Bayer Zsolt: Európa elrablása, 1. rész: Malika és Julio

Bayer Zsolt a Mediaworks Hírcentrumon sorozatot indít, Európa elrablása címmel. Ennek első részét közöljük most.

Mottó:
„Tesó, látod magad előtt annak a brüsszeli sátánnak vigyorát, aki kitalálta, hogy Mária helyett használjuk a muszlim Malikát? Na, ezzel a vigyorral a pofájukon akarják pénzügyileg, gazdaságilag, politikailag, demográfiailag és mentálisan megfojtani Európat. De mindenekelőtt mentálisan. Mert akkor a többi már gyerekjáték." (Egy barátom sms-e, miután kiszivárgott az Európai Bizottság titkos tervezete.)

A föníciai király leánya, Európa, virágot szedett a tengerparton, amikor Zeusz meglátta és azonnal beleszeretett. Szépséges fehér bika képében odament a lányhoz, lábaihoz térdepelt, Európa pedig virággal övezte, s felült a hátára. Zeusz ekkor elrohant vele, s meg sem állt Krétáig, ahol visszaváltozott emberi alakra, s mindjárt magáévá is tette a lányt, aki aztán három gyermeket szült neki: Szarpédont, Radamantüszt, s a leghíresebbet, Mínószt.

Ez Európa gyönyörűséges legendája. Ma már persze csak „metoo" szörnyülködés.

Mert akinek soha nem sikerült, de nagyon vágyott rá, gyűlöli. Aki ma gyűlöl, az gyűlöl csak igazán. (Ezt onnan lehet a legbiztosabban felismerni, hogy egyfolytában arról beszélnek: ők mindenkit szeretnek, és mindenkit szeretni kell.) Aki igazan gyűlöl, ideológiát farigcsál hozzá. Ha van ideológia, már vagy valaki. De attól fogva muszáj belekapaszkodnod az ideológiádba és tovább gyűlölnöd, nehogy visszahullj a semmibe, s hiábavalóan vágyakozz tovább. Minden mai beteg ideológia így jött létre. Igy jött létre minden beteg ideológia mindig. A jakobinusoktól a bolsevikokon és a nácikon át egészen a „metoo"-ig, és a mai „egyetemekig", amelyeken a safe space meg a gender tanszék a két legfontosabb hely. (Nem hiszed? Nézd meg Gurmai Zitát, ahogy a „metoo" táblát tartja maga előtt. Na ugye...)

Helena Dalli uniós biztos, aki a karácsony szó és a Mária név betiltásáról szóló irányelvet megalkotta

Öngyűlölők projektálják önmagukat a világba. Volt ilyen mindig. Csak eddig még soha, de soha nem volt ennyire földhözragadt. Mert, ahogy Gothár Péternél hallhattuk (őt már persze kicsinálták, pedig egészen helyre kis libsi pedigréje volt sokáig): „Nem mindegy, hogy milyen szinten vagánykodik az ember..."

Babits még ismerte a színvonalat:

Csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam. // S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, / de hogyha van is, Isten tudja hogy van? / Van dióként dióban zárva lenni / s törésre várni beh megundorodtam. // Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm, / csak nyílam szökhet rajta át: a vágy – / de jól tudom, vágyam sejtése csalfa. // Én maradok: magam számára börtön, / mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.

De ezek a maiak nem undorodnak meg. Hiszen nekik nincsen másuk, csak önmaguk, meg a kivetített öngyűlöletük, a sikertelenségük, s az ebből farigcsált ideológiájuk. Ez az ideológia persze mindig a világ egészét akarja megváltoztatni. Ó, hát mi mást? Hiszen

akinek nincsen semmije sem, annak a világ kell, de azonnal. Hiszen önmagukat gyűlölik, s ezért úgy gondoljak, a világot kell megváltoztatni.

Hiszen nyilván a világgal van baj.

