Osztrák virágháború balliberális változatban – a fanyar humor esete a valósággal

Hosszú ideje tanúja lehetünk annak, ahogyan a hazai balliberális sajtó védelmébe veszi az egykor az Országgyűlésben és azon kívül zsidózó Jobbik és a baloldal formálódó szövetségét a következő, 2022-es országgyűlési választásokra. Mindezt úgy, hogy saját pár évvel korábbi elveiket vágják sutba, hiszen azokat most felülírja az aktuális politikai érdek. Ugyanilyen elvtelenül veszik védelmükbe a Profil című osztrák hetilapot is – amelynek egyik újságírója provokatív támadást intézett a magyar kormány ellen –, valamint az ügy kapcsán Orbán Viktor miniszterelnököt (tréfásan?) leführerező osztrák újságírót is.

Persze vannak esetek, amikor nem célszerű a humor eszközéhez nyúlni, hiszen sokszor a tréfa szakít fel sebeket, hoz felszínre súlyos múltbeli sérelmeket. Még akkor is, ha egy-egy histográfiai esemény megtévesztően pozitív megjelöléssel vonult be a történelembe. Jól ismerhetjük az Anschluss, a birodalmi németek 1938-as ausztriai bevonulásának esetét is. Hitler Wehrmachtja március 12-én lépte át a határt, az Otto-hadműveletben pedig nem találták szembe magukat különösebb ellenállással, sőt az osztrák lakosság karlendítéssel és virágokkal várta a bevonuló német katonákat. Erről a jelenségről kaphatta az esemény a Blumenkrieg (virágháború) elnevezést is.

Maga Adolf Hitler, a náci Németország ausztriai születésű kancellárja szülőfaluja, Braunau am Inn közelében lépett be osztrák földre, és hazájában hatalmas ováció fogadta. Március 15-én Hitler a történelmi feljegyzések szerint mintegy 250 ezer ember ujjongása közepette mondhatta ki a „szülőföldem belépését a Német Birodalomba" fordulatot, a bécsi Heldenplatzon. Azon a napon a Führer gépkocsioszlopa a Hotel Imperial szálló elől indult el, és a Heldenplatz kapujától, osztrák és német tábornokokat vezetve, Hitler gyalog tette meg az utat a Burg kastélyig. Amikor pedig a Burg erkélyére lépett, a tömeg felszabadult éljenzésben tört ki.

Ausztria és a Német Birodalom egyesülését 1938. április 10-én népszavazással szentesítették, ezen 99,73 százalék voksolt az Anschluss, azaz a nagynémet egyesülés mellett. Bár igaz, hogy a szavazójogtól megfosztották az osztrák lakosság mintegy tizedét, és a bevonult németek nyomás alá helyezték a közvéleményt, annak jelentős része enélkül is támogatta az Anschlusst, és magán a szavazólapon – az Igen karika mellett – ott szerepelt a Nem lehetősége is. Az osztrák támogatásban talán szerepet játszhatott a korábbi évek hullámzó belpolitikai bizonytalansága is – Dollfuß kancellár meggyilkolása és utódjának, Schuschniggnak a tehetetlen politikája, a nemzetiszocialisták korábbi integrálása az osztrák kabinetbe, a kiszámíthatatlanság folyamatos érzése, amely után még imponálhatott is a vaskezűen határozottnak, sikeresnek tűnő Hitler fellépése és politikája.

Forrás: --

A történelmi tényeket így fontos a helyükre tenni. Die Bewältigung der Vergangenheit – vagyis meg kell birkózni a múlttal, ahogyan németül mondják. Ausztria a háború után évtizedekig az áldozat szerepében mutatta magát, majd végre 1994-ben Franz Vranitzky kancellár az izraeli parlament, a Knesszet előtt tartott beszédében bocsánatot kért a náci bűnökben részt vevő osztrákok szerepéért, és megbocsátást kért ezért a zsidóságtól. Emellett az amerikai kormány erős nyomására az osztrákok létrehoztak egy nemzeti alapot az egykori üldözöttek szimbolikus kártalanítására és a visszaszolgáltatások kérdéseinek rendezésére. Az osztrák oktatásban is elkezdett megjelenni a szembenézés, vagyis az, hogy az osztrákok milyen mértékben segítették vagy használták ki valójában az 1938-as Anschlusst, amelynek természetesen voltak nemzeti áldozatai is. Az osztrák sajtónak és közéletnek azonban mindmáig kényes, ha ezt valaki a szemükre merészeli vetni.

