Kedves Néném,
bizony, érzem én is, hogy arat a halál a vírus harmadik hullámában. Egyfajta modernkori Don-kanyar már ez is: ugyan nem igaz a tétel, hogy minden családnak van már halottja – adja Isten, ne is legyen! –, de az már igaz, hogy ha a világban három kézfogásra vagyunk bárkitől, akkor kis hazánkban kettőre, és így már mindenki tud legalábbis valamely más család halottjáról. Ma az opera mint műfaj és az Opera mint intézmény egyaránt vesztett egy művészt: az operai „család" Húsvétját beárnyékolja Busa Tamás kollégánk halála.
A családszeretetről önmagában hosszú vallomást tesz a tény: az akadémistákkal és visszavonult művészekkel együtt is csak 2-300 fős magánénekesi szubkultúránkban a legtöbb gyermeke Tamásnak született: nyolc. Négy lány és négy fiú. Van köztük negyvenes éveiben járó és tizenegy éves kiskamasz, és természetesen hat unoka is világra jött addig, míg 2018-ban az Opera televíziós magazinjával a „nagypapa" Busa Tamásról forgattunk. Jogos az idézőjel, mert Tamás egyáltalán nem volt nagypapás, fiatalos, kócos frufrus, élénk szemű, mosolygós és lendületes művész volt, méretes és érces hanggal.
Tamás kifejezetten kései pályakezdő, megvolt harminchét is, mire az Operaház deszkáira lépett 1992-ben, két beugrásos Bohémélet-Marcello erejéig. De előtte, Szegeden is csak két éve kezdett, még Gregor József röpke igazgatása alatt, ott, akkor lett a valahai, oboistaként érettségiző és kántorizáló csongrádi muzsikusból operaénekes. A vokális tanulmányokat már családos emberként kezdte, bizonyára nem lehetett egyszerű, de a zenei készségek megvoltak, a hang pedig felgyorsulva érett meg a színpadi alkalmazásra.
Busa Tamás nagy teherbírású, az egész országot folyamatosan körbejáró művész lett, aki akkor is vidéki énekes maradt, amikor már éppúgy tekinthette magát fővárosinak is. Nemigen lehetett évad, hogy a rendszeresen operát játszó öt nagyváros színlapjain ne tűnjön fel – úgy értem, mindén! –, ám 1997-től már rendes főszerepes baritonként kapta a budapesti kitűzéseket is mint állandó vendégművész. (Csakis a közalkalmazotti státusok fogyása miatt nem lehetett „rendes tag", miközben kétszer annyit énekelt előadásokban, mint némely állásban lévő, már abba belekopott művészkolléga – maradjunk tehát úgy, hogy tagabb volt a tagnál.) Nem voltam rest megszámolni, és jól ismerve Tamás működését, volt is többszázas várakozásom, mégis meglepődtem. Busa Tamás 1997 és 2019 között, tehát 22 évad alatt 694 operaházi, Erkel színházi, és igen, már Bánffy-termi előadást énekelt. (Ő az első elvesztett művészünk, aki az Eiffel Műhelyház próbaüzemében már részt vett.)
Szerepeinek listája dicsőséges. Nem tudom, hány bariton olvasgat bele Nénémmel folyó magánlevelezésünkbe, de akárhány is, csettinthetnek, mert boldog énekművész az, aki ezt a 44 szerepet, benne a húsz abszolút főszerepet megkapja és sikerrel teljesíti. Külön figyelmet igényel annak a 6 operának 6 mellékszerepe is (ezen operák címét aláhúztam), amelyet a fontosabb szólamok után osztottak, osztottunk ki Tamásra: figyelem, ha az ember ilyesmit lát, az mindig azt jelenti, hogy az illető művész elég intelligens ahhoz, hogy tudomásul vegye az idő, a hang és a szereposztás kedvező szelének változásra való természetes hajlamát. Busa Tamás értette ezt, és alázattal köszönte, tanulta, próbálta és profin, élettel telin énekelte el, amire kitűzték. Ballagjunk csak szépen együtt végig, valódi időrendben az ő operaházi életútján, a szerepekben jelölt mérföldkövek mentén!