Albert Camus írja a nácikról: Ezek az őrültek képesek lettek volna elpusztítani az egész világot, hogy ha már ők nem élhetnek örökké, ne élje túl őket semmi sem. Ez a bűn a maga megátalkodottságában azért legalább grandiózus. De maradjunk kicsit Camus-nál, hogy végképp kiábránduljunk: „De attól fogva, hogy – jellem híján – mindenáron tannal ajándékozta meg önmagát az ember, a bűn vitába kezd, izeg-mozog, mint a józan ész maga, s felölti a szillogizmus valamennyi alakzatát. [...] Az ideológia ma már csak a többi embert tagadja, ők a csalók. [...] De ez az elmélkedés egyetlen fogalmat mutat fel pillanatnyilag, az abszurd fogalmát. [...] Ha nem hiszünk semmiben, ha semminek nincs értelme, ha egyetlen értéket nem tudunk igenelni, minden lehetséges és semmi sem fontos. A gyilkosnak nincs érve, sem ellenérve, lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs igaza. Szíthatjuk a krematórium tüzét vagy leprások ápolásának szentelhetjük életünket. Véletlen vagy szeszély műve a gonoszság és az erény. [...] Így aztán az öngyilkosságot jogossá nyilvánító nihilizmus könnyűszerrel jut el a logika diktálta gyilkosságig. [...] Az ember az egyetlen teremtmény, mely elutasítja, hogy az legyen, ami."

Izgalmas ugye? Különösen ez:

Ha nem hiszünk semmiben, ha semminek nincs értelme, ha egyetlen értéket nem tudunk igenelni, minden lehetséges és semmi sem fontos.

És ez:

„Az ember az egyetlen teremtmény, mely elutasítja, hogy az legyen, ami." Ezért szülhetnek ma már a férfiak is. Hiszen nincsen semminek semmi értelme. A „pusztuljon velünk együtt az egész világ" grandiózus bűne a „szüljenek a férfiak is" abszurd pitiánerségévé töpörödött.

Az ember évezredeket átfogó kollektív tudata, s generációkon átívelő egyéni perspektívája pedig visszafelé a tavalyi black friday olcsó tévéjéig, előre pedig a holnapi Facebook-bejegyzésem várható like-jaiig terjed. Hol van már Camus lázadó embere: „A lázadás az esztelenség láttán születik meg, igazságtalan vagy érthetetlen helyzetben. Vak lendülete rendet követel a káoszban, egységet a tovaillanó, az eltűnő mélyén. Kiált, követel, azt akarja, szűnjön meg a botrány, és kőbe íródjék, ami eddig szüntelenül a homokba íródott." De ma már kő sincsen, csak homok. Még egyszer, Camus egészen pontosan így írt a nácikról, a rettenetes 1945-ös évről: „Ez a logika vitte az öngyilkosságot, korunk eledelét, végső következtetéséig, a jogosnak nyilvánított gyilkosságig. S a kollektív gyilkosságban jut el magaslatára. Ennek legnyilvánvalóbb bizonyítéka a hitleri apokalipszis 1945-ben. Önnön pusztulásukat semmibe vették ezek az őrültek, s föld alatti vackukban készülődtek a magasztos halálra. A lényeg az volt, hogy ne magányosan pusztuljanak el, hanem hogy magukkal rántsanak egy egész világot."

Ez a grandiózus bűn. Erre még a jakobinusok is képesek voltak. Persze ők is azzal kezdték, hogy megváltoztatták az egész világot. Nekiláttak átírni a hónapok nevét is. Nekik új időszámítás kellett, a keresztény Gergely-naptár miképpen is felelhetett volna meg a pogány, sátáni, istentagadó valójuknak – minden barbár meg van róla győződve, hogy ővele kezdődik a valódi világ, az igazi élet. Ezért kellett ezeknek a szörnyetegeknek saját, „forradalmi" naptár. S így lett a szemétre hajítva a Krisztus születését kiindulópontnak megtevő Gergely-naptár, hogy átadja helyét a „forradalmi naptárnak", ahol a kereszténységre vagy éppen antikvitásra utaló hónapok neveit „racionálisra" cserélték: Vendémiaire hava, Brumaire hava, Frimaire hava, Nivose hava, Pluviose hava, Ventose hava, Germinal hava, Floéral hava, Prairial hava, Messidor hava, Thermidor hava, Fructidor hava – jaj, de pompás, s ha már a hónapok át vannak nevezve, nosza, mehetünk ölni, s Vandée-nál rárontottak saját nemzetükre, mert ezek mindig rárontanak saját nemzetükre, s ezrével öltek parasztot, papot, apácát és szerzetest, s megrészegültek a vér szagától, no meg persze önnön „nagyságuktól" és „bátorságuktól".