Az emlékezetpolitika alapvetően fontos egy társadalom, egy nemzet hosszú távú fennmaradása szempontjából: ezzel lehet elkerülni a nemzeti emlékezet összekuszálódását, és az egészséges nemzettudatból táplálkozó egyéni identitásképzés segítő elemeinek a széthullását. Aki nincs tisztában a múltjával és annak tanulságaival, az elveszítheti a jövőt; az osztrák barátainknál is bizonyos esetekben jól érzékelhető, hogy amiként nyolcvan évvel ezelőtt az egyik irányba, most egyértelműen a másik irányba lendül ki az inga. Ma a politikai korrektség talaján és a liberális felfogást a legszélsőségesebben értelmezve, szabadon támadhatnak minden olyan politikát a mainstream nyugati sajtó eszközei révén, amely bátran nemzeti alapokra helyezkedik – mert aki a nemzetre, a közösségekre mer értékalapon hivatkozni, az csakis náci lehet.

A Profil című liberális hetilap cikke azért is volt eleve ízléstelen, mert a lap újságírója, Franziska Tschinderle manipulatív tálalásban, kérdéseknek álcázott bírálatokkal kereste meg a néppárti frakcióból nemrég kilépett fideszes EP-delegációt. Egy ugyancsak osztrák kollégája, bizonyos Rainer Nikowitz pedig egy szakmailag gyenge, szatirikusnak szánt interjúban úgy kelt a Profil munkatársának védelmére, hogy Orbán Viktor kormányfőt a náci Führer reinkarnációjaként azonosította olvasói számára...

Az osztrák újságírók akcióiból végig sütött a tárgyilagosság – és a tisztesség! – hiánya, azaz a teljes szakmaiatlanság. Miközben az ő szemükben csak akkor lehet beszélni független és objektív, „oknyomozó" újságírásról, ha a többi közíró és tollforgató is hozzájuk hasonlóan beszél társadalmi és politikai kérdésekről. És akik hozzájuk hasonlóan leplezni próbálják a kényelmetlen köznapi valóságot, csak hogy egyes csoportokat, például a bevándorlókat meg ne sértsék. Ugyanakkor minden erkölcsi aggály nélkül képesek vérig sérteni egy másik állam nemzeti közösségét azáltal, hogy a náci kancellárhoz hasonlítják – még ha szatirikus módon is - az adott ország miniszterelnökét. Ez volna a valóban kritikusnak és tárgyilagosnak mondott sajtóattitűd, amely pusztán a dolgok és események mögötti igazságot keresi? Vagy pedig csak egy alpári hangvételű, politikai lejárató kampányról van szó, amelyet egy másik országgal szemben megengednek maguknak?

Az osztrák balliberális sajtó említett akciói nem menthetők, sőt egyenesen el kell ítélnünk ezeket, mert bár sokan hajlamosak Hitler és a nácik rémtetteinek relativizálására, bagatellizálására ez nem csupán bántóan ízléstelen, de számos EU-s tagállamban, így hazánkban is bizonyos formában bűncselekménynek minősül. Barátilag azt is mondhatnánk mindezeken túl az érintetteknek, hogy értjük mi a viccet, de ebben a formában nem szeretjük, sőt elítéljük. Amiként a hazai baloldali nyilvánosság kétszínű viselkedését is az ügyben, amely a nyugati sajtó látványos félrenézésével már régen, évekkel ezelőtt megágyazott az új elvbaráti Anschlussnak: a magyarországi szélsőjobb és a baloldali, anarchista pártok választás előtti politikai egyesülésének és szövetségének.

Szerző: Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég szakértője