Hol van Ascher, hol van Máté Gábor, hol van Mácsai Pál? Elnyelte őket a föld?

Apáti Bence írása az Origónak az újabb Elk.rtuk-cenzúráról.

Eddig is sejthető volt, hogy a baloldal valósággal rajong a cenzúra intézményéért.

A rajongókat pedig érdemes két csoportra osztani.

Vannak azok a politikusok és sajtómunkások, akiknek azonnal elégedett mosoly ül ki az arcára, testszerte pedig libabőrösek lesznek, a szívverésük is felgyorsul - azonban egyéb dolgok, mindenki által észrevehető külső jegyek nem árulkodnak arról, hogy mi is zajlik le pontosan bennük -, ha arról értesülnek, hogy mondjuk a YouTube vagy a Facebook véletlenül letilt vagy letöröl valami olyan tartalmat, amelyik nem a liberális eszmék előtt borul térdre vagy hajt fejet.

És vannak, akik meg sem próbálják leplezni, hogy eddigi életük legboldogabb perceit élik át, ha megtudják, hogy valakit vagy valamit cenzúráztak.

Ők azok, akik ilyenkor demonstratívan, gátlástalanul, úgy, hogy mindenki hallja, jó hangosan pezsgőt bontanak, majd élvezettel nézik végig, ahogyan diadalmi jelképként az üvegből, mint fehér láva tör fel a hab, aztán olyan vad és fékevesztett győzelmi táncba kezdenek, amilyet nem látott a világ.
(Esetleg talán Gyurcsány úr videósa.)

Régebben az első, manapság viszont már a második csoportot alkotó cenzúraigenlő liberálisok képviselik a büszke és hangos többséget.

Velük és győzelmi rituáléikkal lehet egyre többet találkozni, a környezetük és a világ pedig úgy tűnik, lassan kezdi megszokni a cenzúrát dicsőítő újkommunisták nyilvános ünnepi csődületeit.

Ezt csak azért írtam le, mert az elmúlt időszak egyik legbrutálisabb politikai cenzúraünneplésének lehettünk szemtanúi, miután kiderült, hogy Tapolcán gyakorlatilag betiltották az Elkxurtuk című filmet.

Témája okán. Ugyebár.

Némi háttérinfó szükséges a dolog megértéséhez. A mozi a baloldali vezetésű önkormányzat tulajdonában van, tehát nem is lenne kérdés, hogy a nézői rekordokat döntögető alkotást miért is nem engedik a városi filmszínházban bemutatni. De ugye, teljesen felesleges mindenféle kérdéseket cenzúránkkal kapcsolatban megfogalmazni, mert a mozi üzemeltetésével megbízott baloldali pártkáder tök gátlástalanul kijelentette, hogy azért nem engedi játszani a filmet, mert úgymond zavarja a témája.
Aczél György eközben minden bizonnyal elismerően csettintett ott a pokolban, és újabb adag pattogatott kukoricát rendelt.

A cenzúraigenlők második csoportjába tartozó sajtómunkások, akik valamilyen megmagyarázhatatlan okból objektív újságíróként szoktak hivatkozni magukra, és ebben a minőségükben szoktak minket propagandistázni, teljesen önazonos módon féktelen ünneplésbe kezdtek, miközben a kérdést megfogalmazó Navracsics Tibort gyalázták és próbálták meg kigúnyolni.

Érti a nyájas olvasó, ugye?

Tehát valahol vidéken betiltanak egy filmet, aminek az okait egy politikus elkezdi firtatni, amire a diktatúrázó balliberális sajtómunkások dührohamot kapnak.

Olyan szinten abszurd a dolog, hogy maga Hrabal sem tudna jobb történetet írni kedvenc prágai sörözőjében.

Itt a szemünk előtt zajlik le egy vegytiszta politikai indíttatású cenzúra, ami nemhogy nem zavarja a baloldali, állítólag a demokráciáért naphosszat aggódó újságírókat, hanem éppen ellenkezőleg; egyenesen ünneplik a jelenséget, sőt megvadult hiénafalkaként esnek neki annak, aki egy óvatos kérdés formájában megpróbálja kideríteni az okát, hogy miért is nem játsszák a önkormányzati tulajdonban levő moziban az alkotást.

Nagyon nehéz szavakat találni, mert valahogy nem tudom elképzelni azt a jelentet, hogy mondjuk a Tarlós István - úgymond a témája okán - cenzúrázta volna valamelyik kormánygyalázó színdarabot a fővárosi fenntartású színházakban.

Mondjuk a Bajnok című művet.

És nem látom azokat a felháborodott nyílt leveleket és Facebook-posztokat, amelyek egy ilyen esetben megszülettek volna.

Hol van Ascher, hol van Máté Gábor, hol van Mácsai Pál?

Elnyelte őket a föld?