S ugyanezt még tudták a bolsevikok is, akik mindjárt azért érkeztek, hogy „a múltat végképp eltöröljék", s persze megöltek bárkit, milliókat, mert volt elég idejük, az Ipatyev-házban pedig puskatussal vertek agyon haldokló gyermekeket, s büszkék voltak, de nagyon...

Ezek a maiak? Hát, ezek ennyire azért nem bátrak. Még. Ezek csak a szavak megváltoztatásáig és a múlt eltörléséig jutottak el egyelőre. Ezek csak a normális világot akarják elpusztítani, hogy aztán az abnormális mocskában gázolva szügyig, gyűjtögessék a lájkokat.

Ha nem tudsz semmi nyomot hagyni a világban, mert nem vagy semmi sem, akkor nekifogsz eltörölni szavakat, megváltoztatni a szavak eredeti értelmét, kitörölsz öröknek hitt értékeket a kollektív tudatból, megbélyegzed a múltat és a múlt nagyjait, de magadat már nem áldozod fel, hohó, egy genderfluid hernyó csak nem döglik meg holmi barikádokon!

„Így oldódnak föl lassankint ebben a szomorú században a legfelsőbb, legszellemibb dolgok e földi, és hogy úgy mondjam, testi élet harcaiba, melynek csúcsa és koronája a fajok és nemzetek körül való harc, úgy, mint az állatoknál a falkák, rajok és bolyok körüli. Ezen a lejtőn nincs megállás; s a szociálisták hiába hirdetik, s olykor hiszik is magukat a béke és az emberközösség különb-professziójú harcosainak: ők csak egy lépéssel tovább mennek még ezen az úton, s a faj és a nemzet még mindig magas, még mindig önzetlen, az egyén közvetlen céljain túlnyúló harcait cserélik meg pusztán az egyén minél jobb megélhetéséért küzdő szövetkezetek immár egyenesen s bevallottan anyagi célú harcaival.

Kenyérért küzdeni bizonnyal nagy és vitális dolog a testi és praktikus életben: de ki ezt a küzdelmet avatja az emberi kultúra tengelyévé – mint a szocialista írástudó –, az máris azonosítja az emberi kultúrát az állatival. Gondolat, vallás, erkölcs és művészet, mindaz, aminek őrzése az írástudók vállain nyugszik, becsüket vesztik az ily kultúrában, csupán az ösztönök, a cselekedet, a haszon maradnak ott becsben. Ilyen már a mi kultúránk annyira, hogy az igaz, a jó, a szép szinte fogalmakként és értékjelzőkként sem szerepelnek többé – helyüket a vitális vagy a szociális foglalja el, a nemzeti vagy a földszagú, vagy a mai."

Babits ezt is pontosan látta. És hol vagyunk már a kenyérharctól, ó, Istenem, e mai perspektívából az is magasztosnak tűnik. Hiszen ma a genitáliák harca zajlik, ezeknek a kenyérharc is túl heroikus. Ezeknek a genitáliák harca maradt és jutott, harc azért, hogy felcserélhessék, összevissza csereberélhessék saját genitáliáikat. Ezekhez képest a disznólét kifejezetten magasztos. Egy darab szalonna: a disznólét nirvánája. És tényleg: „Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa. / Az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása. / Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém – / ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény."

Hát persze. De József Attila azért még az „egek fogaskerekére" is fel tudott nézni, igaz, ott már csak azt látta, hogy „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol".

De ez mégiscsak magasztosabb, mint ezek a maiak, akik a saját gatyájuk sliccéig képesek tekinteni, meg mások gatyájának sliccéig, meg a gyerekek sliccéig, de mindig a más gyerekének a sliccéig, ugyanis saját gyerekük az nincsen... (Folytatjuk)