Ford (Verdi: Falstaff)
Dr. Falke (Strauss: A denevér)
Figaro (Mozart: Figaro lakodalma)
Guglielmo (Mozart: Cosí fan tutte)
Papageno (Mozart: A varázsfuvola)
Háry (Kodály: Háry János)
Balstrode (Britten: Peter Grimes)
Tonio (Leoncavallo: Bajazzók)
Sharpless (Puccini: Pillangókisasszony)
Férj (Petrovics: C'est la guerre)
Kérő (Kodály: Székely fonó)
Mercutio (Gounod: Rómeó és Júlia)
Posa márki (Verdi: Don Carlos)
Ping (Puccini: Turandot)
Tiborc (Erkel: Bánk bán)
Wolfram von Eschenbach (Wagner: Tannhäuser)
Figaro (Rossini: A sevillai borbély)
Tomszkij gróf (Csajkovszkij: A pikk dáma)
Don Giovanni (Mozart: Don Giovanni)
Robinson gróf (Cimarosa: A titkos házasság)
Gerard (Giordano: Andrea Chénier)
Mathieu (Giordano: Andrea Chénier)
Giorgio Germont (Verdi: Traviata)
Spórolós Billy (Weill: Mahagonny város tündöklése és bukása)
Don Alfonso (Mozart: Cosí fan tutte)
Marci bácsi (Kodály: Háry János)
Miller (Verdi: Luisa Miller)
Buff (Mozart: A színigazgató)
Basszus (Mozart: Hat noktürn)
Sciarrone (Puccini: Tosca)
Petúr (Erkel: Bánk bán)
Porondmester (Mozart-Lackfi/Toronykőy: Parázsfuvolácska)
Ottokár (Weber: A bűvös vadász)
Zenetanár (Strauss: Ariadné Naxos szigetén)
Pármai herceg (Busoni: Doktor Faust)
Blinval (Donizetti: Bolondokháza)
Tiszttartó (Massenet: Werther)
Marco (Puccini: Gianni Schicchi)
Mandarin (Puccini: Turandot)
Escalas hercege (Gounod: Rómeó és Júlia)
Carnero gróf (Strauss: A cigánybáró)
Saint Bris grófja (Meyerbeer: A hugenották)
Sir John Berkley (Marschner: A vámpír)
Tomaji plébános (Tóth: Tóték)
Ne rejtsük véka alá: sokan féltettük is Tamást. Hiába tudta mindenki, hogy ez az élete, a családdal messze él, nem Budapesten, és ha itt éppen nincs énekelnivalója, az ő repertoárjával, színpadi rutinjával és kedves személyiségével azonnal hívják a vidéki nagyvárosok operatársulatai. Ugyanakkor ez rengeteg utazást, koncentrációt, fáradtságot követelt, és végül mintha neki lett volna igaza, hisz bírta, most is bírná. A koronavírust viszont ő sem kalkulálhatta bele. Március 8-án értesültem róla, hogy már több napja mélyaltatásban van, akkor írtam neki, de válasz a mai napig nem érkezett. Pedig hetek teltek el, amelyeket a nagy harcos nagy, de nehezen detektálható harccal vívott végig, eddig, igen sokáig – önmagában isteni csoda, hogy idáig! – bírta tüdeje, erős és vitális szervezete.
Tamás nem az Operában kapta el a vírust, és ennek objektív oka van. 2019-ben még zsúfolt tavasza volt nálunk: abban az évadban, 64 évesen 24 előadást kapott, az Eiffel Műhelyház próbaüzemének első magyar kortárs premierjén a Tóthék csapatának tagja, utána pedig a Puccini Fesztiválon a két-két Tosca- és Gianni Schicchi-előadásban is feltűnik, utolsó leheletéig igazi csapatjátékos. És még belefér a Háry János Marci kocsisa is, diákelőadások neveletlen, de csillogó szemű közönségének.
Aztán érvénybe lép a szabály, innen már rá is vonatkozik: aki eléri az öregségi nyugdíjkorhatárt, csak magas hivatal egyéni engedélye alapján szerződtethető. Bár eleve csak különleges esetekben és hiányszerepekre hívna vissza egy színházigazgató nyugdíjast, az meg hadd legyen szakmailag indokolható, megállnak-e ezek a feltételek. Busa Tamás basszbaritonjára, komoly, karcos hangjára és játékkészségére márpedig most is szükség lenne, hisz az operákban mindig sokszor annyi a férfiszerep, mint a hölgyekre írott, és egy mély hang sosem úgy, mindig lassabban fogy, mint a magas válfajok. Többször nem kaptunk engedélyt. Ebben nem összeesküvést kell látni, itt nincs semmi politika, itt csak egy rossz szabály beragadt alkalmazása keserít minket – érdemes megnézni sok prózai színházat, akik vidáman szerződtetik 70-es, vagy akár 80-as éveikben járó művészeiket is. Az ő emlékére fogom újra előterjeszteni azt a szövegszerű módosítást, amelyet rég megírtunk, hogy másokkal ez a mellőzés ne történhessen meg.
Megtört szívvel búcsúzom az operások nevében Tamástól, a nagyszerű művésztől, a barátságos embertől, egy nagyon nagy család fejétől, aki tőlünk is, de onnan aztán tényleg döbbenetesen fog hiányozni. És mivel az a fajta művész volt, aki nem taposott érdemrendekért, és allűrmentes szolgálata nem is vívta ki soha a díjesőt – csak nekem volt szerencsém különösen erős és gonddal viselt szövegmondását Melis-díjjal jutalmaznom az intézmény kebelén belül –, ezennel itt, az Opera vezetése részéről felterjesztem arra, amire én tudom: az Opera örökös tagjainak sorába, mint azt a művészt, aki az egész magyar operajátszást ugyanolyan szeretettel és hivatástudattal szolgálta. Posztumusz, sajnos. Annyira sajnálom.
„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"
Szilveszter
2021. április 3.