogy fütyülnek nekik.”

Természetesen mi, magyarok is gondolkodtunk ezen, de ami miatt a román és lengyel példát érdemesnek tartottam felhozni: a lengyelek és a románok sikeresen elvégezték a maguk revízióját. Át tudták lépni a nyugati árnyékot, van karakterük, hozzáadott értékük a világ számára, büszkék arra, akik.

Én lennék a legboldogabb, ha a főigazgatói munkám abból állna, hogy világhírű magyar írók (művészek) lába elé terítem a vörös szőnyeget, és ugyancsak elégedett lennék, ha egy-egy nagyságunk irodalmi emlékezete tízezreket mozdítana meg. Szeretném megélni azt az időszakot, amikor magyar szerzők tucatjait ujjongva olvasom, és annyira jók, hogy alig bírom kivárni a következő remeket.

Sajnos, nem ez a helyzet. A kortárs magyar irodalom (mint minden általánosítás: túlzó és igazságtalan megállapítás következik) jelentős része mintha-irodalom.

Mi még mindig csak eljátsszuk az írót. A nagybetűs szakma veregeti egymás vállát, díjazzák egymást, és önnön fontosságuktól eltelve nagyívben tesznek az olvasóra.

Három éve egyebet sem csinálok, csak próbálom a kortárs magyar irodalom művelésének feltételeit jobbá tenni. Erről szólt a Térey-ösztöndíj (csak a PIM-ből évente nagyjából 500 millió forintot fizetünk ki alkotói ösztöndíjként, DIA-juttatásként), ezért szereztem plusz forrásokat a magyar könyvkultúra számára, ezért indítottunk évi másfél milliárdos folyóirattámogatási programot. És ha egyszer végre véget ér a pandémia, ezért toljuk meg a kárpát-medencei író-olvasó találkozókat mindenféle formában. Segítjük a hangoskönyvkiadást. A Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) eddigi történetének legnagyobb bővülését éli, most lesz a legtöbb tagja, szépen halad a posztumusz DIA100-program is (széles szakmai konszenzus alapján az elmúlt száz év száz jelentős alkotója életművének közzététele), az Osiris szépirodalmi kiadványainak elektronikus közzététele is folyamatban van. Megújul a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK), izgalmas új szolgáltatásokat fejlesztünk a nemzeti könyvtárban.

Mindezt úgy menedzselem, hogy személyes ízlésvilágomat zárójelbe teszem. Kuratóriumok döntenek arról, ki mire mennyi támogatást kap, nekem csak egy feltételem van: hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyeket meg is tudnak védeni. Kifejezetten kérésem, hogy a teljes magyar kultúra horizontján belül gondolkodjanak, politikai és világnézeti állásponttól függetlenül az Alaptörvény értékkészletén belül a teljesítményre figyeljenek.

Teljesen érdektelen, hogy ki melyik pártra szavaz, ha jó műveket tesz le az asztalra

– mint ahogyan a pártpolitikai elköteleződés sem mentség a teljesítmény hiányára. Mert az állam, a mindenkori kormányzat egy dolgot nem tud megcsinálni: nem tud a nagyrabecsült alkotók helyett remekműveket írni. Még csak azt sem mondhatja, hogy írók, írjatok remekműveket. Próbálták már, nem működik. De ez nem zárja ki azt, hogy adófizetői pénzből juttatott bőséges támogatásért cserébe teljesítményt várjunk el. Nem alanyi jogon járnak ezek a támogatások.

Ezt elvileg a nagybetűs szakmának kellene önszabályozó módon elősegítenie. Régebb még voltak szerkesztők, akik kapuőrként csak bizonyos minőség fölötti szövegeket engedtek a nyilvánosság elé. Nem is olyan rég még a kiadói szerkesztő jó ízléssel addig segítette a tisztelt szerzőt, amíg időtálló kötetet nem raktak össze.

Mára elmúlt belőlünk ez az igényesség. A szakmából múlt el. Régebben a teljesítményt süvegeltük meg, ma a státust.

Kiírja a magyar író a közösségi médiába, hogy magyar író vagyok, tehát igazam van, kalapot le, vagy leverik az elvbarátaim. Vita lezárva.

Amit ma a kulturális elit (túlzó és igazságtalan megállapítás következik) elművel, az képmutatás. Diplomatikusan azt hazudjuk egymás szemébe, hogy persze, amit csinálsz, az jó. Ügyes vagy, hogyne, nagy író, csak azért nem talált meg a világhírnév, mert a világolvasó nem tud magyarul. De ha párszáz kilométerrel arrébb születtél volna... (ilyenkor tulajdonképpen arra gondol: ha párszáz kilométerrel arrébb születtem volna...)

Békeidőben talán azt mondanám, oké, zakatoljon így a szcéna, az igazi alkotó akkor is megírja a száz év múlva is olvasandó művét, ha ehhez nem kap állami apanázst. És ha évtizedek múlva ér Nobel-díjat, az a mű szempontjából majdhogynem mindegy. Láttunk már ilyent.

Sajnos, a kultúrbékének vége van, és nem mi vetettünk véget neki.

Éppen zárójelezik a nyugati kultúrát, a jóemberkedő értelmiség meg annak hajol alá, hogy mindent bűnösnek nyilvánítanak, amit fehér bőrű ember alkotott.

Ha megnézzük például az irodalmi Nobel-díjak (a díjazottak személyén keresztül kinyilvánított) üzeneteit, akkor azt valószínűsíthetjük, hogy világirodalmi szinten sem a teljesítményt értékelik, hanem azzal van elfoglalva a kulturális elit, hogy vélt vagy valós sérelmeket kompenzáljon. Addig nézzük lehajtott fejjel a köldökünket, amíg bele nem merevedünk ebbe a pózba.

Szerény véleményem szerint nem kell áttérnünk az új hitre.

Nem kell úgy táncolnunk, ahogyan fütyül az egyre őrültebb nyugati szél. Csakhogy a saját tánchoz saját dal szükségeltetik.

Ebben segíthet az irodalom. Mert kevés olyan irodalom van, mondta Illyés, aminek van önmagán túlmutató feladata, de a magyar irodalom ilyen. És ezt nem azért kell vállalni, mert Demeter ezt mondja, hanem azért, mert ha nem vállaljuk, akkor száz év múlva nem lesz magyar irodalom.